Peti, a kisiskolás, régen aludt már. Íróasztalán azonban most kezdődött a nagylegénykedés. Az olvasókönyve - no annak a táskájában lett volna már a helye, de Peti a füzeteivel együtt ottfelejtette az iróasztalon - megsurrogtatta lapjait, mint az elszállni készülő madár a szárnyait, és nagy hangon megszólalt:
- Kiáltsuk ki Tudásországot! Én leszek az Elnöke, mert énbennem van a legtöbb Tudás!

- Mese az, hogy te vagy a legfőbb! - tiltakozott rögvest a számtankönyv. Nem számolsz azzal, hogy a számok világában élünk! Egyedül Én vagyok méltó az elnöki tisztre, ez olyan igaz, mint hogy kétszer kettő négy...

- ...hát arról hol az írás, hogy egyedül a számok számítanak?! - szakította félbe felháborodottan az írásfüzet. Ilyet még termetes, lomha, lustán elterpeszkedő barátunk, az íróasztal sem írna alá!

A számtankönyv mérges lett, mérgét az íróasztal említése megsokszorozta.
- Az íróasztal?! - vetette oda gúnyosan. Az a csaló?! Azt a csóka csípje meg! Íróasztalnak nevezik, de mit írt eddig? A nagy semmit!

Az íróasztal most mély, medvés hangon beledörmögött a vitába:
- Hálátlan népség! Mindannyiótokat én tartalak a hátamon, mégis lenéztek, szidalmaztok!

A nagy viszálykodásba, zenebonába sokan bekapcsolódtak. A vonalzó is Tudásország elnöke szeretett volna lenni, és folyton azt ismételgette, hogy egyedül ő tudja megmutatni a többieknek az egyenes utat. A ceruzák ide-oda gurultak az íróasztalon, hol a számtankönyvet, hol az olvasókönyvet, hol pedig a vonalzót támogatták az elnöki tisztért való ádáz küzdelemben. Egy ív papírra firkálták fel változatos és változó jelszavaikat, ezeket azonban a minden ceruzajelet hibának tartó mogorva radír egymás után letörölte.

Az énekfüzet biztosra vette, hogy Peti szobájában kikiáltják Tudásországot. A nagy eseményre egykettőre dalt költött, és emelkedett hangon énekelte:

Ha van Tudás,
nem lesz Bukás,
csak szép és jó,
és ámulás!

Elfut a Vész:
megvéd az Ész!
A Főokos
igaz Vitéz!

Remek Jövő
zászlója jő:
mindent tudó,
megismerő!

Az elnökké választás küzdelme egyre nagyobb kiabálássá, csindarattává, veszekedéssé alakult át. Sőt! A ceruzák több pártra, véleményre oszlottak, és most már nem jeleket firkáltak az ártatlan fehér papírra, hanem egymást, no meg az elnökjelölteket szúrkálták, bökdösték hegyes végükkel.

- Állj! - kiáltott fel a tekintélyesek legtekintélyesebbje, a bőrbe kötött hatalmas könyvóriás: a lexikon. Az helyes, hogy Tudásországot akarjátok, de ahogyan viselkedtek: az az út Viszályországhoz vezet. A Tudás csak Békességben tud igazán alkotni, segíteni!

A viszálykodók lecsendesedtek. Elszégyellték magukat. Éppen ideje volt, mert beköszöntött a reggel és Petinek szüksége volt rájuk. Hamarosan indulnia kellett az iskolába, az iskola pedig az első állomás - igaz, csak állomás - Tudásország végtelen nagy földjének elérésében... Aki pedig azt hiszi, hogy viszálykodással, mások oktalan lenézésével, szidalmazásával el lehet jutni Tudásországba, az , bárkik kiáltják is ki főokossá, valójában szánalomra méltó tudatlan...