Feltöltve: 2010-04-18 08:20:34
Megtekintve: 2441
A táncoló asztalka
Hol volt, hol nem, volt egy könyvszerető fiatalember. Írnokként kereste kenyerét. Nem volt nagy darab ez a kenyér, sőt, igencsak kicsike, de futotta belőle a padlásszoba bérére. Abban mi fért el? Ágy, két szék, kopott ruhásszekrény. Be kellett látnia: asztalra is szüksége van. Ő be is látta, de pénztárcája sehogysem akarta. Végül összegyűlt rá a pénz. Abba a kis szobába, azzal a kis pénzzel nagyot, fényes-tekintélyest nem vehetett, de mégis haza tudott vinni egy, már ugyan használt, mégis jókarban levő, kecseslábú, négyfiókos asztalkát.
Mielőtt a fiatalember hazaérkezett volna a hivatalból, úgy estefelé, az asztalka táncolni kezdett, és így énekelt:
Diófa Fáni, mit akarsz látni?
Fiókos móka, itt mit találni?!
Fiókos móka, kis levelecske
Mivel kecsegtetsz majd ezen este?
- Ez itt nem cirkusz, nem is bálterem! Rendes fiókosasztal rendet tart fiók-fiókáiban, és csendben álldogál a négy lábán! - reccsent rá az asztalkára az öreg, már kissé repedezett ajtójú ruhásszekrény. A két széknek tetszett ugyan a táncoló, dalolgató asztalka, de megmukkanni sem mertek. A ruhásszekrény ugyanis igen katonás-parancsolós modorú volt. Nem csoda: valaha igazi huszárkapitány érmekkel díszített egyenruhái laktak benne, - de hol volt már az az idő!
Nemigen alakulhatott ki nagy bútorvita azért sem, mert megérkezett a lakás gazdája. Vacsorázott, olvasgatott, elnézegette a háztetőről háztetőre szálló galambokat, meg a galambhúsra éhes cicamicákat, de azután úgy döntött: kinyitja, kitakarítja az asztalka fiókjait. Meglepetésére sok mindent talált bennük: régidivatú írótollakat, képecskéket távoli tájakról, emberekről, kitört hegyű ceruzákat, megkeményedett radírt, vonalzót Meg egy, szélein töredező, sárga papirost is, melyen cikornyás betűkkel valami írásféle volt. Kiderült: versike, méghozzá igen fura:
A tóparton tölgy.
Azon ül egy hölgy.
Ölében madárka.
Ő is jöttöd várja.
Van neki egy kulcsa.
Kérd, hogy neked nyújtsa!
Nevetett a fiatalember, mivel vasárnaponként sétálgatni szokott, egészen a tópartig, ahol a tölgyerdő kezdődött. Ott valóban volt egy igen-igen nagy tölgy, leányok is jártak arra, de tölgyfán csücsülő leányt még sohasem látott arrafelé. Ki írhatta ezt a bolondos versikét?! No és kinek van kulcsa: a hölgynek vagy a madárnak?!
Vasárnapra már el is felejtette mindezt, de szokása szerint elsétált a tópartig. Ott azonban leesett álla is, kalapja is a meglepetéstől.Az egyik tölgyfa legalsó ágán gyönyörűszép leány ült. Ölében vadgalamb pihent. A fiatalembert úgy elbűvölte a leány szépsége, hogy alig merte megszólítani, de azután eszébe jutott a versike és kedvesen-udvariasan kérdezte:
- Megengedi, kisasszony, hogy elkérjem a madártól azt a versikebeli kulcsot?
Azt hitte: a leány bolondnak fogja tartani, de az komoly arccal rábólintott. A galamb pedig csőrével benyúlt a szárnya alá, kihúzott onnan egy ezüstkulcsot, és átnyújtotta a fiatalembernek. Utána felszállt a magasba, úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. A fiatalember zavartan kérdezte a leányt:
- Miféle kulcs ez?! Milyen zárba illeszthető? Mit nyit ki, mit csuk be?
A leány nevetett és így szólt:
Elröppent a madárka.
Ennyi elég is mára!
Leugrott a tölgyfaágról, elfutott. A fiatalember búsan nézett utána, mert szeretett volna kicsit beszélgetni ezzel a gyönyörű leánnyal. Lógó orral ment haza. Kihúzta a fiókosasztal legfelső fiókját, beletette az ezüstkulcsot. Megvacsorázott, lefeküdt. Reggel ment a hivatalba, de sokkal töprengősebben, mint máskor. Estefelé az asztalka megérezte gazdája jöttét. Táncolni, dúdolgatni kezdett:
Diófa Fáni, mit lehet látni?
Fiókos móka, itt mit találni?!
Papiros Péter, nekünk meséld el!
Megkérünk egyszer, megkérünk kétszer
- Ez itt nem énekeskocsma, hanem tisztességes padlásszoba! - recsegett a ruhásszekrény. Hiába a szó, a szú?!
Talán ezúttal bútorvita is lett volna, de megérkezett a gazda. A fiatalember evett valamicskét, olvasgatott valamicskét egy bőrkötésű könyvből, utána pedig eszébe jutott: megnézi, hogy ott van-e még az ezüstkulcs az asztalka fiókjában. Hátha csak álmodott mindent: tölgyet, hölgyet, madarat, kulcsot
Ott volt a kulcs, ám a vonalzó alatt töredezett szélű, elsárgult papírdarabkát vett észre. Gondolta: a múltkori versike van rajta, de nem az volt, hanem egy másik:
Két hegy között völgy.
Ott sétál egy hölgy.
Bal vállán madárka.
Ő is jöttöd várja!
Megsúgom, azt várják:
kérj a kulcshoz ládát!
A fiatalember megdörzsölte szemeit, eltűnődött, hitte is, nem is az írást, de azért vasárnap elsétált a tópartig. Egyetlen tölgyön sem ült hölgy. Felmászott a tóparti hegyre, onnan lenézett a szűk völgybe. Hű! Ott sétált a múltkori leánygyönyörűség, bal vállán vadgalambbal! Lesietett a völgybe. Felmutatta az ezüstkulcsot és első találkozásukhoz képest icipicit bátrabban kérdezte:
- Megengedi, kisasszony, hogy elkérjem a madártól ehhez a kulcshoz a ládát?
A vadgalamb búgni kezdett, magasba emelkedett, eltűnt, de ugyanabban a pillanatban leszállt a légből, ki tudja honnan, egy láda. No nem túl nagy, inkább ládikónak volt mondható. A fiatalember ámult-bámult, szerette volna tudni miféle ládikó ez, miért repül, ha szárnya nincs, honnan származik, de a leány csak nevetett:
Elröppent a madárka.
Ennyi elég is mára!
Többet nem is mondott a leány, eltűnt. A fiatalember lógó orral ment haza, mert nagyon-nagyon tetszett neki a szépséges leány, szeretett volna beszélgetni vele, megkérdezni ezt-azt, de mindez nem sikerült. Ám otthon úrrá lett bánatán a kíváncsiság, mert a legényemberek is kíváncsiak ám, nemcsak a hajadon leányok! Miféle kincs, érték lehet a ládikóban? A hozzá való kulcs ezüst, de, talán, ami benne van - arany?! Az övé?
Megforgatta a kulcsot a zárban. Felpattant a ládikó fedele. Hát, tényleg, telistele volt aranypénzzel! Minden pénzdarabon gyönyörű képek voltak: erdős hegyek, virágos völgyek, sétálgató, szőlőt szemezgető emberek Miféle csodálatos Meseország lehet az, ahol ilyen aranypénzekkel fizetnek?!
Hanem a ládikóban nem csak aranypénz volt, de figyelmeztető írás is:
EZEKET AZ ARANYAKAT A SZEGÉNYEK JAVÁRA HASZNÁLD FEL, - DE OKOSAN!
Hű, dohogott magában a fiatalember, ilyen az én szerencsém! Életemben először látok kinccsel teli kincsesládát, akkor is kiderül: másoké! Ráadásul enyém a gond, a fejtörés, a munka: okosan kell felhasználnom mások javára!
Így dohogott, de valójában mégsem így gondolta. Kétszer találkozott a titokzatos leánnyal, de máris beleszeretett. Igazából nem az aranyakra vágyott, dehogy, ezerszer is inkább a leány csókjaira!
Aznap korábban indult el hazulról, minden eddiginél töprengősebben, szinte félálomban. Estefelé az asztalka megérezte, hogy jön a gazdája. Táncolni, énekelni kezdett:
Diófa Fáni, meg fogjuk látni,
ezt-azt a végén ki fog találni!
Négy kis fiókom, négy kis fiókám,
mulathatunk majd szívbéli mókán?!
A ruhásszekrény ezúttal semmit sem szólt, csak korholóan reccsent egyet. A fiatalember belépett a szobába és fáradtan rogyott le a székre. Aznap szabadságot kért a hivatalban, de egy percig sem pihent. Azt intézgette,
készítgette elő, hogy a ládikó aranyain miként lehetne segítséget, munkaalkalmakat szerezni a dolgozni kész szegényeknek. Ha egyszerűen szétosztja közöttük a pénzt, lehet, úgy eltűnik, mint a kiömlött víz a forró, szomjas sivatagi homokban
Másodnapra-harmadnapra szinte hihetetlen dolog derült ki a ládikóról: ha igaz célért, okos, becsületes terv megvalósítására vesznek ki belőle aranyakat - a következő napra pótolja a hiányt! Fehér macska, fekete, ilyen csoda lehet-e?!
Lehet, hiszen lett. Meg még másfajta varázslatos dolog is folytatódott. A fiatalember megint talált az egyik asztalfiókban irtóöreg papírdarabkát, frissenfiatal üzenet-versikével:
A tó vizén csónak.
Vedd ezt jelnek, jónak!
Ki van a csónakban?
Szíved nagyot dobban!
Vasárnap reggel a fiatalember már a kakaskiáltások előtt kiugrott az ágyból, felöltözött, sietett a tóhoz. Először nem látott rajta csónakot, mert köd ült a vizen. Ám nem sokáig üldögélt, hamarosan szétoszlott. Gyönyörű napfény terült szét a tavon, - és ekkor a fiatalember megpillantotta a csónakot az ismerős leánnyal. A leány jobbvállán ott ült a galamb és olyan szép nótát búgott, hogy a kékség végtelenjén minden felhőcsalád táncraperdült örömében.
A leány - tündér volt! Kievezett a partra és sokáig beszélgetett a fiatalemberrel. Sokáig és nemcsak ezen a vasárnapon, hanem máskor is, hétköznapi estéken is. Egymásbaszerettek. Lakodalmukra sok mindenki hivatalos volt, bús kis katicától víg cicamicáig. No, ott a katica kedve is megváltozott!
A tündér házikót varázsolt a tópartra, a tölgyerdő mellé. Négy kedves, okos, varázslatos szépségű gyermekük született. Éldegéltek békében, boldogságban.
A csodálatos aranytermő ládikó pedig aranyaival mindmáig segíti a rászoruló szegényeket. A baj viszont az, hogy a Földön nagyon-nagyon sok a szegény, - sok ilyen ládikóra volna szükség Meg hozzájuk méltó, becsületes szívekre, kezekre, hogy a segítség valóban azoké legyen, akik rászorulnak!
Mielőtt a fiatalember hazaérkezett volna a hivatalból, úgy estefelé, az asztalka táncolni kezdett, és így énekelt:
Diófa Fáni, mit akarsz látni?
Fiókos móka, itt mit találni?!
Fiókos móka, kis levelecske
Mivel kecsegtetsz majd ezen este?
- Ez itt nem cirkusz, nem is bálterem! Rendes fiókosasztal rendet tart fiók-fiókáiban, és csendben álldogál a négy lábán! - reccsent rá az asztalkára az öreg, már kissé repedezett ajtójú ruhásszekrény. A két széknek tetszett ugyan a táncoló, dalolgató asztalka, de megmukkanni sem mertek. A ruhásszekrény ugyanis igen katonás-parancsolós modorú volt. Nem csoda: valaha igazi huszárkapitány érmekkel díszített egyenruhái laktak benne, - de hol volt már az az idő!
Nemigen alakulhatott ki nagy bútorvita azért sem, mert megérkezett a lakás gazdája. Vacsorázott, olvasgatott, elnézegette a háztetőről háztetőre szálló galambokat, meg a galambhúsra éhes cicamicákat, de azután úgy döntött: kinyitja, kitakarítja az asztalka fiókjait. Meglepetésére sok mindent talált bennük: régidivatú írótollakat, képecskéket távoli tájakról, emberekről, kitört hegyű ceruzákat, megkeményedett radírt, vonalzót Meg egy, szélein töredező, sárga papirost is, melyen cikornyás betűkkel valami írásféle volt. Kiderült: versike, méghozzá igen fura:
A tóparton tölgy.
Azon ül egy hölgy.
Ölében madárka.
Ő is jöttöd várja.
Van neki egy kulcsa.
Kérd, hogy neked nyújtsa!
Nevetett a fiatalember, mivel vasárnaponként sétálgatni szokott, egészen a tópartig, ahol a tölgyerdő kezdődött. Ott valóban volt egy igen-igen nagy tölgy, leányok is jártak arra, de tölgyfán csücsülő leányt még sohasem látott arrafelé. Ki írhatta ezt a bolondos versikét?! No és kinek van kulcsa: a hölgynek vagy a madárnak?!
Vasárnapra már el is felejtette mindezt, de szokása szerint elsétált a tópartig. Ott azonban leesett álla is, kalapja is a meglepetéstől.Az egyik tölgyfa legalsó ágán gyönyörűszép leány ült. Ölében vadgalamb pihent. A fiatalembert úgy elbűvölte a leány szépsége, hogy alig merte megszólítani, de azután eszébe jutott a versike és kedvesen-udvariasan kérdezte:
- Megengedi, kisasszony, hogy elkérjem a madártól azt a versikebeli kulcsot?
Azt hitte: a leány bolondnak fogja tartani, de az komoly arccal rábólintott. A galamb pedig csőrével benyúlt a szárnya alá, kihúzott onnan egy ezüstkulcsot, és átnyújtotta a fiatalembernek. Utána felszállt a magasba, úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. A fiatalember zavartan kérdezte a leányt:
- Miféle kulcs ez?! Milyen zárba illeszthető? Mit nyit ki, mit csuk be?
A leány nevetett és így szólt:
Elröppent a madárka.
Ennyi elég is mára!
Leugrott a tölgyfaágról, elfutott. A fiatalember búsan nézett utána, mert szeretett volna kicsit beszélgetni ezzel a gyönyörű leánnyal. Lógó orral ment haza. Kihúzta a fiókosasztal legfelső fiókját, beletette az ezüstkulcsot. Megvacsorázott, lefeküdt. Reggel ment a hivatalba, de sokkal töprengősebben, mint máskor. Estefelé az asztalka megérezte gazdája jöttét. Táncolni, dúdolgatni kezdett:
Diófa Fáni, mit lehet látni?
Fiókos móka, itt mit találni?!
Papiros Péter, nekünk meséld el!
Megkérünk egyszer, megkérünk kétszer
- Ez itt nem énekeskocsma, hanem tisztességes padlásszoba! - recsegett a ruhásszekrény. Hiába a szó, a szú?!
Talán ezúttal bútorvita is lett volna, de megérkezett a gazda. A fiatalember evett valamicskét, olvasgatott valamicskét egy bőrkötésű könyvből, utána pedig eszébe jutott: megnézi, hogy ott van-e még az ezüstkulcs az asztalka fiókjában. Hátha csak álmodott mindent: tölgyet, hölgyet, madarat, kulcsot
Ott volt a kulcs, ám a vonalzó alatt töredezett szélű, elsárgult papírdarabkát vett észre. Gondolta: a múltkori versike van rajta, de nem az volt, hanem egy másik:
Két hegy között völgy.
Ott sétál egy hölgy.
Bal vállán madárka.
Ő is jöttöd várja!
Megsúgom, azt várják:
kérj a kulcshoz ládát!
A fiatalember megdörzsölte szemeit, eltűnődött, hitte is, nem is az írást, de azért vasárnap elsétált a tópartig. Egyetlen tölgyön sem ült hölgy. Felmászott a tóparti hegyre, onnan lenézett a szűk völgybe. Hű! Ott sétált a múltkori leánygyönyörűség, bal vállán vadgalambbal! Lesietett a völgybe. Felmutatta az ezüstkulcsot és első találkozásukhoz képest icipicit bátrabban kérdezte:
- Megengedi, kisasszony, hogy elkérjem a madártól ehhez a kulcshoz a ládát?
A vadgalamb búgni kezdett, magasba emelkedett, eltűnt, de ugyanabban a pillanatban leszállt a légből, ki tudja honnan, egy láda. No nem túl nagy, inkább ládikónak volt mondható. A fiatalember ámult-bámult, szerette volna tudni miféle ládikó ez, miért repül, ha szárnya nincs, honnan származik, de a leány csak nevetett:
Elröppent a madárka.
Ennyi elég is mára!
Többet nem is mondott a leány, eltűnt. A fiatalember lógó orral ment haza, mert nagyon-nagyon tetszett neki a szépséges leány, szeretett volna beszélgetni vele, megkérdezni ezt-azt, de mindez nem sikerült. Ám otthon úrrá lett bánatán a kíváncsiság, mert a legényemberek is kíváncsiak ám, nemcsak a hajadon leányok! Miféle kincs, érték lehet a ládikóban? A hozzá való kulcs ezüst, de, talán, ami benne van - arany?! Az övé?
Megforgatta a kulcsot a zárban. Felpattant a ládikó fedele. Hát, tényleg, telistele volt aranypénzzel! Minden pénzdarabon gyönyörű képek voltak: erdős hegyek, virágos völgyek, sétálgató, szőlőt szemezgető emberek Miféle csodálatos Meseország lehet az, ahol ilyen aranypénzekkel fizetnek?!
Hanem a ládikóban nem csak aranypénz volt, de figyelmeztető írás is:
EZEKET AZ ARANYAKAT A SZEGÉNYEK JAVÁRA HASZNÁLD FEL, - DE OKOSAN!
Hű, dohogott magában a fiatalember, ilyen az én szerencsém! Életemben először látok kinccsel teli kincsesládát, akkor is kiderül: másoké! Ráadásul enyém a gond, a fejtörés, a munka: okosan kell felhasználnom mások javára!
Így dohogott, de valójában mégsem így gondolta. Kétszer találkozott a titokzatos leánnyal, de máris beleszeretett. Igazából nem az aranyakra vágyott, dehogy, ezerszer is inkább a leány csókjaira!
Aznap korábban indult el hazulról, minden eddiginél töprengősebben, szinte félálomban. Estefelé az asztalka megérezte, hogy jön a gazdája. Táncolni, énekelni kezdett:
Diófa Fáni, meg fogjuk látni,
ezt-azt a végén ki fog találni!
Négy kis fiókom, négy kis fiókám,
mulathatunk majd szívbéli mókán?!
A ruhásszekrény ezúttal semmit sem szólt, csak korholóan reccsent egyet. A fiatalember belépett a szobába és fáradtan rogyott le a székre. Aznap szabadságot kért a hivatalban, de egy percig sem pihent. Azt intézgette,
készítgette elő, hogy a ládikó aranyain miként lehetne segítséget, munkaalkalmakat szerezni a dolgozni kész szegényeknek. Ha egyszerűen szétosztja közöttük a pénzt, lehet, úgy eltűnik, mint a kiömlött víz a forró, szomjas sivatagi homokban
Másodnapra-harmadnapra szinte hihetetlen dolog derült ki a ládikóról: ha igaz célért, okos, becsületes terv megvalósítására vesznek ki belőle aranyakat - a következő napra pótolja a hiányt! Fehér macska, fekete, ilyen csoda lehet-e?!
Lehet, hiszen lett. Meg még másfajta varázslatos dolog is folytatódott. A fiatalember megint talált az egyik asztalfiókban irtóöreg papírdarabkát, frissenfiatal üzenet-versikével:
A tó vizén csónak.
Vedd ezt jelnek, jónak!
Ki van a csónakban?
Szíved nagyot dobban!
Vasárnap reggel a fiatalember már a kakaskiáltások előtt kiugrott az ágyból, felöltözött, sietett a tóhoz. Először nem látott rajta csónakot, mert köd ült a vizen. Ám nem sokáig üldögélt, hamarosan szétoszlott. Gyönyörű napfény terült szét a tavon, - és ekkor a fiatalember megpillantotta a csónakot az ismerős leánnyal. A leány jobbvállán ott ült a galamb és olyan szép nótát búgott, hogy a kékség végtelenjén minden felhőcsalád táncraperdült örömében.
A leány - tündér volt! Kievezett a partra és sokáig beszélgetett a fiatalemberrel. Sokáig és nemcsak ezen a vasárnapon, hanem máskor is, hétköznapi estéken is. Egymásbaszerettek. Lakodalmukra sok mindenki hivatalos volt, bús kis katicától víg cicamicáig. No, ott a katica kedve is megváltozott!
A tündér házikót varázsolt a tópartra, a tölgyerdő mellé. Négy kedves, okos, varázslatos szépségű gyermekük született. Éldegéltek békében, boldogságban.
A csodálatos aranytermő ládikó pedig aranyaival mindmáig segíti a rászoruló szegényeket. A baj viszont az, hogy a Földön nagyon-nagyon sok a szegény, - sok ilyen ládikóra volna szükség Meg hozzájuk méltó, becsületes szívekre, kezekre, hogy a segítség valóban azoké legyen, akik rászorulnak!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!