Bársonyos bőrén surrogó ruha
Szemein festék, csillan.
Szemöldöke ívelt, ajkai vörösek,
Beszéde válogatott, agyonmívelt.

Lábain szem harisnya nem szalad,
Kopogó cipellőben járja az utakat,
S kiszúrt földeket a hegyes tűsarok,
De nem csak a homokban hogyott tű nyomot.

Szívében jéggéfagyott emlék olvadoz,
Szárnyai becsét, földhöz köti a pénz,
ÉLete értelme a korával lanyhúl,
Világa egy tükör, mi mögül csak néz.

Széjjelszabdalt álmait anyja eltemette
Apja erőszaka, azta sírba vitte,
S rabláncok közül szökött a határon
Egy stricivel a sarkon áll az utcákon.

Mikor a menny leszálla földre
Lassan veszi észre, kihül barna bőre
S testét ami, meztelen és pőre,
Épp egy nekrofilnak adják el jövőre.

S matató kezek között
szalad utolsó lég?
Nem tudja nem tellik,
mert épp üvölti: MÉG!