Alkony palástja
Borítja a tájat,
Szél cirógatja a fákat,
Sötét árnyak suhannak át,
A természet mindent lát.

Mennyi bánatot és örömöt,
Szerelmet fogadott örökkön,
Fájdalmat és erőszakot,
Napsugarat és téli fagyot,
Akasztottat és akasztót,
Sőt még akasztót is, ki faágon lóg.

Most én nézem az avart,
És fájdalmasan a lakatfalat,
Hol egy olyan szerelem emléke virul,
Mi már réges-régen kihunyt,
De minden tűz fellobban,
És hiába magamat okoltam,
Százszor, ezerszer könnyeket hullatva,
Az életem csak ezt hozta,
Többet adni pedig már nem tudtam...