Zengett hársvirág színe, illata.
Mézíz-emlékkel darázs szállt haza.

Szemnek, szívnek sziromláng-rózsa gyúlt.
A Szépséghez vezetett minden út.

Sétált a kék tündérkapukon át,
lobogtatta a menyasszonyruhát,

s lent a fákon félsötét meggyszemen
átcsillant fényt feloldó szerelem.

Az Üvegherceg mondott új mesét.
A Holnemvoltban meg-megállt a kék,

csipkés, fehér ruhája nevetett,
de milyen korán máris este lett,

s a kert lassan múltba süllyedt velünk.
Nem is kert volt talán, de életünk,

s az ágakon mi ünnep, s hársvirág,
mind volttá zengte színét, illatát,

s az édes ízből emlék sem maradt,
vitte fekete-sárga pillanat,

s égő piros, majd sötét vette át
az Üvegherceg áttetsző szavát,

s mikor kihúnyt és földre hullt a szó,
felállt az Árnyék, elrejtett való,

s csillagtücsök sírta neked, nekem:
elsüllyedt kert, fényt oltó szerelem.