Feltöltve: 2009-10-17 10:47:28
Megtekintve: 1975
Fényképek múltból, jelenből II.
Egyszer már rávetítettem a jelen vásznára néhány "emlékezet-fényképet" (Fényképek múltból, jelenből I.), főleg önmagamnak. Másokat egyébként alig-alig érdekel ilyesmi, így nem kell félni attól: különösebb izgalmat keltenek ezek az "emlékezet-fényképek". Vannak közöttük olyanok, amelyek inkább a természetet ábrázolják, mások elsősorban személyes jellegűek, egyesekből azonban visszavillan az elmúlt társadalom arca, - vagy a jelené.
Visszavillan, igazat mutat, de ez az igazság nem tetszik azoknak, akiknek érdeke
nem az igazsághoz fűződik, vagy egyszerűen csak papagájozzák azokat a hazugságokat, amelyekkel a "piacdemokrácia" elárasztja az országot, butítja annak népét. (Utóbbiak közé tartozik a "Fényképek múltból, jelenből I."-hez az egyik kulturális fórumon kéretlenül - és bunkó módon - hozzászóló K. is, az ő esetében mindössze csak annyi volt a méltánylandó, hogy pocskondiázásához nem internetes nicknevet használt, hanem valódi nevét, már, persze, ha az a valódi neve volt.)
...
Ám ebből az 2009-es szeptemberi fényképből, amelyik azt a címet kaphatná: MEGLEPŐ SIRÁLYÖZÖN, inkább természeti kép kel életre, nem társadalmi. Még sohasem láttam ilyet, mint ezen a délutánon. Sokszáz, sőt, talán sokezer sirály, örvénylő sirályfelhők a Duna felett, a Rózsadomb felett, a környező hegyek légterében. Riadtan repülnek a sirályok össze-vissza, látszik, hogy nem táplálékot keresnek.
- Talán a Margit-hídon levő munkálatok zaja miatt riadtak fel ide - véli feleségem, aki először vette észre a sirályriadalmat.
- Nagyon valószínűtlen - válaszolom. Máskor is volt erősebb városi zaj, az felriaszthat akár száz sirályt is, de ilyen nagy sirálytömeget nem valószínű, - no és milyen hosszan, milyen kétségbeesetten keringenek! Ha most hinnénk a madárjóslatokban, mint az ókori görögök...
Az interneten megpróbálok hírt találni e tömeges sirályjelenségről, de nem sikerül. A média, amelyik minden jelentéktelen hírecskét felkap, erről most hallgat.
Mintegy fél óra hosszat tart ez a rejtélyes, szürkésfehér sirályfelhőket kavarogtató időszak, azután hirtelen eltűnnek a madarak. Mi volt ez, nem derűl rá fény. A világ aprócska titka marad. Lehet, hogy a madártudósok előtt nem az, de mi - én és a feleségem - annyi évtized alatt egyetlenegyszer sem láttunk ehhez hasonló sirályözönt.
...
No ez a másik emlékezetfénykép már jónéhány évtized előtti. Az 1950-es évek első fele, az M.-i utcán beszélgetek Rónai Ernővel. A helyi írókkal ugyanis "írogató diákként" tartom a kapcsolatot. R. E. panaszkodik: "Az író sorsa a legrosszabb. Ha nem tudja eladni azt, amit ír, felkopik az álla. Egy cipész helyzete más: az, ha cipőt készít, el is tudja adni."
A "fordulat éve" előtt még R. E. is ki tudta adatni könyveit, a Magyar-Szovjet Baráti Társasággal. Ezeket a könyveket (ilyen volt többek a "Zúg a Jenyiszej",
meg a "Szibérián keresztül") nekem is kölcsönadta, hogy olvassam. Mutatta az "ÖRÖK SZÉGYEN"-t, akkor még az is megjelenhetett, de újabb kiadása már nem. Állítólag azt mondták neki az egyik kiadónál: "Elég volt a zsidók siránkozásából, a lágerekben történt szenvedéseikből". Ezt mondták neki? Lehet, de furcsállottam, hiszen hivatalosan az akkori időszak is elítélte mindazt, ami a zsidókkal történt.
A könyvben az egyik fényképre jól emlékszem: egymásra dobált holttesteket ábrázolt. Azóta sok ilyen fényképpel találkoztam.
Most, amikor ez a régi "emlékezet-fénykép" feléled, világosan látom azt, amit ma annyian nem akarnak látni: nem történt meg a múlttal való elszámolás, a holocaustra vonatkozóan sem. Felületesen talán igen, de úgy: a lényeg maradjon rejtett az újabb és újabb felnövekvő "piacnemzedék" előtt. Nem történik meg annak éles hangú kimondása, hogy kik felelősek a zsidótörvényekért: névszerint, rangjuk, címük szerint is emlegetni kellene pedig azokat, akik megszavazták az akkori parlamentben, azokat is, akik Szálasi nemzetvezetővé történő beiktatásán méltóztattak megjelenni. Igen, névszerint is! No nem a felelősségrevonás miatt, még csak nem is az erkölcsi ítélet miatt, dehogy, nem is élnek már a régi történelmi porond szereplői, csupán leszármazottaik, - hanem azért, hogy kissé közelebb kerüljön az az "úri Magyarország". Közelebb kerüljön az ország igaz történelme.
Elszámolás a múlttal ezen a téren sincsen, - de van egyetemi tanár (ráadásul zsidó), aki úgy számol be országos napilapban Szálasiról, mint aki azért "különbözött zsidókra vonatkozó elképzeléseiben, mert nem megsemmisítésüket, hanem csak az országból való eltávolításukat kívánta". Ez ugyan igaz (Szálasi naplóját egyébként én is olvastam), DE akkor - teszem hozzá gúnyosan - talán már szinte rehabilitálni kellene Szálasit? Mire jó ez az - igaz, finom, bármikor könnyen ki is magyarázható - dörgölődzés a hazugokhoz?
Egyébként ebben a "piacdemokráciában" egyesek igyekeznek is rehabilitálni a nyilas uralmat és vezetőiket, többek között a megjelenő könyvek útján is, amire nem (vagy ritkán) érkezik válasz, még a zsidó társadalmi rétegből sem, - és ez utóbbi szintén elgondolkoztató annak (ha van még ilyen ebben az országban), aki gondolkozni akar, - és becsületesen!
...
No de vegyünk egy másik emlékezetfényképet, nosztalgiára az előbbinél alkalmasabbat. Apai nagyszüleim kis háza, kertje. Üveges veranda, ahonnan jól látni a mellette levő diófát, ágai szinte az üvegfalig érnek. A rigók ezüstfütty-kúpocskákat dobnak fel a magasba. A kert hátsó részében szilvafák, meggyfák, fáskamra. Az egyik oldalon málnabokrok. Apai nagymamám nagyon büszke volt erre a kis málnásra. Valóban szép, nagyszemű málnák nőttek rajta. Nagymamám szörpöt készített ezekből, de málnabort is. A kertben tyúkok kapirgáltak. Csöpp falusi idill a főváros külső kerületében (illetve csak később csatolták Budapesthez).
Apai nagyapám nyomdászati szakértelmére a huszadik század első felében is nagy szükség volt, így - ha nem is fizették tudását megfelelően - a munkások
tömegeinek nyomorúságos életétől kissé távolabb volt, amit a kétszobás ház és kert tulajdona is jelzett. Fiát (Apámat) is nyomdásznak adta, de emellett taníttatta is, apám a szakmunkás bizonyítvány megszerzése mellett levelezőként egyetemre járt, utóbbit közismerten "mezei jogászkodásnak" nevezték tréfásan.
A nyomdászok körében politikailag a szociáldemokrácia hódított.
E munkásrétegben gyakori volt a nyomtatott szó, a tudás szeretete. Apám többször mesélte, hogy a hozzá beosztott nyomdászinas például verseket írt, amelyekből egy-egy az akkori újságoknan is megjelent. Ez a nyomdászinas sokat köszönhetett apámnak, aki az irodalomban is jártas volt, és segítette a hozzá beosztott inas művelődését (apám sokáig néhány kéziratos verset is őrzött tőle). Megpróbáltam utánnézni az egykori inasnak az interneten, azt hiszem, hogy Kanadában meg is találtam egy verseskönyvét, legalábbis az egykori inas nevéből és a körülményekből erre tudtam következtetni.)
A hazai szociáldemokrata párt történetével sok munka foglalkozik, de - akár történelmünk más részleteiről, területeiről - a felnövekvő nemzedékek erről is alig-alig tudnak valamit. A lényeges dolgokat, elsősorban abból a szempontból, hogy azokból milyen következtetések adódnak a jelen számára, jó volna, ha tudnák, - úgy tudnák, hogy értenék is. Erre azonban most nem lehet számítani, mert - természetesen - a magyar közoktatást is érdekek vezérlik, ezek az érdekek pedig nem szépek, éppen a hazai tömegek megtévesztése, alapvető igazságok elhallgatása a "piacdemokrácia-kapitalizmus ", nyíltan, persze, nem hirdetett, de nagyonis jól kivehető célja.
Apai nagyapám és apám becsületes szociáldemokraták voltak (apai nagymamám nem vett részt a politikában, háziasszony volt). Amint későbbi életútjuk világosan bebizonyította: hittek a szocializmus - igaz, akkoriban még távolinak gondolt - megvalósulásában, a munkásösszefogás erejében, de az 1945 előtti időszakban nem csatlakoztak a kommunistákhoz. A szociáldemokratákra nem volt jellemző az a bátorság és szenvedélyesség, ami a kommunistákra, sokkal inkább az óvatosság, a realitások - sokszor talán túlzott - figyelembevétele, a legális keretek között szerettek tevékenykedni. Ez ugyan erős bírálatként is felfogható irányukban (miért tagadnánk?), de azért a szociáldemokrata tömegek nélkül soha nem jöhetett létre erős munkásegység. (Az 1989-es "rendszerlóváltás"-kor az a bizonyos ál-szociáldemokrata párt erkölcsileg is dicstelenül leszerepelt, többek között ostoba bolsevikozásával is, és a hazai politikai porondról - de a világból is - hiányoznak a szociáldemokraták, mint ahogy a baloldali politika is szinte teljesen hiányzik.)
Én gyermekkoromban érdeklődéssel nézegettem apai nagyszüleim kis házában a régi újságokat, könyveket. Volt közöttük olyan nyomdászati lexikon, amelybe nagyapám is írt szócikkeket. Tréfás vicclapjukban nagyapámról szóló karikatúrát találtam, ebből megtudtam meg, hogy a két világháború alatt a nyomdászok kórusában énekelt is.
Nagyapámék életkörülményeiben a munkás-lét és a kispolgári-lét elemei keveredtek. Apai nagymamám kevés szabadidejében (akkoriban a háztartás vezetése sokkal több időt igényelt) olcsó kiadásban megjelent regényeket olvasgatott, ezekből mostanában néhányat én is elolvastam, mind érzelmes, valóságtól elszakadt, "happy end"-del végződő írások, irodalmi értékük (akár a mai bestsellereknek) nincs, de a szomorú társadalmi valóságtól való menekülést elősegítették.
...
Igen, azok a régi iskolapadok a második világháború alatti és utáni években érdekes szörnyetegek voltak... Jól láthatóak ezen az "emlékezet-fényképen".
Összefüggő hosszú alkotmányok, négy-öt iskolásnebuló is elfér bennük,
de ha a belső helyekről a tanár kiszólítja a diákot, akkor a többinek fel kell állnia, kiengednie a társát. A padokon körkörös bevágások, azokba kerültek az üveg tintatartók, de később külön tintatartót kellett magunkkal hoznunk. A tinta
gonosz, veszélyes folyadék volt, sok füzetemet soványította le (mert ki kellett tépnem a tintapacás lapokat, később, de ez már az 1960-as évekre esik, Tintahal
című versemben "hasznosítottam" az élményt, két másik versemmel együtt meg is jelent a ZÖLD LEVELECSKE antológiában, 1967-ben).
Osztálytermünk deszkapadlós volt, kályhafűtéses. Diáktársaim - akiknek magatartására nyilván a második világháború is rányomta bélyegét - néhány kivétellel nagyon rosszak, közöttük egyesek gonoszak. Az a primitív felnőtt vélemény, amelyik hivatalossá és divatossá lett (és ma már nevetséges módon uralkodik), hogy a gyermek "nem tudja mit csinál", "nincs meg az ítélőképessége" - saját tapasztalatom szerint szamárság. Természetesen a gyermek nem tud olyan éretten ítélni, mint a felnőtt, de általában azért tisztában van rossz tetteivel, és azzal is: tilosat cselekszik. Nem véletlenül írtam "Hungarian Istipisti" c. gúnyos versikémben:
"Istipisti másik este
bíró bácsit lefejezte.
Tanár bácsi otthon kékül
Pisti miatt, - és fej nélkül!
Itt Pistike abbahagyta?
Fejét veszté apja, anyja...
Két testvére meg mit ére?
Mindnek elfolyt vörös vére...
Pisti bűnös?! Dehogy, kérlek!
Alatta van 14-nek..."
A kis versike is arra céloz, hogy a humanitást és a gonosz tettektől való visszarettentést össze kellene egyeztetni. A közösség érdekének előbbrevalónak kellene lennie az egyén érdekénél. Manapság - tapasztaltam is - az áruház kameráján premier plánban mutatkozó, megcáfolhatatlan bizonyítékot adó zsebtolvaj utáni nyomozást is néhány héten belül megszűnteti a rendőrség (vigyázat, ezért én nem a rendőrséget hibáztatom!). Kis ügy 20 ezer forint és vele a mintegy öt-hatezer forint értékű pénztárca eltulajdonítása? Én nem így gondolom (humorosan, de igazat írón erre mutatok rá "A zsebtolvaj"-ban). Miért nem lehet az ilyen (vitathatatlan) tolvajok képét közzétenni a televízióban, akár valamelyik ostoba röhécselő műsor helyett?! A "személyiségi jogok" védelme miatt? Ha igen, akkor erre az érvre az egyetlen értelmes válasz: szamárság!
...
Ó, ezek a gyönyörű "emlékezet-fényképek" a Balaton tájairól, az 1950-es évekből! Vakáció, húzza a füstös mozdony a kocsisort, kitárul a tó ezüsttel futtatott, nyugtalan fényű vize... Nézem a parti nyárfák örökös elevenségét, és reménykedem, hogy jó idő lesz továbbra is... Különben, ha nem esik az eső, hűvösben sem rossz, felveszek egy pulóvert, zsebrevágom a dobozt a négy és fél milliméteres kis ólomgolyókkal, fogom a légpuskát, megyek vadászni.
Ma már érthetetlen számomra, hogy miért akartam lelőni a madarakat (és lőttem le olykor), miért pazaroltam olyan sok golyót a fán ugráló kedves mókuskára (amelyik végül, nagy bosszúságomra, sértetlenül tűnt el a szemem elől, - a teste körüli szőrbunda megtévesztően nagyobbnak mutatja a célt, teste erősen izmos, talán le is pattan róla a golyó, no meg felfelé kell lőni, az is csökkenti a lövés erejét, a kis ugribugri kockázatát). Ma már ez érthetetlen számomra, de nagyonis érthető a táj iránti csodálatom, túlparti hegyek, ingó nádas, rétek, minden kis világ mögött másik, rejtett világ... "Halat, vadat s mi jó falat, szem-szájnak ingere..." - no csak a szemnek, mert Anyám itt most nem sütné meg számomra a lelőtt vadgerlét, de a kifogott tízcentiméteres halacskákat sem... A halakat egyébként nem is sütés céljára fogom ki, hanem Budapestre szeretném vinni, kerti minitavacskámba áttelepíteni... Halkifogási módszerem egyszerű és nagyszerű: a nádasban keresek egy helyet, olyat, ahol átlátszó még a víz, 15-20 centiméter mélyre eresztem le a különlegesen picike horgot, amelyet kicsi hal is be tud venni a szájába, a horogra csöpp kenyérgombócot teszek, jönnek a halacskák, látom őket az átlátszó vízben, azt is, amikor a hal szájába veszi a csalétket, akkor hirtelen megrántom a zsinórt...hol szerencsém van, hol meg nem, de hát ilyen az élet, ha nincs szerencsém akkor a kenyérgombóc leesik a horogról, a hal pedig riadtan elúszik... Másnap reggel már széplelkű állatbarát vagyok ismét, illusztrált versem olvasom a KISDOBOS c. gyermekújságban, ha megjelent, ha nem, akkor is átfutom azt a számot, talán van benne egy érdekes mese. Hát igen, térek vissza az emlékekből a jelenbe, az 1989-es rendszerváltás óta egy valamire való gyermekújság sincsen, a DÖRMÖGŐ DÖMÖTÖR kivételével, utóbbi medvécskéje még valószínűleg eldörmög egy ideig, - ki tudja meddig?
Ám a Dörmögő Dömötör inkább csak a kisiskolásoknak tartalmaz írásokat.
...
Korántsem gondolom, hogy a grófokra az az agyalágyultság volt jellemző, ami az Arisztid-viccekből kitűnik. Nyilván voltak ritkaságképpen ilyen Arisztid-féle grófok is, de többségük nagyon is átgondoltan, olykor hihetetlen ravaszsággal érvényesítette, védelmezte saját (a népével legtöbbnyire élesen szemben álló) érdekeit.
Három nagy, hazáját saját érdekein túl is szolgáló grófról mindenképpen beszélhetünk (II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Károlyi Mihály), hozzájuk többé-kevésbé hasonlóak - igen kis számban bár - akadtak a történelem folyamán (persze, a haza érdekeit szégyenteljesen elárulók sokkal többen!), a "főúri rétegnél" azonban egyetemlegesen az ország szempontjából kedvezőtlen tulajdonságok és cselekedetek (de a réteg "osztályérdekeivel" összhangban levők) voltak általánosak. Ez utóbbi fogalmazás még nagyonis finom, akár a klasszikus szépirodalomban is erőteljesebbeket találhatunk, azok is jogosak.
Az említett főurak közül időben hozzánk egy nagyszerű hazafi: gróf Károlyi Mihály áll a legközelebb. Ma is - ezen a 2009-es őszön - egy ország tanulhatna tőle többek között két nagyon fontos dolgot: tárgyailagosságot és becsületességet. Ez jut eszembe, amikor arra az "emlékezet-fényképre" pillantok, amelyen HIT, ILLÚZIÓK NÉLKÜL (Magvető, 1977) című könyvét olvasom.
Gróf Károlyi Mihályt a Horthy-korszak emigrációba kényszerítette és megfosztotta itthoni vagyonától, az emigrációból csak a második világháború után térhetett haza, de a Rákosi-korszakban ért sérelmei miatt másodszor is emigrálnia kellett.
Károlyi Mihály sérelmei ellenére tárgyilagosan ír könyvében mindenről, mindenkiről: a Tanácsköztársaságról, Kun Béláról, Horthyról, a második világháborúról, saját főúri osztályáról, amelyik megtagadta, a néptömegekről, a koalíciós időkről, Rákosiról, Gerő Ernőről, Mindszentyről... igen, Mindszentyről is! Aki az általa leírtakat sok más dokumentummal, visszaemlékezéssel összeveti, az beláthatja: ez a becsületes tárgyilagosság, - és ez milyen messze van az 1989-es rendszerváltás hazugságaitól és elhallgatásaitól, ostoba bolsevikozásától és hamis nosztalgiáitól!
Egy nem régen készült "emlékezet-fényképen" versem: "Levél a mából gróf Károlyi Mihályhoz". Úgy éreztem és érzem: tanulni kellene ennek a becsület, a tárgyilagosság, az értelmes hazaszeretet útjáról letért, és egyre visszataszítóbb arculatú országocskának e nemesszívű és látni tudó gróftól, - Károlyi Mihálytól.
...
No ez az "emlékezet-fénykép" is a közelmúltból való... Fiam - nem régen fejezte be másoddiplomásként a jogi egyetemet - felvázolja egy levélben a magyar külügyminisztériumnak (ajánlott levélben, magánemberként): szerinte miképpen lehetne úgy módosítani a nagy vihart kavart "szlovák nyelvtörvényt", hogy Szlovákia is, Magyarország is (de az egész régió) profitálhasson belőle (javaslatának lényege: a Szlovák Köztársaságban a magyarok által meghatározott arányban lakott területeken a közalkalmazottként és a közszolgálatban dolgozók meghatározott munkaköreiben a Szlovák Köztársaság által kötelezővé lehetne tenni (bizonyos kifutási idővel) mind a szlovák, mind pedig a magyar nyelv kötelező ismeretét).
Tájékoztatásul elküldi a magyarországi szlovák nagykövetségnek is ugyanezt, egyidejűleg. Múlnak a hetek, nincs visszaigazolás, egyik helyről sem. Később elküldi egy országos napilapnak is (nem nevezem meg), az is jobbnak látja visszaigazolás nélkül hallgatni a dologról. Valóban a szlovák nép és a magyar nép - egyébként az alapvető dolgokban közös vagy összeegyeztethető érdekeit - akarja szolgálni a politikai vezetés itt is, ott is?
No csak legyintek. Esik az eső. A sárga szín egyre hódít az őszi tájon. Varjak szállnak ide-oda nagy károgással. Kár, kár, kár mindenütt.
(2009)
Visszavillan, igazat mutat, de ez az igazság nem tetszik azoknak, akiknek érdeke
nem az igazsághoz fűződik, vagy egyszerűen csak papagájozzák azokat a hazugságokat, amelyekkel a "piacdemokrácia" elárasztja az országot, butítja annak népét. (Utóbbiak közé tartozik a "Fényképek múltból, jelenből I."-hez az egyik kulturális fórumon kéretlenül - és bunkó módon - hozzászóló K. is, az ő esetében mindössze csak annyi volt a méltánylandó, hogy pocskondiázásához nem internetes nicknevet használt, hanem valódi nevét, már, persze, ha az a valódi neve volt.)
...
Ám ebből az 2009-es szeptemberi fényképből, amelyik azt a címet kaphatná: MEGLEPŐ SIRÁLYÖZÖN, inkább természeti kép kel életre, nem társadalmi. Még sohasem láttam ilyet, mint ezen a délutánon. Sokszáz, sőt, talán sokezer sirály, örvénylő sirályfelhők a Duna felett, a Rózsadomb felett, a környező hegyek légterében. Riadtan repülnek a sirályok össze-vissza, látszik, hogy nem táplálékot keresnek.
- Talán a Margit-hídon levő munkálatok zaja miatt riadtak fel ide - véli feleségem, aki először vette észre a sirályriadalmat.
- Nagyon valószínűtlen - válaszolom. Máskor is volt erősebb városi zaj, az felriaszthat akár száz sirályt is, de ilyen nagy sirálytömeget nem valószínű, - no és milyen hosszan, milyen kétségbeesetten keringenek! Ha most hinnénk a madárjóslatokban, mint az ókori görögök...
Az interneten megpróbálok hírt találni e tömeges sirályjelenségről, de nem sikerül. A média, amelyik minden jelentéktelen hírecskét felkap, erről most hallgat.
Mintegy fél óra hosszat tart ez a rejtélyes, szürkésfehér sirályfelhőket kavarogtató időszak, azután hirtelen eltűnnek a madarak. Mi volt ez, nem derűl rá fény. A világ aprócska titka marad. Lehet, hogy a madártudósok előtt nem az, de mi - én és a feleségem - annyi évtized alatt egyetlenegyszer sem láttunk ehhez hasonló sirályözönt.
...
No ez a másik emlékezetfénykép már jónéhány évtized előtti. Az 1950-es évek első fele, az M.-i utcán beszélgetek Rónai Ernővel. A helyi írókkal ugyanis "írogató diákként" tartom a kapcsolatot. R. E. panaszkodik: "Az író sorsa a legrosszabb. Ha nem tudja eladni azt, amit ír, felkopik az álla. Egy cipész helyzete más: az, ha cipőt készít, el is tudja adni."
A "fordulat éve" előtt még R. E. is ki tudta adatni könyveit, a Magyar-Szovjet Baráti Társasággal. Ezeket a könyveket (ilyen volt többek a "Zúg a Jenyiszej",
meg a "Szibérián keresztül") nekem is kölcsönadta, hogy olvassam. Mutatta az "ÖRÖK SZÉGYEN"-t, akkor még az is megjelenhetett, de újabb kiadása már nem. Állítólag azt mondták neki az egyik kiadónál: "Elég volt a zsidók siránkozásából, a lágerekben történt szenvedéseikből". Ezt mondták neki? Lehet, de furcsállottam, hiszen hivatalosan az akkori időszak is elítélte mindazt, ami a zsidókkal történt.
A könyvben az egyik fényképre jól emlékszem: egymásra dobált holttesteket ábrázolt. Azóta sok ilyen fényképpel találkoztam.
Most, amikor ez a régi "emlékezet-fénykép" feléled, világosan látom azt, amit ma annyian nem akarnak látni: nem történt meg a múlttal való elszámolás, a holocaustra vonatkozóan sem. Felületesen talán igen, de úgy: a lényeg maradjon rejtett az újabb és újabb felnövekvő "piacnemzedék" előtt. Nem történik meg annak éles hangú kimondása, hogy kik felelősek a zsidótörvényekért: névszerint, rangjuk, címük szerint is emlegetni kellene pedig azokat, akik megszavazták az akkori parlamentben, azokat is, akik Szálasi nemzetvezetővé történő beiktatásán méltóztattak megjelenni. Igen, névszerint is! No nem a felelősségrevonás miatt, még csak nem is az erkölcsi ítélet miatt, dehogy, nem is élnek már a régi történelmi porond szereplői, csupán leszármazottaik, - hanem azért, hogy kissé közelebb kerüljön az az "úri Magyarország". Közelebb kerüljön az ország igaz történelme.
Elszámolás a múlttal ezen a téren sincsen, - de van egyetemi tanár (ráadásul zsidó), aki úgy számol be országos napilapban Szálasiról, mint aki azért "különbözött zsidókra vonatkozó elképzeléseiben, mert nem megsemmisítésüket, hanem csak az országból való eltávolításukat kívánta". Ez ugyan igaz (Szálasi naplóját egyébként én is olvastam), DE akkor - teszem hozzá gúnyosan - talán már szinte rehabilitálni kellene Szálasit? Mire jó ez az - igaz, finom, bármikor könnyen ki is magyarázható - dörgölődzés a hazugokhoz?
Egyébként ebben a "piacdemokráciában" egyesek igyekeznek is rehabilitálni a nyilas uralmat és vezetőiket, többek között a megjelenő könyvek útján is, amire nem (vagy ritkán) érkezik válasz, még a zsidó társadalmi rétegből sem, - és ez utóbbi szintén elgondolkoztató annak (ha van még ilyen ebben az országban), aki gondolkozni akar, - és becsületesen!
...
No de vegyünk egy másik emlékezetfényképet, nosztalgiára az előbbinél alkalmasabbat. Apai nagyszüleim kis háza, kertje. Üveges veranda, ahonnan jól látni a mellette levő diófát, ágai szinte az üvegfalig érnek. A rigók ezüstfütty-kúpocskákat dobnak fel a magasba. A kert hátsó részében szilvafák, meggyfák, fáskamra. Az egyik oldalon málnabokrok. Apai nagymamám nagyon büszke volt erre a kis málnásra. Valóban szép, nagyszemű málnák nőttek rajta. Nagymamám szörpöt készített ezekből, de málnabort is. A kertben tyúkok kapirgáltak. Csöpp falusi idill a főváros külső kerületében (illetve csak később csatolták Budapesthez).
Apai nagyapám nyomdászati szakértelmére a huszadik század első felében is nagy szükség volt, így - ha nem is fizették tudását megfelelően - a munkások
tömegeinek nyomorúságos életétől kissé távolabb volt, amit a kétszobás ház és kert tulajdona is jelzett. Fiát (Apámat) is nyomdásznak adta, de emellett taníttatta is, apám a szakmunkás bizonyítvány megszerzése mellett levelezőként egyetemre járt, utóbbit közismerten "mezei jogászkodásnak" nevezték tréfásan.
A nyomdászok körében politikailag a szociáldemokrácia hódított.
E munkásrétegben gyakori volt a nyomtatott szó, a tudás szeretete. Apám többször mesélte, hogy a hozzá beosztott nyomdászinas például verseket írt, amelyekből egy-egy az akkori újságoknan is megjelent. Ez a nyomdászinas sokat köszönhetett apámnak, aki az irodalomban is jártas volt, és segítette a hozzá beosztott inas művelődését (apám sokáig néhány kéziratos verset is őrzött tőle). Megpróbáltam utánnézni az egykori inasnak az interneten, azt hiszem, hogy Kanadában meg is találtam egy verseskönyvét, legalábbis az egykori inas nevéből és a körülményekből erre tudtam következtetni.)
A hazai szociáldemokrata párt történetével sok munka foglalkozik, de - akár történelmünk más részleteiről, területeiről - a felnövekvő nemzedékek erről is alig-alig tudnak valamit. A lényeges dolgokat, elsősorban abból a szempontból, hogy azokból milyen következtetések adódnak a jelen számára, jó volna, ha tudnák, - úgy tudnák, hogy értenék is. Erre azonban most nem lehet számítani, mert - természetesen - a magyar közoktatást is érdekek vezérlik, ezek az érdekek pedig nem szépek, éppen a hazai tömegek megtévesztése, alapvető igazságok elhallgatása a "piacdemokrácia-kapitalizmus ", nyíltan, persze, nem hirdetett, de nagyonis jól kivehető célja.
Apai nagyapám és apám becsületes szociáldemokraták voltak (apai nagymamám nem vett részt a politikában, háziasszony volt). Amint későbbi életútjuk világosan bebizonyította: hittek a szocializmus - igaz, akkoriban még távolinak gondolt - megvalósulásában, a munkásösszefogás erejében, de az 1945 előtti időszakban nem csatlakoztak a kommunistákhoz. A szociáldemokratákra nem volt jellemző az a bátorság és szenvedélyesség, ami a kommunistákra, sokkal inkább az óvatosság, a realitások - sokszor talán túlzott - figyelembevétele, a legális keretek között szerettek tevékenykedni. Ez ugyan erős bírálatként is felfogható irányukban (miért tagadnánk?), de azért a szociáldemokrata tömegek nélkül soha nem jöhetett létre erős munkásegység. (Az 1989-es "rendszerlóváltás"-kor az a bizonyos ál-szociáldemokrata párt erkölcsileg is dicstelenül leszerepelt, többek között ostoba bolsevikozásával is, és a hazai politikai porondról - de a világból is - hiányoznak a szociáldemokraták, mint ahogy a baloldali politika is szinte teljesen hiányzik.)
Én gyermekkoromban érdeklődéssel nézegettem apai nagyszüleim kis házában a régi újságokat, könyveket. Volt közöttük olyan nyomdászati lexikon, amelybe nagyapám is írt szócikkeket. Tréfás vicclapjukban nagyapámról szóló karikatúrát találtam, ebből megtudtam meg, hogy a két világháború alatt a nyomdászok kórusában énekelt is.
Nagyapámék életkörülményeiben a munkás-lét és a kispolgári-lét elemei keveredtek. Apai nagymamám kevés szabadidejében (akkoriban a háztartás vezetése sokkal több időt igényelt) olcsó kiadásban megjelent regényeket olvasgatott, ezekből mostanában néhányat én is elolvastam, mind érzelmes, valóságtól elszakadt, "happy end"-del végződő írások, irodalmi értékük (akár a mai bestsellereknek) nincs, de a szomorú társadalmi valóságtól való menekülést elősegítették.
...
Igen, azok a régi iskolapadok a második világháború alatti és utáni években érdekes szörnyetegek voltak... Jól láthatóak ezen az "emlékezet-fényképen".
Összefüggő hosszú alkotmányok, négy-öt iskolásnebuló is elfér bennük,
de ha a belső helyekről a tanár kiszólítja a diákot, akkor a többinek fel kell állnia, kiengednie a társát. A padokon körkörös bevágások, azokba kerültek az üveg tintatartók, de később külön tintatartót kellett magunkkal hoznunk. A tinta
gonosz, veszélyes folyadék volt, sok füzetemet soványította le (mert ki kellett tépnem a tintapacás lapokat, később, de ez már az 1960-as évekre esik, Tintahal
című versemben "hasznosítottam" az élményt, két másik versemmel együtt meg is jelent a ZÖLD LEVELECSKE antológiában, 1967-ben).
Osztálytermünk deszkapadlós volt, kályhafűtéses. Diáktársaim - akiknek magatartására nyilván a második világháború is rányomta bélyegét - néhány kivétellel nagyon rosszak, közöttük egyesek gonoszak. Az a primitív felnőtt vélemény, amelyik hivatalossá és divatossá lett (és ma már nevetséges módon uralkodik), hogy a gyermek "nem tudja mit csinál", "nincs meg az ítélőképessége" - saját tapasztalatom szerint szamárság. Természetesen a gyermek nem tud olyan éretten ítélni, mint a felnőtt, de általában azért tisztában van rossz tetteivel, és azzal is: tilosat cselekszik. Nem véletlenül írtam "Hungarian Istipisti" c. gúnyos versikémben:
"Istipisti másik este
bíró bácsit lefejezte.
Tanár bácsi otthon kékül
Pisti miatt, - és fej nélkül!
Itt Pistike abbahagyta?
Fejét veszté apja, anyja...
Két testvére meg mit ére?
Mindnek elfolyt vörös vére...
Pisti bűnös?! Dehogy, kérlek!
Alatta van 14-nek..."
A kis versike is arra céloz, hogy a humanitást és a gonosz tettektől való visszarettentést össze kellene egyeztetni. A közösség érdekének előbbrevalónak kellene lennie az egyén érdekénél. Manapság - tapasztaltam is - az áruház kameráján premier plánban mutatkozó, megcáfolhatatlan bizonyítékot adó zsebtolvaj utáni nyomozást is néhány héten belül megszűnteti a rendőrség (vigyázat, ezért én nem a rendőrséget hibáztatom!). Kis ügy 20 ezer forint és vele a mintegy öt-hatezer forint értékű pénztárca eltulajdonítása? Én nem így gondolom (humorosan, de igazat írón erre mutatok rá "A zsebtolvaj"-ban). Miért nem lehet az ilyen (vitathatatlan) tolvajok képét közzétenni a televízióban, akár valamelyik ostoba röhécselő műsor helyett?! A "személyiségi jogok" védelme miatt? Ha igen, akkor erre az érvre az egyetlen értelmes válasz: szamárság!
...
Ó, ezek a gyönyörű "emlékezet-fényképek" a Balaton tájairól, az 1950-es évekből! Vakáció, húzza a füstös mozdony a kocsisort, kitárul a tó ezüsttel futtatott, nyugtalan fényű vize... Nézem a parti nyárfák örökös elevenségét, és reménykedem, hogy jó idő lesz továbbra is... Különben, ha nem esik az eső, hűvösben sem rossz, felveszek egy pulóvert, zsebrevágom a dobozt a négy és fél milliméteres kis ólomgolyókkal, fogom a légpuskát, megyek vadászni.
Ma már érthetetlen számomra, hogy miért akartam lelőni a madarakat (és lőttem le olykor), miért pazaroltam olyan sok golyót a fán ugráló kedves mókuskára (amelyik végül, nagy bosszúságomra, sértetlenül tűnt el a szemem elől, - a teste körüli szőrbunda megtévesztően nagyobbnak mutatja a célt, teste erősen izmos, talán le is pattan róla a golyó, no meg felfelé kell lőni, az is csökkenti a lövés erejét, a kis ugribugri kockázatát). Ma már ez érthetetlen számomra, de nagyonis érthető a táj iránti csodálatom, túlparti hegyek, ingó nádas, rétek, minden kis világ mögött másik, rejtett világ... "Halat, vadat s mi jó falat, szem-szájnak ingere..." - no csak a szemnek, mert Anyám itt most nem sütné meg számomra a lelőtt vadgerlét, de a kifogott tízcentiméteres halacskákat sem... A halakat egyébként nem is sütés céljára fogom ki, hanem Budapestre szeretném vinni, kerti minitavacskámba áttelepíteni... Halkifogási módszerem egyszerű és nagyszerű: a nádasban keresek egy helyet, olyat, ahol átlátszó még a víz, 15-20 centiméter mélyre eresztem le a különlegesen picike horgot, amelyet kicsi hal is be tud venni a szájába, a horogra csöpp kenyérgombócot teszek, jönnek a halacskák, látom őket az átlátszó vízben, azt is, amikor a hal szájába veszi a csalétket, akkor hirtelen megrántom a zsinórt...hol szerencsém van, hol meg nem, de hát ilyen az élet, ha nincs szerencsém akkor a kenyérgombóc leesik a horogról, a hal pedig riadtan elúszik... Másnap reggel már széplelkű állatbarát vagyok ismét, illusztrált versem olvasom a KISDOBOS c. gyermekújságban, ha megjelent, ha nem, akkor is átfutom azt a számot, talán van benne egy érdekes mese. Hát igen, térek vissza az emlékekből a jelenbe, az 1989-es rendszerváltás óta egy valamire való gyermekújság sincsen, a DÖRMÖGŐ DÖMÖTÖR kivételével, utóbbi medvécskéje még valószínűleg eldörmög egy ideig, - ki tudja meddig?
Ám a Dörmögő Dömötör inkább csak a kisiskolásoknak tartalmaz írásokat.
...
Korántsem gondolom, hogy a grófokra az az agyalágyultság volt jellemző, ami az Arisztid-viccekből kitűnik. Nyilván voltak ritkaságképpen ilyen Arisztid-féle grófok is, de többségük nagyon is átgondoltan, olykor hihetetlen ravaszsággal érvényesítette, védelmezte saját (a népével legtöbbnyire élesen szemben álló) érdekeit.
Három nagy, hazáját saját érdekein túl is szolgáló grófról mindenképpen beszélhetünk (II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Károlyi Mihály), hozzájuk többé-kevésbé hasonlóak - igen kis számban bár - akadtak a történelem folyamán (persze, a haza érdekeit szégyenteljesen elárulók sokkal többen!), a "főúri rétegnél" azonban egyetemlegesen az ország szempontjából kedvezőtlen tulajdonságok és cselekedetek (de a réteg "osztályérdekeivel" összhangban levők) voltak általánosak. Ez utóbbi fogalmazás még nagyonis finom, akár a klasszikus szépirodalomban is erőteljesebbeket találhatunk, azok is jogosak.
Az említett főurak közül időben hozzánk egy nagyszerű hazafi: gróf Károlyi Mihály áll a legközelebb. Ma is - ezen a 2009-es őszön - egy ország tanulhatna tőle többek között két nagyon fontos dolgot: tárgyailagosságot és becsületességet. Ez jut eszembe, amikor arra az "emlékezet-fényképre" pillantok, amelyen HIT, ILLÚZIÓK NÉLKÜL (Magvető, 1977) című könyvét olvasom.
Gróf Károlyi Mihályt a Horthy-korszak emigrációba kényszerítette és megfosztotta itthoni vagyonától, az emigrációból csak a második világháború után térhetett haza, de a Rákosi-korszakban ért sérelmei miatt másodszor is emigrálnia kellett.
Károlyi Mihály sérelmei ellenére tárgyilagosan ír könyvében mindenről, mindenkiről: a Tanácsköztársaságról, Kun Béláról, Horthyról, a második világháborúról, saját főúri osztályáról, amelyik megtagadta, a néptömegekről, a koalíciós időkről, Rákosiról, Gerő Ernőről, Mindszentyről... igen, Mindszentyről is! Aki az általa leírtakat sok más dokumentummal, visszaemlékezéssel összeveti, az beláthatja: ez a becsületes tárgyilagosság, - és ez milyen messze van az 1989-es rendszerváltás hazugságaitól és elhallgatásaitól, ostoba bolsevikozásától és hamis nosztalgiáitól!
Egy nem régen készült "emlékezet-fényképen" versem: "Levél a mából gróf Károlyi Mihályhoz". Úgy éreztem és érzem: tanulni kellene ennek a becsület, a tárgyilagosság, az értelmes hazaszeretet útjáról letért, és egyre visszataszítóbb arculatú országocskának e nemesszívű és látni tudó gróftól, - Károlyi Mihálytól.
...
No ez az "emlékezet-fénykép" is a közelmúltból való... Fiam - nem régen fejezte be másoddiplomásként a jogi egyetemet - felvázolja egy levélben a magyar külügyminisztériumnak (ajánlott levélben, magánemberként): szerinte miképpen lehetne úgy módosítani a nagy vihart kavart "szlovák nyelvtörvényt", hogy Szlovákia is, Magyarország is (de az egész régió) profitálhasson belőle (javaslatának lényege: a Szlovák Köztársaságban a magyarok által meghatározott arányban lakott területeken a közalkalmazottként és a közszolgálatban dolgozók meghatározott munkaköreiben a Szlovák Köztársaság által kötelezővé lehetne tenni (bizonyos kifutási idővel) mind a szlovák, mind pedig a magyar nyelv kötelező ismeretét).
Tájékoztatásul elküldi a magyarországi szlovák nagykövetségnek is ugyanezt, egyidejűleg. Múlnak a hetek, nincs visszaigazolás, egyik helyről sem. Később elküldi egy országos napilapnak is (nem nevezem meg), az is jobbnak látja visszaigazolás nélkül hallgatni a dologról. Valóban a szlovák nép és a magyar nép - egyébként az alapvető dolgokban közös vagy összeegyeztethető érdekeit - akarja szolgálni a politikai vezetés itt is, ott is?
No csak legyintek. Esik az eső. A sárga szín egyre hódít az őszi tájon. Varjak szállnak ide-oda nagy károgással. Kár, kár, kár mindenütt.
(2009)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!