Feltöltve: 2010-04-08 07:51:01
Megtekintve: 1978
A nagyétkű legény
Volt egy kispénzű, de nagyétkű legény.Ugyancsak baj kevés pénzzel nagyétkűnek lenni, - vagy mégsem? Aki sokat eszik, könnyen elhízik, márpedig a kövérség számos betegség hozója.
Nos, ez a legény, Kecmec Tivadar, vándorútra indult. Alig indult el, megéhezett. Betért egy vendégfogadóba. Szállásra futott pénzecskéjéből, de vacsorára már nem. Gondolt egyet és fülig szaladó szájjal így szólt a fogadóshoz:
- Tudok egy pompás cirkuszi mutatványt. Ebben a fogadóban is előadom, ha akarják. Kell hozzá három sült csirke, két cipó, meg huszonnégy tojásból rántotta. Fogadós úr, fogadjunk, hogy mindezt együltömben eltűntetem!
Nevetett a fogadós: gyanútlanul azt hitte, hogy a legény ilyen mókás módon rendelte meg vacsoráját. No de arra már ő is, a fogadó vendégei is kíváncsiak voltak: lemegy-e a legény torkán ez a sok minden?
Lement. Tapsolt, éljenzett a fogadós, meg a fogadó vendégnépe.
Másnap reggel Tivadar kifizette a szoba árát, de a fogadós a bőséges vacsoráért járó pénzt is követelte. A legény a homlokához csapott:
- Jó, hogy említi, fogadós uram! Az egy cirkuszi mutatvány volt, címe: NÁLAM NINCS KECMEC, HA ITT AZ ECMEC! Tapsoltak, tehát tetszett. Azért a mutatványért fogadós úr tartozik nekem két szemérmes ezüstpénzecskével, meg négy ördögvörösréz krajcárkával! Ide velük!
Nagyot nevetett a fogadós, de később már kicsit sem. Mérges lett. Bíró elé került a dolog. A bíró himmegett, hammogott, hümmögött, mammogott, de a végén eldöntötte az eldöntendőt: a legényt megilleti a kért pénz, de a fogadóst az általa követelt nem. A bíró döntésében szerepet játszott, hogy macskáját rendszeresen megkergette a fogadós kutyája? Talán igen, talán nem. A fogadós nagymérgesen a legény elé dobta a pénzt, de megfogadta: máskor kétszer is körmére néz az ilyen ravasz fickóknak!
Tovább vándorolt Tivadar, de, sajnos, közben pénze meg más kezekbe vándorolt át. Ismét megéhezett. Ezúttal is igen nagyon, de most egy igen nagy várkastély előtt. Gondolta: a kastélyban talál munkát, azért pénzt kap, a pénzen vesz szájbatehetőt, gyomorba útnak indíthatót. Pompás libalogika, nincs ebben semmi hiba!
Szerencséje volt. Abban a kastélyban lakott a király. Annak csak egy feje volt ugyan, mint a legtöbb embernek, de ellensége sokkal több egynél. Utóbbiak meg akarták mérgezni, hogy más csücsülhessen a trónra. Ezen okból a király ételkóstolót tartott, akinek az volt a tiszte, hogy mindent, amit a felséges úrnak sütnek, főznek, párolnak, habarnak, reszelnek, szeletelnek, előbb megkóstoljon. Ha az ételkóstolónak nem lett baja, a király is nyugodtan ehetett. A legutóbbi ételkóstolónak viszont éppenséggel baja lett az ételtől, pontosabban a májpástétomtól, mert abban nem csupán máj, meg más belevaló volt, hanem a királynak szánt méreg is. Mérges is lett az ételkóstoló! Mérgessége mellett nagy nyögések közepette nyomta az ágyat és elhatározta: más foglalkozás után néz.
Kecmec Tivadar elvállalta a megüresedett állást. Hanem ésszel élt: egeret, macskát, kutyát is tartott. Nem egy helyen ugyan, mert e három állat ritkán barátságos egymáshoz. Minden ételből, amit a királynak szántak, előbb az állatok kaptak, mint előkóstolók. Ha nem lett bajuk, jött Tivadar, az ételek nagyrészét bekebelezte, a maradékot pedig beküldte a királynak.
Jó élet volt ez, de olykor a jó élet kerül a legnagyobb veszélybe. Az egyik szobainas megirigyelte Tivadart, és megsúgta a királynak, hogy a legény kóstolás helyett bendőtömést végez. A király maga is kezdte észrevenni, hogy amit ételből kap az feleannyit sem tesz ki, mint Tivadar jötte előtt. Szigorúan kérdőre vonta tehát a legényt. Tivadar azonban nagyügyesen kihúzta magát a csávából:
- Mélyen Tisztelt Felséges Király! Ha csak egy falatot ennék minden ételből, amit a Felséges Úrnak szánnak, lehet, hogy én nem betegednék meg rögtön, mert abban a kis mennyiségben esetleg nem volna ahhoz elég méreg. Ám a Felséges Úr, aki többet eszik belőle, igen, sőt, talán el is patkolna! Én nem csak saját gyomrommal, hanem saját eszemmel is Felséges Király Uramat védem!
Meghökkent a király, elfogadta a magyarázatot, az irígy szobainas esze helyrerázatott, Tivadar meg jutalmat kapott.
A király megparancsolta: ezentúl mindenből kétszerannyit készítsenek, mint eddig. Jusson neki is, Tivadarnak is elég!
A nagyétkű legény valószínűleg igencsak elhízott volna, ha az udvari orvos nem olyan lelkiismeretes. Ám az volt: nem csak a királyra, hanem annak szolganépére, így az ételkóstolóra is ügyelt. Bizony, bizony, a kövéredni kezdő Tivadarnak, bármint hadarászott-hadonászott ellene, orvoskirályi utasításra minden reggel fel kellett futni a Nyúlerdős hegyre, meg vissza. Nyögött is eleinte istenesen, de a végén megszokta.
No így nem is hízott el. A király viszont nemegyszer csodálkozott: mintha még a kétszeres reggeliadagból is kevesebb jutna neki, mint a Tivadar előtti egyszeresből. Sebaj, sebaj, ha kicsi az adag, az ember legalább nem dagad nem kell idő előtt új nadrág, kabát,köpeny, meg más ruhadarab.
Nos, ez a legény, Kecmec Tivadar, vándorútra indult. Alig indult el, megéhezett. Betért egy vendégfogadóba. Szállásra futott pénzecskéjéből, de vacsorára már nem. Gondolt egyet és fülig szaladó szájjal így szólt a fogadóshoz:
- Tudok egy pompás cirkuszi mutatványt. Ebben a fogadóban is előadom, ha akarják. Kell hozzá három sült csirke, két cipó, meg huszonnégy tojásból rántotta. Fogadós úr, fogadjunk, hogy mindezt együltömben eltűntetem!
Nevetett a fogadós: gyanútlanul azt hitte, hogy a legény ilyen mókás módon rendelte meg vacsoráját. No de arra már ő is, a fogadó vendégei is kíváncsiak voltak: lemegy-e a legény torkán ez a sok minden?
Lement. Tapsolt, éljenzett a fogadós, meg a fogadó vendégnépe.
Másnap reggel Tivadar kifizette a szoba árát, de a fogadós a bőséges vacsoráért járó pénzt is követelte. A legény a homlokához csapott:
- Jó, hogy említi, fogadós uram! Az egy cirkuszi mutatvány volt, címe: NÁLAM NINCS KECMEC, HA ITT AZ ECMEC! Tapsoltak, tehát tetszett. Azért a mutatványért fogadós úr tartozik nekem két szemérmes ezüstpénzecskével, meg négy ördögvörösréz krajcárkával! Ide velük!
Nagyot nevetett a fogadós, de később már kicsit sem. Mérges lett. Bíró elé került a dolog. A bíró himmegett, hammogott, hümmögött, mammogott, de a végén eldöntötte az eldöntendőt: a legényt megilleti a kért pénz, de a fogadóst az általa követelt nem. A bíró döntésében szerepet játszott, hogy macskáját rendszeresen megkergette a fogadós kutyája? Talán igen, talán nem. A fogadós nagymérgesen a legény elé dobta a pénzt, de megfogadta: máskor kétszer is körmére néz az ilyen ravasz fickóknak!
Tovább vándorolt Tivadar, de, sajnos, közben pénze meg más kezekbe vándorolt át. Ismét megéhezett. Ezúttal is igen nagyon, de most egy igen nagy várkastély előtt. Gondolta: a kastélyban talál munkát, azért pénzt kap, a pénzen vesz szájbatehetőt, gyomorba útnak indíthatót. Pompás libalogika, nincs ebben semmi hiba!
Szerencséje volt. Abban a kastélyban lakott a király. Annak csak egy feje volt ugyan, mint a legtöbb embernek, de ellensége sokkal több egynél. Utóbbiak meg akarták mérgezni, hogy más csücsülhessen a trónra. Ezen okból a király ételkóstolót tartott, akinek az volt a tiszte, hogy mindent, amit a felséges úrnak sütnek, főznek, párolnak, habarnak, reszelnek, szeletelnek, előbb megkóstoljon. Ha az ételkóstolónak nem lett baja, a király is nyugodtan ehetett. A legutóbbi ételkóstolónak viszont éppenséggel baja lett az ételtől, pontosabban a májpástétomtól, mert abban nem csupán máj, meg más belevaló volt, hanem a királynak szánt méreg is. Mérges is lett az ételkóstoló! Mérgessége mellett nagy nyögések közepette nyomta az ágyat és elhatározta: más foglalkozás után néz.
Kecmec Tivadar elvállalta a megüresedett állást. Hanem ésszel élt: egeret, macskát, kutyát is tartott. Nem egy helyen ugyan, mert e három állat ritkán barátságos egymáshoz. Minden ételből, amit a királynak szántak, előbb az állatok kaptak, mint előkóstolók. Ha nem lett bajuk, jött Tivadar, az ételek nagyrészét bekebelezte, a maradékot pedig beküldte a királynak.
Jó élet volt ez, de olykor a jó élet kerül a legnagyobb veszélybe. Az egyik szobainas megirigyelte Tivadart, és megsúgta a királynak, hogy a legény kóstolás helyett bendőtömést végez. A király maga is kezdte észrevenni, hogy amit ételből kap az feleannyit sem tesz ki, mint Tivadar jötte előtt. Szigorúan kérdőre vonta tehát a legényt. Tivadar azonban nagyügyesen kihúzta magát a csávából:
- Mélyen Tisztelt Felséges Király! Ha csak egy falatot ennék minden ételből, amit a Felséges Úrnak szánnak, lehet, hogy én nem betegednék meg rögtön, mert abban a kis mennyiségben esetleg nem volna ahhoz elég méreg. Ám a Felséges Úr, aki többet eszik belőle, igen, sőt, talán el is patkolna! Én nem csak saját gyomrommal, hanem saját eszemmel is Felséges Király Uramat védem!
Meghökkent a király, elfogadta a magyarázatot, az irígy szobainas esze helyrerázatott, Tivadar meg jutalmat kapott.
A király megparancsolta: ezentúl mindenből kétszerannyit készítsenek, mint eddig. Jusson neki is, Tivadarnak is elég!
A nagyétkű legény valószínűleg igencsak elhízott volna, ha az udvari orvos nem olyan lelkiismeretes. Ám az volt: nem csak a királyra, hanem annak szolganépére, így az ételkóstolóra is ügyelt. Bizony, bizony, a kövéredni kezdő Tivadarnak, bármint hadarászott-hadonászott ellene, orvoskirályi utasításra minden reggel fel kellett futni a Nyúlerdős hegyre, meg vissza. Nyögött is eleinte istenesen, de a végén megszokta.
No így nem is hízott el. A király viszont nemegyszer csodálkozott: mintha még a kétszeres reggeliadagból is kevesebb jutna neki, mint a Tivadar előtti egyszeresből. Sebaj, sebaj, ha kicsi az adag, az ember legalább nem dagad nem kell idő előtt új nadrág, kabát,köpeny, meg más ruhadarab.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!