Harmadnap arra ébredtem, hogy valami hiányzik. Próbáltam megtalálni a leghelytállóbb magyarázatot, de csak nem állt össze a kép. Aztán magamra pillantottam, és nem volt meg a fél testem.
’Osztódtam’, hangzott fejemben az örömteli felkiáltás, de azon nyomban düh fogott el.
Hiszen amióta az eszemet tudom, erre vártam, most meg átalszom az egészet?!
Erőt vett rajtam a makacsság. Hasztalan téblábolásba kezdtem, pontosabban csak ugráltam megmaradt fél végtagomon, mígnem teljesen belefáradtam az energia hasztalan fecsérelésébe, és a földre borultam. Mondhatnám azt is: ’hanyatlottam’, de az túl teátrális lenne a helyzet kesernyés komikumához.
Oldalra dőltem, a testem pont idomult a föld sík felületéhez, az érzékszerveimet minimális működésre állítottam és mozdulatlan vártam, hogy a legerőteljesebb hatás elrepítsen oda, ahol nem vagyok tehetetlen.
Az egészben a fura az volt, hogy életem kezdete óta arra vártam, hogy szétváljunk, mégis most, amikor bekövetkezett, csak mozgásképtelen, vegetáló sejtdarab lettem.