Az erdőben két nyúl, Futókaparinka Kata és Ugróbugri Amália vitatkozott: kié legyen kifestésre az utolsó tyúktojás?
Nem tudták eldönteni, mivel a tojásokat együtt kérték a tyúkoktól a faluban, együtt kapták, együtt is hozták el, és eddig békében festegették a tojásokat, csak az utolsó tojásnál törött el a békesség. Szerencsére az utolsó tojás nem törött el, bár, ha eltörik, talán a békesség töretlen marad...
Így azonban nekilódult a tojásvita: ki fesse ki az utolsót?! Kata vagy Amália?

Meghallotta a vitát egy arra ballagó medve, gondolta, még sohasem volt döntőbíró, de most lehet. Még szájába is dönthet valamit. Jó hangosan felbömbölt a nyulakhoz, akik éppen a közeli dombocskán akasztották össze bajuszukat:
- Hé, ti ott! Gyertek ide, lemérem a füleitek! Akinek hosszabb a füle, azé legyen a legutolsó tyúktojás!
A nyuszik, szinte egyszerre, visszakiáltották:
- Nem megyünk! Megmondta az az erdőt-mezőt járó tudós, Bambulászi Sámuel, hogy a medve mindenevő állat! Nem csak gyümölcsöt, hanem nyulat is eszik!

A medve ezt nem tagadhatta, elballagott. A nyulak is továbbfutottak. Egy tavacska környékén pici madárka, bíbic javasolt nyugvópontot a tapsifülesek nyugtalan szócsatájára:
- Az én tojásaimat kifesthetitek! Négy is van belőlük!
A két nyuszi azonban, szinte egyszerre, másképpen vélekedett:
- A tojásaid kicsik! Ha egy leány bíbictojásokat adna a locsoló legényeknek, egyből kinevetnék őt is, a legényeket is!
A bíbic felháborodott:
- Az én tojásaimat kifesthetitek, de nem adom oda a leányoknak! Azt szeretném csak, ha a kikelő kis bíbicfiókák gyönyörködhetnének a tojáshéj-darabokon levő szép festményeiteken!
A két nyúl erre azután szörnyűlködött: pocsékba menjen az ő művészi alkotásuk?! Majdnem megbúbolták a bíbicet, de azután csak sértődötten továbbnyargaltak.
Láttak egy rókát, de azt messze elkerülték, mivel emlékeztek Csinosfülű Csilla,
az Erdődíjas nyúlköltő figyelmeztető versére:

Lomb hullhat, vagy a tél havazhat, -
a róka megmarad ravasznak!
S ha rókát látsz fénylő tavaszban?
E bundásból ott is ravasz van!
No és a napkemencés nyárban?
Ott is csak ravasz rókát láttam!
Írhatnék arról hosszú listát,
hogy mennyi benne a hamisság!

A két nyuszit végül az erdőszélen utólérte a szerencse: megpillantották Harangvirágos Évát, akiben bízhattak: a jószívű leány kutyakemény teleken
ennivalót vitt a nyulaknak: sárgarépát, káposztát, tököt, ezt-azt az otthoni maradékokból. Kedves és szép leány volt ez az Éva, amellett szorgos, ügyes, kedvelte minden tapsifüles, de még sok más erdei-mezei állat is.

Harangvirágos Éva így szólt a nyuszikhoz:

- Legutolsó tojásotok?!
Csinos képén osztozzatok!
Egyik felét Kata fesse
legényszemnek kedvesebbre!
Másik felén meg az ecset
szívdobbantó művészeted
mutassa meg, Amália,
s akkor máris: volt-nincs vita!

Megörült a két nyuszi a jó tanácsnak. Elővették az ecseteket, festékeket, kerültek is a tojásra gyönyörű piros szívek, aranyló napok, meg fű, fa, és sok virág, - kicsiben tavaszi világ!

A hálás Kata és Amália a kifestett tojást Harangvirág Évának ajándékozta.

Évatól a locsolkodó legények közül ezt a tojás az kapta, akit szívből szeretett: Hegyeketjáró János. Okos legény volt ez a János, felismerte, hogy itt van a nagy pillanat, most kell megvallania Évának mit érez ő iránta, - és nem csak akkor, amikor a hegyeket, völgyeket járja!

No a többi már úgy történt, ahogyan a jól végződő mesékben az megszokott: számlálatlan lett a csók, nyargalásztak kiscsikók, szólt kisharang, nagyharang, felröppent néhány galamb, eljött a lakodalom, ettek-ittak ott nagyon, születtek a gyerekek, csókot kaptak, nem egyet, Éva, János nevetett, dolgoztak szorgos kezek, gond is akadt itt vagy ott, de megijedt, elfutott...