Nem vagyok sportrajongó, de azért mégis szép az, elismerem, ha az olimpiai dobogó legfelső fokára állhat fel magyar sportoló és felhangzik a Himnusz. Ez egy pillanatra még a hazai dicshimnuszokat és ledicshimnuszokat is elfelejtetheti.
A magyar éremszerzés ezen a 2008-as olimpián, a múlt nagy hazai sikereihez képest, nem áll jól, de még nem fejeződött be az olimpia. Bármi is lesz azonban a végső eredmény, annak értékelésénél nem jó elkapkodni a választ.
Az egyik politikus máris elkapkodta, amikor az eddigi - a vártnál szerényebb - eredményekért kizárólag a kormányt okolta: nem adott elég pénzt az olimpiai felkészüléshez. Azt igyekezett szuggerálni: ha a kormány többet adott volna, akkor csak úgy hullt volna az aranyérem, de nem adott, - hulljanak hát a fejek!
Ha valaki viszont döntően a sportvezetőket, edzőket hibáztatná az arany-szűkösségért, azzal sem értenék egyet.
Nem tagadom: ifjúkoromban, az ötvenes években, mosolygós megvetéssel szemléltem a tömegek "labdarúgás-lázát", túlzásba vitt szurkolását. Az ilyen tömeghisztériába hajló szélsőséget - mit tagadjam? - ma sem kedvelem. Nem arról van szó, mintha nem értékeltem volna nagyra a hazai csodafocisták istenített lábát, - de, számos lelkendezővel ellentétben, nem istenítettem.
Meg kell jegyeznem: ha rendesen kiszámítanánk, hogy akkoriban, az ötvenes években, mit kaptak támogatásként az élvonalbeli amatőr sportolók, akkor csak töredéke jönne ki még annak is, amit például az utóbbi években az élvonalbelinek éppen nagy jóakarattal sem mondható fradista labdatologatók kaptak.Javadalmazásuk rendszerint mindössze csak egy közönségesen fizetett ál-állás volt (olyan állás, ahol igen mérsékelten kellett dolgozniuk, de a pénzt felvehették), valamint külföldi utaknál a vámosok (legfelsőbb jóváhagyással) behúnyták a szemüket: hadd hozzon be az a szegény dicsőséges sportoló néhány nejlonharisnyát, extra bugyit stb. szeretett családtagjainak és családon túli szeretettjeinek! No szóval csak egy kis figyelmesség volt az állam részéről, - és micsoda magyar sporteredmények születtek külföldön!
Hozzá kell azonban mindehhez tenni egy fontos dolgot: ma már a hazai lehetőségeket messze túlszárnyaló támogatás is kevés lenne kis országunk számára a múltbeli olimpiai aranyesők visszatéréséhez, mert nagyot változott a világ. Fő mozgatóerő a Piacdemokrácia jelszava lett: "Csapd be, polgár, akit lehet, Profit legyen az Istened!"
Ennek a becsapásnak egyik fő sporteszköze a doppingolás. Tömegméretekben.Egy olyan kis ország, mint Hungary, a doppingversenyt sem bírja: a még ki nem mutatható új és új doppingszerek iszonyú sokba kerülnek.
Talán-talán az sem tesz jót a hazai olimpiai teljesítményeknek (de nem állítom, hogy éppen ennél volna ez fő baj!), hogy az ország közéletének erkölcsi szintje egy bizonyos brekegő kétéltű hátsó része alá süllyedt. Nem azt becsüli meg, amit meg kellene becsülnie, - és isteníti azt, ami megrovást érdemelne.
A magyar olimpiai csapat 2008-as teljesítményénél a végeredményt jó volna tárgyilagosan értékelni majd, figyelembe véve az ország létszámát, reális lehetőségeit.
Kiderülhetne, hogy a szerzett érmek és helyezések, ha a múlt nagy eredményeitől elmaradnak is, azért nem adnak okot a szégyenkezésre. Szégyenkezésre egyébként annyi más ügyben annyi ok van...nem is sorolom!
Akinek biztosan nagy sikert hozott és fog hozni a 2008-as olimpia: az Kína. Még Bokor Úrék is óvatosan bánnak e nagy országgal (egyelőre), időnként ugyan megmutatják neki azt a "csodademokráciás" utat, amelyen Kína is könnyedén Jugoszlávia, illetve Szerbia sorsára juthat, de Kína megelégszik eddigi kínjaival-eredményeivel. Magában talán még arra is gondol, miközben udvariasan mosolyog: Ameróka sem annyira fehér bárányka, mint amennyire magát a világnak bemutatni igyekszik.
A 2008-as olimpiai parádé fenségesen pompás volt. Nekem azonban legjobban az a kedves pirosruhás kínai kislány tetszett, akiről azt hittem: csodálatosan énekel. Később a riporterdetektívek kiderítették: nem ő énekelt, hanem egy másik kislány, ő csak tátogott.
Megbocsájtottam (mármint ennek a szívemhez nőtt piros ruhájú kislánynak, nem pedig az orrukat mindenbe beleütő újságíróknak!).
Hazai nagyokosok régóta követelik: Hungary is pályázzon olimpia megrendezésére. Ehhez nem tudok hozzászólni, de abban biztos vagyok: mi is találhatunk egy kedves magyar kislányt, aki kész tátogni a hazájáért, éppen olyan bájosan, mint az a kínai. Ruhája, persze, nem lehet piros (itt, Hungaryban, csúnyán lebolsevikoznák!), de ő is csuda jól nézne ki piros-fehér-zöld kosztümkéjében, mellén azzal a szentkoronás országcímerrel. Igen, ezt a kínai kislány-ötletet mi is követni tudnánk...
A többi olimpia-rendezési feltétel teljesítésében már nem volnék olyan biztos...

(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból.)