Nem akarom a Tudományt, valamint a Józan Észt szembeállítani egymással. Ez nagy balgaság lenne, hiszen a Tudománynak is szüksége van a Józan Észre, bár olykor, elismerem, rendhagyó módon arra az excentrikus észre is, amelyik láb nélkül is feje tetejére tudja állítani a dolgokat, gondolataiban.
A Józan Ész valójában több is, kevesebb is, mint a Tudomány. Kevesebb, mert nem tud annyit, igaz, amit tud, az viszont igen praktikusan felhasználható - volna, ha a volna ott nem volna. Más oldalról ezzel szemben a Józan Ész erkölcsileg több, mint a Tudomány, mert sok tudós hiúsága, szűk látókörű érdekei miatt gyakran szembekerül az Igazsággal, vagy, ha ő nem is kerülne szembe, felesége, családja, rokonsága önzése szembeállítja, és így találmányai, felfedezései, ismeretei átmenetileg gyakran nem az emberiség javát szolgálják, eszközzé válnak rossz kezekben. Gondoljunk - többek között - múlt és jelen háborúira!
Az Ördög ugyan a Józan Észt is legyőzi, de nem tudja eszközévé tenni. A Józan Ész ugyanis messzebbre lát, mint a Tudomány.
A Józan Ész kérdése mindig nagyon időszerű volt, időszerű most is. Takarékosság, létszámleépítés, reform egyáltalán nem új. Az elmúlt évtizedekben is létrehoztak a Józan Ész ellenére intézményeket, mert kellettek jól fizetett állások rokonnak, barátnak, kéz kezet mosóknak. A főbaj nem az volt, hogy ezekben az intézményekben nem dolgoztak, ezt még esetleg kibírta volna a társadalom ideig-óráig, hanem az, hogy károsan "látszatdolgoztak", akadályozták más intézmények munkáját. Később "leépítettek", de nem sokkal utána "felépítettek", úgy "takarékoskodtak", hogy közben pazaroltak. Egymást követték a nevetségesen szomorú esetek. Az egyik egyetemen például - nevét nem írom ide, meggyőződésem, hogy valószínűleg szinte mindegyikre ráillik az eset - a "reform" keretében újra meghatározták a tantárgyak óraszámát, ezt Józan Ész szerint csak úgy lehetett volna értelmesen végrehajtani, ha "belülről", az oktatott ismeretanyaghoz mérik az óraszámot, ám ehhez bátorság és hozzáértés kellett volna, így a tanszékvezetők hatalmi súlya döntött. A vége az lett: a gyengébbek óraszáma maradt, az erősebbek kicsit növelték sajátjukat. Az akkori minisztériumi főtisztviselők megesküdtek, hogy "az oktatói létszám nem az óraszámtól fog függni" /Mit ér egy ilyen "eskü"? Gondoljuk csak el, józan ésszel!/.
Egy tanszékvezető volt csak, aki "jó hazafiként" leadta az óraszám felét, - talán sejtik, hogy mi történt a továbbiakban. Nos, a Józan Ész nem "minisztériumi esküket" kívánna, hanem nyílt, egyenes beszédet!
A Józan Ész kívánságát ezen utóbbi téren is mindig kutyába se vették. Így van most is. Nem azt kell mondani önmagában, hogy "ha kevesebb a gyerek, kevesebb tanár kell, ezért benneteket elbocsátunk", hanem azt: "nagy szükség volna rátok másutt, így a felnőttoktatásban is, mert e kis Magyarország lakossága nem annyira művelt, mint eddig hamisan hirdettük, de, tudjátok, nincs az államnak pénze, így kénytelenek vagyunk pazarolni a szürkeállományt".
A Józan Ész értelmes beszédet kíván, ám, ne áltassuk magunkat, manapság is ez a kívánság kell egyes érdekcsoportoknak legkevésbé. Visszataszító az is, hogy a képviselők most, a "megszorító intézkedések" előtt, kezdenek el "szerénykedni", lemondani egyes, jogilag jogos, mert lefedezett, de erkölcsileg kifogásolható kiváltságaikról, mellékjövedelmükről, miközben előző ciklusokban ilyesmi eszükbe sem jutott. Emlékszem olyan televíziós esetre, amikor egyetlen párt sem volt hajlandó ez utóbbira vonatkozólag megjelenni a képernyő nyilvánossága előtt.
A Józan Ész nem azonos azzal, hogy "valakinek megvan a magához való esze", mert előbbi a közösségre is tekintettel van, igyekszik meglátni a Mában a Holnapot.
Az ilyesféle kis írásokat szerzőjük rendszerint valamiféle hazug illemoptimizmussal szokta befejezni. Esetleg azt írja: "reménykedik" abban, hogy majd "győz a Józan Ész", vagy valami más szamárságot.
Lehet, hogy egyszer győz is, de én ezt - belátható időn belül - nem próféciálnám, mert ismerem ezt a világot, ezt az országot, ezt a társadalmat. Sajnos!