Holtra fáradt, szaggatott ruházatú ember aludt mélyen, egy bokor alatt. A távoli hegyekből ágyúdörgés hallatszott.

A szúnyog az alvó ember orrára szállt és, mielőtt táplálkozni kezdett volna, szükségesnek látta, hogy fennkölt szónoklattal is kikerekítse érdemét:
- Én azon kevesek közé tartozom, akik ezt a szegény embert nagy bajában is meglátogatják! Az én szívem mindig megszánja a szenvedőt!

Az alvó ember feketévé vált fehérneműjének ráncai között a szúnyog szavaira néhány ebédező ruhatetű felháborodott. Egyikük így szólt:
- Mi sokkal jobban szeretjük ezt az embert nálad! Mi együtt lakunk vele éjjel-nappal, nem hagyjuk el sohasem!

Az ember lábának bőrébe furakodott kullancs megsokallotta a tetvek dicsekedését, és így kiáltott:
- No és én? Én jobban ragaszkodom, akarom mondani kapaszkodom hozzá! Ha már szegény nem tud kibújni a bőréből örömében, mert semmi öröme nincsen, kárpótlásul én bújok bele a bőrébe, amennyire tudok!

Egy légy az alvó ember homlokára szállt. A szúnyog, a tetvek és a kullancs egyszerre kezdték el szidni a legyet. Figyelmeztették: nehogy olyan szemtelen legyen és felébressze az alvót! Repüljön tovább!

- Hallottam mindent, amit az előbb mondtatok! - nevetett a légy. Mindegyiktek gondosan eltakarta szavaival a neki hasznos kis légypiszkot. Ti azért ragaszkodtok ehhez a szánnivaló, űzött emberhez, mert szép csendben mind az ő vérét dézsmáljátok. Engem sem azért akartok elzavarni, mert az ő nyugalmát féltitek, hanem attól tartotok: felébred és megzavar bennetek a nyugodt vérszívásban, ti vértolvajok!