Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Miss melon
Alkotások száma: 14
Regisztrált: 2006-04-12
Belépett: 2006-05-17
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (9)
-Mese (1)
-Versek (4)
Feltöltve: 2006-04-13 07:22:58
Megtekintve: 1912
A lélekgyűjtő
Gyönyörű volt a park a sok régi épület között. Mint egy kis oázist a sivatag közepén, úgy fogták
közre a házak. Öt pad állt körben, keretet adva egy nagy kő virágtartónak, melybe gondos kezek
palántákat ültettek. Az egyik padon időnként felbukkant egy öreg vak ember. Senki sem tudta
ki ő, honnan jött csak ott volt. Azokon a napokon, aki 13.-ként letelepedett a park padjára, azt
magához hívta és jövendőt mondott neki, akár akarta akár nem. Hogy a jóslat beigazolódott-e
nem derült ki soha, a kiválasztottakat senki nem látta többé. Nem lehetett előre tudni, hogy a
vak ember mikor bukkan fel. A semmiből került elő és nyomtalanul a ködbe veszett…

Tiffany és Alex már négy éve, hogy együtt élt. Az első két év felhőtlen boldogságban telt. Tiffany
remélte, hogy minden így fog maradni, bár lelke mélyén érezte, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Aztán megtörtént… Alex félre lépett.
A lány érezte, hogy valami nincs rendben, valami megváltozott. Azután kiderült. Bár Alex eskü-
dözött, csak egy sört ivott meg volt barátnőjével, de a lányban valami összetört. Nem hitte el
teljesen, hogy csak ez történt, de elfogadta a magyarázatot. Mert el akarta fogadni! A lelkének
Könnyebb volt, hiszen nagyon szerette a fiút. De ettől kezdve valami megváltozott közöttük.
A viták nézeteltérések egyre gyakoribbá váltak. Tiff bizalmatlanná vált de mégis imádta
Alexet…

Aznap megint összevitatkoztak. Igazán már nem is emlékezett rá, hogy min.
- Elegem van az egészből – mondta Alex.
- Mert mindig azt hiszed neked, van igazad! Csak egyszer látnád be a hibádat! – vágta rá a lány.
Ekkor megcsörrent a fiú telefonja.
- Jó, akkor megyek – mondta – majd becsapta maga után az ajtót.
Tiff érezte, hogy hiába szólna utána és lelkében fészket rakott a féltékenység és a félelem, hogy
talán elhagyja, már nem jön vissza. Még soha nem ment el úgy, hogy ne mondta volna hová.
Nem bírta tovább visszatartani a könnyeit. Nem akarta elveszíteni Alexet. Agya lázasan járt.
Most mit tegyen? Fel-alá járkált a lakásban reménykedve, hogy a fiú mégiscsak visszajön. De nem
jött.,Hirtelen cipőt húzott és kiment az ajtón...
Muszáj volt eljönnie otthonról, nem bírta a falak között. Mintha avval, hogy elhagyja a lakást, a
bánatát is otthon hagyhatná...
Talán sétál egy kicsit, hátha lenyugszik. Könnyes szemekkel elindult a házak között, nem
törődve a járókelőkkel, akik kíváncsian bámultak rá.
Aztán meglátta a parkot. A padokon öregek, gyerekek, fiatal szerelmes párok ültek. Irigykedve
nézte őket, majd meghasadt a szíve. Megint erőt vett rajta a sírás. Már semmi nem érdekelte.
A padok felé tartott, valami arrafelé húzta. Már épp le akart ülni az egyik üresen álló padra
amikor...
- Gyere ide! – szólt a szemben lévő padon ülő öregember, miközben üres tekintettel meredt
a semmibe.
Mintha valamiféle erő vonzaná, a lány odament. Letérdelt a vak ember elé és zokogásban tört
ki. Tudat alatt átvillant az agyán a szóbeszéd – az öreg vak jósról és, hogy minden bizonnyal
ő a 13.-dik.- de a fájdalma erősebb volt, mint a meglepődése.
Az öreg térdén egy falap volt, amin különböző színű és formájú kövek voltak, valamiféle
alakzatba rendezve.
- Nem kell szólnod! Tudod, az élet nehéz és nem mindig a megfelelő utat válasszuk! Nem szándékosan, csak nem tudjuk melyik a helyes. Te most túl lépted a határt, ahonnan nincs
visszaút!
E szavakra Tiffany még jobban zokogni kezdett. Mint bűnös lélek a megváltója előtt, úgy
térdelt ő is a vak bölcs előtt. Legszívesebben kitépte volna a szívét. Azt kívánta bárcsak
leszakadna az ég, összedőlne a világ, megszűnne a fájdalom!
A gondolat, hogy végleg elvesztette szerelmét elviselhetetlen volt. Felnézett, hátha valami
bíztatót olvashat ki az öregember „mindenlátó” szemeiből, de ő már nem volt ott, csak az
üres pad előtt kuporgott. Körülnézett. A parkban lévő emberek őt bámulták döbbenten és
szánakozva, de most ez sem zavarta. Felállt és gépiesen elindult ki a parkból, vissza a házak
közé.
„Túl lépted a határt, ahonnan nincs visszaút” – visszhangoztak a fejében az öreg szavai.
Igen! A halál gondolata fogalmazódott meg benne. Már nincs miért élnie!
Belépett a lakásba. Alex sehol, minden érintetlen, ahogyan hagyta.
Kibontotta a vörösbort, az üveggel és egy pohárral befészkelte magát az ágyba. Átölelte a
barna plüssmacit, amit még Alextől kapott, és magához szorította...
...Az utolsó pohár bor után, kiment a konyhába és kinyitotta a gázcsapokat, sorban egymás
után. Visszabújt az ágyba a plüssmackó mellé és álomba merült...


Alex úgy gondolta, megbeszélik a problémákat, hiszen ha szeretik egymást, akkor mindent
meg tudnak oldani. Kezében egy szál vörös rózsával kinyitotta az ajtót. Rögtön megérezte
a gáz semmivel össze nem téveszthető szagát. Berohant a szobába...
Nézte az ágyon fekvő halott kedvesét, aki még mindig szorította a kedves emléket.
Kezéből a szál rózsa szép lassan a földre hullott...


A vak öregember ott ült a padon. Körülötte öregek, gyerekek, fiatal párok népesítették
be a parkot.
Előtte egy megtört fiú térdelt szomorú szemekkel...
A 13.- dik.
Azt nem látta senki, hogy az öreg háta mögött szürke alakok állnak sokan, és feszülten figyelnek!
Ki lesz a következő!
A következő kárhozott lélek!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!