Zsákutcák álma, kertek, körbezártak,
égcsók-kékje szélben lépő virágnak!
Miért nincsen más soha e világon,
mint sötétbe tartó zsákutcás álom?

Itt is, ott is elhagyott csigaházak
roppannak össze utunkon, s a bánat
álomutcáját hozzák mind az évek,
illatával sebzett diólevélnek.

Szívemben fáj zsákutcák csendje, hangja,
míg szőlőfürt arany párnáján hallja
mint cseng a Nincs. Madár valót kiálthat:
semmibe vesznek földi, s égi tájak.

Mit ér zsákutcák botor tagadása?
Harkálycsőr ver dobpergést fent a fára.
Gúny is lehetne: lármás indulások
jelkép-hangja, mely más álomra vágyott.

Zsákutcák álma, álom végtelenben,
Véges, embernek máig érthetetlen!
Csaló végednél azt az Estét várom,
melyben felfénylesz, Szépség-Csillagálom.

Minden hamis, mi nem Te vagy, - szívekben
piros világod, Szépség-Csillagisten,
s emberből Embert más meg nem teremthet,
csak Te, Csillaga csillag-végtelennek.