Egy szomorú fűz magányosan áll,
egyedül nappal, s egyedül hál.
Ha megpihen rajta egy kismadár
felcsillan egy apró reménysugár.

De a reggel jön, ébredni muszáj,
a hajnallal az öröm tovaszáll.
Ördögi kör és olyan nagy a teher,
sok lehullott ág a földön hever.

Szomorú fűz a földhöz láncolva,
teteje csak mereng a távolba.
Hiszi, talán ott vár rá valaki,
menne ő, de sajnos nem teheti.