Tükrök bolyongó kékje a tested átigézte
léteken túli létben fénylő gyönyörűségbe,
hol nem együgyű vallás dadogja holt imáit:
az eszme semmivé lesz vagy igazat virágzik.

Félholdak győzedelmét szétmetszi kardok éle,
kihull gyors, fehér lángjuk lankadt feketeségbe.
Ledől a mai bálvány, s bár új bálványt emelnek
szenteknek kikiáltott hamis keresztű szentek,
tudom: a végtelenben jár a világnagy óra,
s egyszer valóban hajnalt jelez majd mutatója.

Ó, Istennőm, kit néznek s fel nem fognak a felhők,
s a táj, mely duzzadt, édes, nagy emlőiden felnőtt,
sem nyüzsgő, apró létek - megfáradt törpe hangyák,
akárhány csáp tapintja múltak kövült kalandját,
bár csillagot emelnél csillagtalan fölébe,
olyat: szívünkig érne meleg és tiszta fénye!

Igen, benned hiszek még, meghurcoltan és fájón.
Valóságnál valóbb vagy, álom mögötti álom.
Szemed átmosolyog most csaló s megcsalt világot,
sötétlő ég-keresztet, félholdat hordó lángot,
mindent mit zsoldos elmék most kalmármód dícsérnek
jelére a Nagyúrnak, s a Pénz új istenének.

Igen, benned hiszek még, most is, míg árnyak nőnek
és árulóként látunk volt hitet-színlelőket,
s lesik vad haszonvárók mire int Mammon ujja,
s a sok becsapott bámul borjúként új kapukra.

Ó, Istennőm, ki túl vagy földi és égi léten,
a Nagy Megmérhetetlen mélységben, messzeségben,
köntösödre egy csókot hadd adjon a poéta,
kit végül Hozzád vitt el az élethossznyi séta,
kinek a szót mégiscsak Te adtad mindent-látón,
a Te kürtjeled gyúlt ki a felcsillagzó zászlón,
s Te súgtad, súgod most is: jár a világnagy óra,
s egyszer valóban hajnalt fénylik majd mutatója.

(1990)