A vidáman lobogó tűz fényében pici tündér táncolt csodaszépen, csodaügyesen: Fénytündérke. Csillogott aranyruhája, villogott arany cipőcskéje, aranyos volt a bőre, pirosan aranylott gyönyörű kis arcocskája.

- No de ki ez a fekete éjtündérke?! - kiáltottak fel kerekre tágult szemekkel a tűz körül üldögélő, pecsenyét sütögető feketebőrű emberek. Mindez Afrikában volt, a fények és árnyak óriási, szertelen, titokzatos hazájában.

- Ki vagy?! Ki vagy te?! - kérdezte a kis feketeruhájú, feketebőrű, sötétlő arcú, de kedves tekintetű kis tündértől Fénytündérke.

- Én Árnytündérke vagyok! - felelt az. Nagyon, nagyon tetszik nekem, amit csinálsz, ahogyan táncolsz, Fénytündérke!

- Jó, ez kedves Tőled, de miért utánzod minden mozdulatomat? - kérdezte, egy kis nehezteléssel a hangjában, Fénytündérke. Ne haragudj meg szavaimért, de úgy teszel, mint egy kis utánozó majom!

Ezekre a szavakra pici selyemmajmocska mászott le a pálmafáról. Ő is táncolni kezdett, Fénytündérkét utánozta.
Fénytündérke jót nevetett a majmocskán, és már nem is haragudott Árnytündérkére. Árnytündérke tréfásan olyan hosszúra nyújtotta meg, keskenyítette alakját, mintha meg akarná érinteni a Holdat.

Fénytündérke mosolygott, a selyemmajmocska vidáman makogott. A tűz körül üldögélő feketebőrű emberek elámultak, tapsoltak.

Fénytündérke és Árnytündérke azóta is együtt jár, együtt játszik, mint ahogy a fény és az árnyék is elválaszthatatlan egymástól.