Szitakötő a percet
égette el
szárnyán. Szálltak a szikrák
a légbe fel,

s hulltak az arany pontok
vissza. A táj
kékjét távolabb vitte
egy-egy madár.

Elhitetni akarták
azt, hogy vagyok
a kis mosolygó, turpis
pillanatok,

de sírt varázslat: Szépség
és szórta rám
bánatos sziromkincsét
nincsen-hazám.

Futott a víz, a látszat,
fűzöld mese
szövetén fény és árnyék:
bús semmise.

Csöppent a könny, s az ének:
volt-nincs dalom
múlttá égett aranylón
gyúlt szárnyakon.

Futott a víz, a látszat
és hallgatott
szívem, ő tudta, régen,
hogy nem vagyok,

s virág, madár és égbolt,
fűzöld mese
semmiből tart mulandón
a semmibe.