Emlékszem rá. A nagy-nagy ezüst óra
számlapjáról csöppnyi tündéridő
szállt fel: kékszemű, légi-égi lányka,
virágszemeknek visszanevető.

Akkor a sötét mutatók megálltak,
s fényben a tündért el-elnéztem én,
mint száll el lassan semmibe. Mint minden:
szépség, gyermekkor, vágy, hit, költemény.

Elszállt a tündér. Megindult az óra,
s a mutatóknak az a kör maradt
mit hívhatunk mi akár földi létnek:
járomba fogott örök pillanat.

Bolondos óra! Bár megint megállnál
és réseden át, pillanat-remény,
a Tündér látnánk, s tükrös délibábként
ringatná szépség-hitű költemény!

Bolondos óra! Sötét mutatóid
a Nagy Körön csupán csak Látszatot
mutatnak, mégis, mélyén a szíveknek
csillag-álom valóságként ragyog.