Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Kolos
Alkotások száma: 5
Regisztrált: 2006-06-23
Belépett: 2016-06-02
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (4)
-Versek (1)
Feltöltve: 2009-05-17 22:50:29
Megtekintve: 4176
MosolyMágus
MosolyMágus

Koboldok és manók földjére vezetlek most. Add a kezed és hunyd be szemed, míg hallgatod e történetet. Hol volt, hol nem volt, történetből monda, mondából, legenda lett, a mindenség csillagpor turmixának közepén keringő kis kék bolygón, legendából mesét szőtt az Idő. Azúria, színét végeláthatatlan óceánjai kölcsönözték. A nagy kékséget, távolról parányinak tűnő pöttyök tarkították, ezernyi sziget, miket ugyanaz választott el, ami összekötött, a tengerek végtelenje. Nap éjt követett, éjszaka nappalt, az idő példás pontossággal végezte dolgát. Fény cserélt sötéttel, s mikor a Hold feljött az égre, minden szigeten életre kelt megannyi világítótorony, emlékéül egy rég elfeledett kornak, mikor még volt kinek jelezni a helyes irányt, mikor még utaztak egymás felé a szigetlakók, hogy pirkadatig tartó mulatságokban osszák meg egymással kalandjaik és szerelmeik történetét, hogy aztán hazatérve új emlékekkel gazdagítsák életük kincsestárát. Mára nem maradt semmi más, csak a fel-felvillanó fények a magányos szigeteket elválasztó óceán partjain.
Drága olvasóm! Mielőtt belekezdek történetembe, be kell vallanom Neked, mesém szövetét a kor jócskán megkoptatta, itt-ott javításra szorult. Ezért, mit botcsinálta krónikásod eléd tár most, részben saját szövőszékét minősíti. Ha tetszik, hát őrizd meg jó emlékezetedben!
Valamikor, az eredendő emlékezet hajnalán, messziről jött társaság látogatott a kék bolygóra. Vezetőjük veszedelmes varázsló hírében állt. Akik ismerték és nevét ki merték ejteni, Logazorrenak szólították. Alacsony, ember forma lény volt. Fénytelen szürke szemét, sötét szemüveggel takarta. Akinek mégis felfedte tekintetét, örökre elvesztette minden boldog emlékét és képességét új örömök átélésére. Logazorre nemcsak romlott vágyait élte ki ördögi játékaival, de táplálékot jelentett számára minden egyes vidám pillanat emléke, mit ártatlan áldozataitól elszívott. A galaxis szerte rettegett parazita új, érintetlen éléskamra után kutatva vetődött el Azúriára. Nem bízott semmit a véletlenre, áldozatai kiválasztását tudományos körültekintéssel végezte. Felderítő csapatát Mer Trendy gróf, a Világ Egyetem kommunikációs professzora vezette. Számtalan nagyhatású értekezés fűződött nevéhez, pl.: az elmagányosodás és ennek gazdasági hasznáról írt dolgozata. Körbeutazva a Tejutat könnyű prédára vadásztak, így fedezték fel a kék bolygót, ahol hosszú emberöltők óta minden szigetet egyedül kormányzott uralkodója, tudtán kívül kiszolgáltatva magát az aljas varázsló céljainak. Haditervük egyszerű, de annál hatékonyabb volt. Első lépésként megteremtették a birodalmak teljes és végleges elszigetelődését. Legtöbbször könnyedén elérték, amit akartak, kihasználva a bennszülöttek romlatlan naivitását, kiválasztották a legkisebb egyszemélyes sziget-királyságot és a még teljesebb siker érdekében, bevetették titkos fegyverüket, a szingli töltetű média-bombát. Nem volt más hátra, a kiszemelt birodalmat átokkal sújtva, Logazorre megbolygatta az idő szokásos menetét, felemésztette a múlt összes emlékét, tátongó űrt hagyva maga után.
Mégis, - történelmileg igazoltan állítom: szükségszerűen – kobold körökben szájról szájra járt egy emlék-morzsákból összerakosgatott kép, valakiről, akit suttogva a Mágusnak neveztek. Ő volt Logazorre elsőszámú természetes ellensége. A legenda szerint, ez a bizonyos varázslómester szigetenként más és más alakban jelenik meg. Ez lehetett az oka, hogy senki ember fia nem állt szemtől szemben Vele még soha, ha mégis akadtak tanúk, annyira különbözött leírásuk Róla, hogy legjobb esetben is kinevették őket. Az általános vélekedés szerint ez a csodatévő-varázsdoktor nincs és nem is létezett.
Hogy ne szaporítsam a szót, történetünk akkor pörgött fel igazából, mikor Logazorre varázsló, Szomorúszem birodalmát nézte ki magának. A sziget urának az átok előtt természetesen nem ez volt a neve, de szegény fiú elfelejtette, minden emlékével együtt. Neki ez maradt, mint ragadvány-név, levakarhatatlanul, személyiében a hosszabb változattal: Nem-volt-mindig-Szomorúszem. Leírhatatlan. (Egy pillanatra magam is elbizonytalanodtam, hogy is öntsem szavakba azt, amit ép ész ágáll befogadni) Amit elvettek tőle, nem volt több, mint amiért élni érdemes. Az átok nyomán Szomorúszem birodalma színesből feketére váltott. Ami meg nem, azt feketére mázolták Mer Trendy tanítványai. Logazorre hatalmában állt, hogy az idő folyamára gátat építsen, ily formán ezt földuzzasztva, csak egy vékony erecske csordogálhatott tovább az elátkozott szigete felé. A másodpercek órákká, az órák hetekké nyúltak. Három nap majd egy évnek tűnt, elviselhetetlenné téve a magány ólomlábú pillanatait. A hajdan volt szépségesre színezett várkastély fölött lomhán mozgó szürke felhők takarták a hetekig tartó éjszakában égre ragadt holdat. A király magányosan állt trónterme közepén, kandallója pislákoló parazsának utolsó szisszenéseit hallgatva próbálta fölidézni, milyen volt birodalma, mikor még hitte, hogy határtalan, milyenek voltak a hajnali fények, mikor kilovagolt fenséges arab telivérjén, átvágtatva magasba csapó, színes álomszövetű várkapuján, hogy elsőnek köszöntse a távoli horizontról érkező remény szivárványát, amit rendre elhozott neki az új nap. A tűz rég kihunyt. A terem szélesen magas ablakai boltja alatt metsző huzat támadt, de Szomorúszem még mindig nem emlékezett. Ha lehunyta szemét, a múlt homályát látta csak, mikor kinyitotta, egy üres teremben találta magát, mákonyos emlékfoszlányokkal egyedül, vigasztalanul. „Befejezni!” Ez volt az egyetlen és utolsó szó, mit a hideg szél hozott és vitt, mint egy durva sál, körbetekerve meztelen nyakát.
A trónus alatt megmoccant valami. Vagy valaki? Aztán még valaki! Szomorúszem szája sarka villanatnyit fölfelé mozdult, de nem volt ereje végigvinni azt a félmosolyt, amit lelke próbált kipréselni kobold barátai gyülekezője láttán. A trónterem hamarost megtelt zajongó, pörgő-morgó apró lényekkel. Szíve manócskái fogták körbe, tucatjával nyüzsögve lábai körül.
- Nem! Ezt mégsem hagyhatjuk! – csattant föl a főkolompos. A többi apróság gyorsan csatlakozott a vezérszónokhoz és kórusban skandálták: „Ne hagyd magad Édes Urunk!”
- Szerezzük vissza a Színeket, az Időt, a Napot és mindent mit elrabolt tőlünk az a mocsok Logazorre! Kérünk Téged, ne add föl!!
Erre újra beindult a kórus: „Ne add föl! Ne add föl!!
Szomorúszem próbált jó képet vágni, de hát ez az, ami nem ment neki. Csak egy lemondó legyintés tellett tőle.
- Hagyjatok magamra barátaim! Nincs remény. Nem is volt! Nem csak boldog emlékeimtől fosztottak meg, de a lehetőségtől is, hogy újakat élhessek! Elhihetitek, birodalmam adnám, hogy még egyszer életemben emlékezhessek… Kérlek benneteket szívem kis lakói, most ne zavarjatok!
- Van megoldás! Mindig akad! Hallgass meg végre. Csak ennyit kérünk Tőled. Régen nem esett nehezedre. Emlékezz vissza!
- Hogyan?!
- Bocsáss meg Uram! Akkor egyszerűen hallgass! Ülj már le és figyeld amit mondok!
Az uralkodó odalépett trónusához és szertartásosan helyet foglalt.
- Megadom magam! Úgyis mindegy hol vagyok, hát maradok.
Erre előlépett a manó tömegből bizonyos Kolompos nevű kobold és föl-föl pislogva nagy hévvel belekezdett mondókájába.
- Mi az, amiről biztosan tudunk?
A többiek a háta mögött sorban, aztán egyszerre kezdték válaszaikat kiabálni, de Kolompos erélyesen rendre intette őket.
- Maradjatok már csöndben az ég szerelmére! Ökör törpéi! Én kérdeztem, én válaszolok! Köszönöm! Szóval, mit is tudunk? – Szeme gyorsan körbejárt. A csönd tapintható volt. – Mindössze annyit, hogy akármi is volt régen, ennél jobb lehetett. Nem emlékszünk ugye, mer’ az az átkozott elátkozott, de csakis jobb lehetett! Tuti! Mit tudunk még? – Néhányan kapkodva vették a levegőt, de aztán a homlokukra csapva – egymáséra - csöndben maradtak. – Azt is tudjuk, hogy az átok erős és kellőképpen kiterjedt ahhoz, hogy ne csak Urunk emlékeit és hangulatát konvergálja a zérushoz – erre körülnézett, várva az elismerő pillantásokat – hanem és ami számunkra a legfontosabb, létünket kérdőjelezi meg. Azt is tudjuk, hogy 1, azaz egy kiút van! Kell valaki! Aki Logazorre pökhendi uraság szerint nem létezik. Továbbmegyek! Szomorúszem sem hisz benne! Még tovább megyek! Vagy mégse…- hirtelen visszafordult az ablakpárkányról, hová szónoklata közben fölmászott – Eddig mi is megmosolyogtuk azt, aki emlegette. Mégis… hinnünk kell! Az, hogy még nem találkoztunk vele, nem jelenti azt, hogy nem is létezik! Itt vannak példának okáért a földönkívüliek. Tudjátok, az UFO-k. Egyet se láttam, de mivel magyaráznátok, hogy reggelre mindig máshol van a zoknim, mint ahová este tettem?
- Na jó! Na jó! De mégis hogy képzeled? – Dörmögte Szomorúszem – Tudod te is, az átok óta se ki, se be! A birodalom elszigetelődött. Megszűnt a külvilággal való időbeli kompatibilitás és térerőnk sincs! Ha létezne az a varázslatos-csodatévő-doktor-mágus, akkor se tudna róla hogy szükség van itt Rá! Pont itt! Impossibile!
- Ez az! Most elszóltad magad! Mi az hogy impro….ipszoszi..bili vagy improsztó? Különben is tök mindegy. Bízd csak ránk, mi majd elintézzük. Te meg addig próbáld féken tartani búskomorságod és koncentrálj az anyanyelvedre!
- Mit tudsz, amit én nem?
- Ó Édes Úr, hát te igazán el vagy szállva magadtól. Képzeld, nemrég sörözgettem birodalmad rendszergazdájával és kiderült, maradt egy régi, de használható Net kapocs kifelé. Tudod, víz alatti kábelen…Logazorre bandája nem is sejti! Kicsit lassú, de most ez kapóra jöhet! Mit szó’sz egy kör Emilhez?! Utána nézhetnénk ennek a mi csuda emberünknek is! Csak akad valami a „hálón”! Engedelmeddel már rá is állítottam Hekker cimborámat a birodalmi rendszer-koboldot. Ez most a legfontosabb, abszolút prioritással bíró infó! Javaslom fenségednek, amíg várunk: Össztánc!
Szív-kobold körökben varázsszó volt ez. A manógyűlés teljes létszámában táncra perdült, ropták önfeledten, föld felett lebegve figuráztak. Ha látta volna valaki, csak látta volna. Hallani semmit! A magyarázat egyszerűen egyszerű! A szív-koboldoknak nincs szükségük zenére a tánchoz. Ők maguk a muzsika. Kivilágos kivirradatig tartott a manómuri, de Hekker mozdulatdermesztő visítása megálljt parancsolt társainak.
- Heuréka! Heuréka! Heuréka! – üvöltötte körbe-körbe rohangászva a trónus körül.
Szomorúszem riadtan kapta föl a fejét, miután kissé elbólintott ültében. Hekker magánszáma Kolompos karjaiban ért véget.
- Fogd már be azt a klasszikus műveltségű pofádat! Azt mond, mire jutottál!
- Oké-oké! Már mondom is! Na! Durva egy miniatúra vagy, az már biztos! Szóval az van, hogy elküldtem a kör Emilt, ahogy megbeszéltük. Aztán vártam, csak vártam. Fogalmam sincs mennyi ideig… hisz tudjátok!? Unalmamban szörfölgettem csetelgettem…
- A lényeget! Könyörgök Heki a lényeget!
- Oké-oké! Azon vagyok! Hát nem látod? Mint említettem, sokáig semmi, azután egyszer csak hoppá! Egy válasz! Értitek!? Válaszoltak! Egy távoli szigetről írtak. Nemrég náluk is tiszteletét tette Logazorre és csapata, de ott felsültek! Hi-he-tet-len! Hozzá sem fértek a birodalomhoz! Hókuszpókusz ide, média-bomba oda, ilyen átok, olyan ráolvasás. Semmi! Olyan pozitív erő lebegett a sziget körül, hogy csak na! Na! Ez van!
- Hogyan!? Hogy volt ez lehetséges? Csoda?
- Lódítanak!
- Csapdát sejtek!
Ütköztek a koboldok és véleményeik. De mégis… A remény langyos fuvallata szaladt át a termen. Ezek után… Talán nekünk is…
Szó nem hallatszott, de a hitük visszatért. Érezte Szomorúszem is. Izgatottan követelte a folytatást.
- Oké-oké! Szóval, a távoli sziget uralkodója nem volt egyedül!
- Ezt meg hogy érted? Sereget verbuvált? Kőfalat emeltetett strázsával? Pénz, pénz, pénz! Biztos kőgazdag az illető! Könnyű neki! Ha van pénz, biztonságot vehetünk. Nincs átok, mit a pénz ne oldana. Felejtsd el! Nem vagyok elég gazdag.
Az uralkodó leszegett fejjel visszaült trónjára. Barátai bosszús zúgolódása sem érdekelte.
- Uram! – pattant elé Heki! – Nem hallgattál végig! De tudod mit?! Ha Te komolyan gondolod, amit elmondtál, nem látom értelmét, hogy befejezzem a történetet.
Hekker elballagott a terem legtávolabbi sarkába. Nem akarta, hogy bárki is meglássa, könnyeivel küzd. Ő már tudta, ha gazdája végképp így marad, nekik bealkonyul. Nem lesz már szükség a szív koboldjaira. Mire könnyes szemét dörzsölgetve fölnézett, körülötte állt a teljes manó csapat.
- Nézd Heki! – szólalt meg Kolompos – Tudjuk, az az állat varázsló két típusra utazik. Az egyik a média-manipulált szingli. Saját tenyésztés, prof. Mer Trendy kreáció. A másik az érzelem gazdag magányos pasi, mint a mi urunk! Így lett planétánk dús legelő őpiszkossága számára! Én tudom mire akartál kilyukadni! De értsd meg, szegény, a nevét sem tudja már. Segítenünk kell, ez az egyetlen lehetőségünk. Tovább megyek! Kutya kötelességünk! Szíve koboldja vagy! Gyerünk hát! Beszélj…
- Oké-oké. Folytatom! Ott tartottam, a sziget ura nincs egyedül. De nem áll senki magas bástyán töltött puskával. Hi-tech kütyük sincsenek! Amúgy nemhogy kőgazdag, legfeljebb veseköve lehet.
A terem akkorra már egy koboldként hallgatta Hekit. …na meg Szomorúszem. Természetesen.
- Ellenben van neki valakije, aki ott ragadt, mikor ez az emlékzabáló átokköpködő betette a lábát, vagy letette a csészealját. Tudom is én, hogy ette ide a rossz nyavaja. Itt van. Az tuti! Nem?
- De! Itt van! Heki! Rövidebben! Lehetne? Tudod! Egy-két tőmondat.
- Oké-oké. Tőmondat. Hogy is van az? Alany meg állítmány, semmi cifra. Megpróbálom. Tehát. Odaszorulhatott még az átok előtt. És most Ő a birodalmi MosolyMágus. Elég tömör?
- Honnan tudjam! Még nem láttam. – tűnődött el Kolompos – De valami szöget ütött… Ha az a viccvarázsló vagy ki ott van, akkor mi valamikor összejártunk. Nem? Különben hogy került volna oda!
- Hát ez az!- folytatta Heki – ezt is megírták valami szamiszdat-mailben. Állítólag jöttünk mentünk egymás között, mint a távirat. Jó mi?
- Mesélj még! Mit tud ez a Mágus?
- Azt írják, Ő az, akire gondolhatsz, ha gondolni akarsz, akivel nevethetsz, ha nevetni akarsz, akihez szólhatsz, ha szólni akarsz, akire számíthatsz…
- Ha számolni akarsz…- szólt a kórus.
- Látom pedzitek már. Akinek barna csillagszemei feledtetik gazdád minden gondját. Ha hangját hallja, megszűnik a világ zaja. Ha vele lehet, a remény, a fény a színek várt vendégként költöznek szívébe! Hozzánk. - Mosolyodott el a kobold. - És huss, az átok, mintha nem is lett volna! A gaz Logazorre szedheti a sátorfáját! Meg amije van neki.
Szomorúszem fölpattant ültéből.
- Ki az? Őt akarom! Mibe kerül? Hol vagy kincstárno-koboldom?! A minden pénzem odaadom érte! Jobbat tudok! Úgyis üres a kassza! Drága feleim! Raboljátok már el nekem azt a hogyishívjákot!
A jelenlévők egyre riadtabban hallgatták egykor volt bölcs gazdájukat. „Ennek elment a maradék is! Tényleg mindent elfelejtett…?” A manózúgolódást Kolompos hangja törte meg:
- Nem úgy van az Édes Úr! E távoli sziget királyának nem tulajdona, hanem Társa, akiről Neked Heki beszélt. Nem eladó! Nem megvásárolható! Másnak, más a Mágusa! Nem a tiéd, mert Ő választott és nem téged! Érted?
- Nahát! De nagyon igazad van most kivételesen! – kurjantott közbe Hekker. – Hogy ez nekem miért nem jutott az eszembe?! Mi eddig egy Mágust kerestünk, de ide rozsdásat, hogy az átok előtt minden szigetnek megvolt a sajátja! Hiszen megvagyon írva abban a titokban terjesztett szamiz-micsodában: „A szigetlakók pedig időről időre tutajt építenek, s azt vízre bocsátva a fények által kijelölt irányba lögdösendik, hogy aztán közeli, esetleg távoli szigeteken idegenekkel barátságra lépve megtalálják egymásban Mágusukat.” Uram! Könyörgöm keljünk útra mint régen!
- És az átok? Mi lesz ha a nyílt vízen…,ha egyáltalán eljutunk odáig!
- Hol láttál Te bármilyen akadályt? Az az elvetemült Logazorre a szellemed liliputizálta! Átka habarcsával rakta lelked köré azt a nyomorult falat! Fogadok az emlékeid is ott vannak valahol betemetve! Induljunk! Ássuk elő őket és ha már belejöttünk, szerezzünk újakat! Mit sz’ósz? Ne szólj semmit! A tutatj útra kész! A Remény visszatért és a tornyok mutatják az utat! Nem baj, ha egyedül vagy, mi ott leszünk veled. Szabadságod most visszanyerheted, újra utazhatsz szigetről szigetre és majd megtalálod neked rendelt MosolyMágusod, az átkot örökre feledve! S végre mi is élhetünk boldogan, míg szíved dobban!
A király sokáig nem szólt. Lehunyt szeme előtt megjelent egy elfeledett arc, hozzá édes illat, régmúlt pillanat emléke suhant át mosolygó arcán, ahogy barátai felé bólintott.
Azúria kék ege alatt, hajnalban kifutott egy kis hajó…











4
Ez itt egy felnőtt-mese!

Remélem közölhető!


Üdv: Kövi Kolos
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!