Ezüstfenyőkről írok verset egyszer,
fákról, melyekbe szerelmes a reggel,
ha madárhang csillan fel illatágyon,
s ébred a lét: fél-való, félig álom.

Ezüstfenyők… Akár emberi lélek
mélyéből jött jelképek lehetnének:
kék tű-világban szépség-fényvarázslat, -
de jön az este, s komorak az árnyak.

Mondd, nem ilyen a lélek is? Ha ébred
a reggele: fényben a messzeségek,
de búja eljön fényoltó időnek.
A lélek fényén mindig árnyak győznek.