Mind-mind hullunk, csak nem látszik a fényben,
mert árny a fény is. Hullunk, észrevétlen, -

majd észrevesszük. Meglepetten állunk,
s nézzük saját hullásunk, egykor-álmunk.

Nézünk lefelé tartó égdarabra:
kékség-öröm, ha volt, mi volt a titka?

S csak Titok él? Nem ismerjük be, mégsem
tudunk hinni e zuhanó Egészben,

s fáj a kérdés: Egész Egészet játszik,
s fa-, föld-, ég-csontján át csak Nincs világít?

A Nincs csupán? S már reccsennek az ágak,
s minden Magasság nem mást: Mélyet láttat?

Ó, jaj, Balázs! Miért nem ültél szépen
akkor inkább velem, a Nincs ölében?

Megbeszélhettük volna, hulló hitben,
azt a Hitet, mit Nincs rejt el, mint Isten,

Csillag pirosa, álomdalú Álom, -
s a Végtelen: győztes minden tudáson...

Ó, jaj, Balázs! Nem csak Téged siratlak:
látszat-létét volt s jelen pillanatnak,

Pokolban Mennyet, Mennyben Poklot, órák
számlapját, rajtuk ezüst szomorúság,

a Szépséget, mámorító virágot, -
sziromgyönyöre ígér Szabadságot,

s hol a Szabadság?! Varázslója Szépnek!
Miért és honnan küldsz ilyen meséket?

Azt siratom mit ember meg sem érthet:
lét-nemlétét nincstelen Nincs-Egésznek.

És siratom a kedves, csacska Vágyat,
mely óvó Kézre mindhiába várhat.

A Szót siratom, amit ki nem mondtál.
Kilenc emelet, könnyes csillagoltár...

Azt siratom: miért nem ültünk szépen,
s beszélgettünk, akkor, a Nincs ölében,

Mélyről, Magasról, látszatkék egekről,
bölcset mímelő buta emberekről,

a Tettetésről, melynek rút lesz tette,
s nem néz másra, csak önös érdekekre,

s az Ablakról, melyen, az Ősz, ha árad,
Könnycsepp-szivárvány, igéző Varázslat.