Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Proklos
Alkotások száma: 243
Regisztrált: 2004-03-14
Belépett: 2012-06-28
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (20)
-Egyéb prózai alkotások (8)
-Mese (15)
-Versek (39)
Film / Zene
-Zenekritikák (12)
-Filmkritikák (3)
Képgaléria
-Festmények (31)
-Rajzok (61)
-Tattoo (11)
-Fotók (20)
-Digitális alkotások (12)
-Street Art (2)
Műfordítások
-Novellák (2)
Feltöltve: 2004-03-16 13:11:39
Megtekintve: 2532
Gyülölet 05
XXVI.

Nehéz volt minden mozdulatom, fájó és kínkeserves, mint gályarab lánca a karján és lábán, véresre markolja és dörzsöli, görcsös pirkadat ez számára, de szívében ott lobog a gyűlölet és a bosszú csirázó fényretörő buja burjánzása. Már csak ez élteti miközben az evezőt markolja megtört és megtöretett cserepes tenyerével. Minden csontom fájt, és nehezen lélegeztem, a szívem viszont gyorsan vert, talán így érezhetik magukat a morfiumfüggők is… talán… minden csak talán és minden csak talány, csak remény, vagy éppen vakvágány, meredek lüktetés a nemzetből, vagy rákos asszony mája a boncasztalon. Elveszítjük amink van, én az eszemet, más a pénzét vagy a szüleit, barátnőjét, ki-ki az állását és van aki a természetes fájdalomküszöbét ebben az oly racionálisnak tűnő irracionális világrendszerben. Nehéz volt minden mozdulatom, mintha egy lassított filmet néznék, a vonalak sejtelemes hangja nem érződik, csak a lüktető poriódusoké, azoké, melyeket négyzetrácsok tömörítésében érhetünk el… talán így érezhetik magukat a morfiumfüggők is, kiknek az adag elveszi a természetes fájdalomküszöbüket, s mikor nincs anyag, nincs hatás… nincs ámítás csak fájdalom, minden lépésnél, minden rohadt mozdulatnál. Úgyanígy érzem én is magam, holott semmi sincs bennem, nem néztem az apró fiolák mélyére, nem próbáltam ki az ampullákba rejtett cseppek érdes, artériát roncsoló tartalmát, talán mindegyikben a fájdalom névtelen könnycseppjeit rejtették, talán csak egy mámorító küzdelmet a fájdalmakkal szemben, vagy csak a szürke hétköznapokkal? Egy csata, egy háború… melyet soha sem nyerhetünk meg; egy vágta, melyben mi vagyunk az áldozatok és a gyilkosok is egyben. Egyben, és soha sem részecskék vonzalmában, soha sem széthullva vagy szétesve. Persze a hatások mindig mások, ahogy az álmok is. Minden emberé más és más, de egyben egyeznek: álmodnak. Mindegy hogy szépet e vagy rosszat, sivárat vagy önteltet, minden mindegy, én mégsem álmodom. Nem azért mert nem akarok, hanem mert nem tudok. Próbálok gondolkodni, bármilyen nehéznek is tűnik, muszáj, kell! – hajtja belül zakatolva az agyam. Gondolkodj és ne nézz le rá, és ne lásd azt, ami vagy, aki előtted fekszik vérbe fagyva. Ne gondolj bele mit teszel, se abba mit tettél és legfőképpen abba ne, amit tenned kell! – kattogó hangok és gondolatok az agyam vagy a lelkem mélyéről, mélyről, a sötétségből, legbelüről. Ne higgy a férgeknek, ők is csak emberek!
Lassan vonszoltam magam, izmaim, mint soha sem induló motor, rúgdosást várva álltak csak, meg sem mozdultak, hátamon a bőr és az izom szinte úgy érzem ketté szakad, s mint a pillangó szárnyalok majd a gerincoszlopomból kiemelkedő kitines hab darabokra fagyott színes szineivel. Mintha izmaimba kampókat akasztottak volna láthatatlan kezek, és a megfáradás és a fájdalom határain húsom vonaglásában izzanának. Bábként mozogtam, mint ahogy Marilyn Manson mutatja magát a koncertek alkalmával, a zsinorok végén a megint csak feltűnő láthatatlan kezek játszanak, vagy én lennék játékszere a saját testemnek? Mégha így is van, akkor is megértem, már amennyi fájdalmat és heget vonszoltam rá, ahányszor gyógyszereket tömtem magamba, vagy éppen ragasztót egy zacskóval, higítót, Droperidol, Haloperidol, Melleril, Leponex, Anafranil, Seropram, Prozac, Floxet, Zoloft, Seduxen, Elenium, Rudotel, Xanax, Rivotril, Andaxin, Dormicum, Eunoctin, Signopam, Imovane, Novopam, Noxyron, Dorlotyn, Liticarb, LitiumK, Tegretol, Timonil, Azepal, Everiden, Orfiril és még sorolhatnám az altatók, nyugtatók, fóbia és depresszió ellenes gyógyszereket és készítményeket. De minek soroljam? A lista hosszú, ahogy a hatások is többnyire. Az idő közben folyamatosan hült és egyre sötétebb és sötétebb lett. Meg kell tenned, be kell fejezned! – szólt a hang belül tompán és mogorván.
Nem! – suttogtam magam elé halkan.
De! Megkell tenned! Nézd mit tettél és azt is mik a következmények!
Igazad van, jó, csak erőt szedek magamba.
Erőt? Ölni van erőd, eltakarítani már nem?
Hagyjuk…
És amúgyis biztosra kell menned, metszd el a torkát! Tedd meg! Értem és magadért és érte! Szétvert testtel nem élheti le az életét, neki már mindegy.
Na igen, neki már mindegy… - ismételtem meg a gondolatot.
Hátára fordítottam Csavart, előre emeltem a fejét és zsákot csúsztattam alá, majd elmetszettem a torkát. Semmi reakció sem követte a nyaki artériákból és a gége nyilásából kibugyogó vér látványán kívül, valószínűleg már halott volt, de biztosra akartam menni. Vagy Én vagy Ő! Átkutattam a zsebeit, elvettem a gyógyszereimet és előszedtem a táskámból a többi zsákot, az ollót és a szigetelőszalagot. Egyik zsákot a lábától húztam a merev testre, így a gyomráig ért, a másikat a fejétől. Aztán szétvágtam még egy zsákot és azzal pótoltam ki azt a részt ahová egyik zsák sem ért el. Majd szalaggal nekiláttam lekötözni, többször megálltam és hallgattam jön e valaki. Csak autók zúgtak el az épület előtt és ordibáló 14-15 évesek kiabáltak egymással alkohol mámorában. Közben teljesen besötétedett, szerencsére a neonok fénye valamennyit megvilágított, így valamelyest láttam a félhomályban, de az idő egyre jobban lehűlt. Ujjaim lassan elgémberedtek és hasogatva fájtak, mintha le akarnának szakadni a kézefejemről, az pedig a karomból. Lassan lüktetett a seb, még mindig nem gyógyult be, néha-néha beleszántott a fájdalom és sziszegtem mint egy kígyó, de muszáj ezt befejeznem. El kéne mennem orvoshoz vele, de nem merek. Végeztem a test bekötözésével, a bevilágító fényekben ridegen tündökölt a szürke zsák, amit a szigetelőszalag mattsága tört csak meg helyenként. Nagynehezen leengedtem a zsákot a nyiláson, vigyázva arra, hogy minden szalag a helyén maradjon. Fontos, hogy a test tökéletesen zárt legyen, így az oszlás után nem lesz annyira büdös, és nehezebben találnak rá. Végül leért a test, lenn már semmi fény sem volt. Muszáj látnom! Muszáj! Muszáj befejeznem azt amit elkezdtem!
Kimásztam és gyorsan haza felé indultam zseblámpáért. Folyt rólam a víz, nem érdekelt hogy lehet, hogy véres vagyok, vagy poros és mocskos. Nem érdekelt semmi sem. Nem éreztem már a súlyát annak amit tettem, egy gondolat forgott csak bennem: be kell fejeznem! „Csak pontosan, csak szépen, ahogy a csillag jár az égen! Úgy érdemes!”
Gyors léptekkel tapostam le a sűrű és magas gazokat, többször elestem kövekben és elszáradt cserjékben. De nem álltam meg egy percre sem, felpattantam és már mentem is tovább, csak előre, csak előre. Kijutottam az útra, megálltam egy picit és pihentem, rágyújtottam Csavar cigijére, sűrű füstöt fújtam és indultam haza felé. Az idő egyre jobban lehűlt, de rólam mégis folyt a veríték, talán még lázam is van, de hőemelkedésem mindenképpen. Nem érdekelt az állapotom, csak hogy elvégezzem azt, amit elkezdtem. Az se, hogy mit mondanak otthon, ha meglátnak így, vagy ki lát az utcán és ki nem. Semmi sem érdekelt, semmi! Csak a célom, csak a befejezés. Beléptem az ajtón, felrohantam az emeletre egyenesen a szobámba és remegő kézzel kerestem a zseblámpámat, lesöpörtem mindent a polcokról, szétdobáltam a ruháimat. Végül megtaláltam, de hiába kapcsolgattam remegő kézzel, kimerült az elem. Kibaszott elem! Kurva életbe! Bassza meg! – kiabáltam egyre hangosabban és idegesebben. Legszívesebben elsírtam volna magam, nem csak tehetetlenségem miatt, hanem mert ez a mai nap igazán sok volt nekem. Ordítottam a húgomnak, adjon ő elemet, de ő csak tovább bámulta a TV-ét, éppen valami értelmetlen tini film ment: olyan amiben mindenki boldog meg jó, és csak néha érezhető benne a keserűség, de az is hamar véget ér.
- Mossák az agyad! Ezt nézed? Ezt?
- Igen, ezt. - válaszolta nyugodt hangon.
Mosnak és manipulálnak!
Nem baj, én szeretem. Semmi közöd az egészhez.
Adjál gyorsan elemet!
Jó, keresek, ezzel felkelt és felkapcsolta a villanyt a nappaliban. Lassan végigmért, de nem szólalt meg, csak nézett.
Mi van? Mi baj? – förmedek rá ingerülten.
Verekedtél? Véres a kezed és a kabátod.
Igen, igen verekedtem, de nem lényeges. Elem kéne, de gyorsan! Gyorsan! Gyorsan! A zseblámpámba! Zseblámpába!
Jó, jó értem. - mondta és eltűnt a szobájában.
A nappaliban egy nagytükör feszült a falra délcegen, de nem merek belenézni, félek a látványtól, ami visszaköszönne. Inkább leültem a TV elé, lecsuktam a szemeimet és hallgattam. Minden izmom és csontom fájt, a fejem forrón lüktetett és hirtelen izzadni kezdtem. A lakás melege megcsapott és elgyengített, az asztalon kerestem a távkapcsolót, szemem sarkából figyeltem mikor akadok rá. Átkapcsoltam egy másik csatornára, a hírek tovább gördülnek, mint színházban a függöny. Csak ez nem képzelet, csak ez nem megrendezés, ez valóság… Egy langyos péntek estén fiatalokból álló csoport várakozik egy éjszakai klub előtt Tel-Avivban (Izrael). Közéjük vegyül egy fiatal férfi. Néhány pillanat múlva pusztító robbanás tépi szét az embereket. Egy másik öngyilkos merénylő a sajátjával együtt további 19 fiatal életét ontotta ki. „Testrészek hevertek szerteszét, az áldozatok mindegyike fiatal volt, nagyon fiatal. Ennél borzalmasabbat még soha sem láttam” – mondta később egy helyszínelő orvos a riportereknek. A híradó a megrázó terrorcselekmények képei után még megdöbbentőbb tényeket közöl le: éhező asszonyokról és gyerekekről számol be, de hogy hol és melyik országban azt már nem tudom felfogni, csak elsuhannak a hírek a fülem mellett, csak nézem a képeket, de nem fogom fel őket igazán. Aztán egy pillanatra feleszmélek és újra belekapcsolódom a hírekbe: megkezdődött a távfűtés, de vannak családok, kiknek még tavalyról is vannak tartozásaik. Szorongatom a kapcsolót, mintha ezzel pumpálnám a vért a szívembe, vagy mintha ez lenne a tüdőm és sípol monoton. Újra elmosódnak a hangok és a képek, összeesik minden, mint az álmok a valóság szívbemarkolóan reális mezsgyéjén. Húgom hangja hozott vissza.
Alszol?
Nem, dehogy.
Itt az elemed és kapcsold le a villanyt! Add ide a kapcsolót!
Ezzel kitépte remegő kezemből és visszanyomta arra, amit előtte nézett. Sikeres nők arról beszélgetnek mi most a divat, mi kell egy igazán jó orgazmushoz, és miért jó fél évente partner váltani.
De a valóság, azaz amit én néztem, azok az emberek meghalnak, fáznak és szenvednek. Könnyezni kezdtem, nem is tudom miért, az együttérzéstől vagy a fáradságtól, de egyre többet sírok és esek szét, akár egy puzzle vagy egy kirakós játék. Mégis, őszinte könnyek voltak ezek, igazán őszinték. Nem is annyira a családokat és a világot sirattam, inkább magamat, és azt, amit tettem. Jól van, feküdj le és aludj! Beteg vagy! – mondta a húgom. Nem is tudod milyen beteg. – válaszoltam vissza neki, megtöröltem a szemem és a belehelyeztem az elemet a zseblámpába, megnéztem hogy működik-e, majd visszaindultam befejezni azt, amit elkezdtem. Anyám az ajtóból még visszaszólt: hová mész?
El.
Hova?
Majd jövök.
De hát fiam, beteg vagy, feküdnöd kéne!
Majd ha haza jöttem, akkor fogok.
Legszívesebben futottam volna, hogy elmeneküljek a kérdések és fenntartó szavak áradata elől, de túl gyenge voltam. Így hát csak siettem, végig a hosszú utcán. El-elsuhantam egy-egy lámpa vakító fénye mellett, mindegyiknél fájt a sűrű éjt megtörő ezernyi csóva. Vakítottak és torlaszként omlottak rám, inkább az aszfaltot bámultam és csak mentem, leszegett fejjel, ahogy mindig is szoktam. Mentem, igen egyre csak mentem. Ó, nem, nem a közeli közértbe ugrottam le egy doboz cigiért, de még a postára sem feladni egy elmaradt és későn megírt levelet. Mentem, mentem, hogy befejezzem, azt amit elkezdtem. Hideg volt, hideg és nyirkos, csípett a szél, éreztem ízében a halál és a végkifejlett befejezés derét. A tél erejét, az ősz végét. Ide-oda söpörte az úton a leveket, mintha velem játszana, vagy a levelek velem…
Reménykedtem, hogy távollétemben senki se megy be és talál rá a holttestre. Reménykedtem, de ez a remény egyre inkább belső könyörgéssé alakult át, ahogy a bimbóból a virág pattan elő. Úgy törtek fel a gondolatok egyre csak:
Megtalálják!
Dehogy! Az nem lehet!
Miért nem? Hmm?
Mert nem, remélem…
Reménykedj csak, azt lehet és szép dolog is, csak nem mindig válik be.
Zúgott a fejem és szédültem is, fájt minden csontom. A bal karomban a lyuk egyre csak lüktetett, mintha egy szemgolyó bámulná a világot a mélységből, ki-kitekinget a biztonságot jelentő hús mélyégéből, tátongó űrből, vagy a kegyetlen szmog-felhők rejtekéből. Minden egyes pislogása egy lökés, egy pumpa vagy nem is tudom mi, egy belső zsibbadt fájdalom, minden könnye egy vércsepp, bőre a húsom testbe ágyazott felszíne, maszkok tékozló valósága vagy még az sem. Nem tudom. Nem is tudhatom… ez csak egy érzés, képzelődés, amin nem is vagyok meglepődve a mai napot végignézve.
Csak tékozló valóság vagy árny álom madár elfojtott éteri zaj dala. Csak sejtek irracionális terjeszkedéssel pólusokban rejtett foszfor sarlók. Csak lángokba, világok tengelyébe zárt mindenség, ahol izzadt vegetálás folyik vagy folyt. Semmi sem biztos és semmi sem valós, vagy ha az akkor is csak… csak atomfizikusok hívői higanyba omlanak a belső információs sztrádák építőkövei elé. Csak parányi naprendszerek a keringő protonok, neutronok, elektronikus tudású elektronok fizikai és kémiai sugaraiból felnevelt naposcsibék. A kezdet és a vég egybefolyik, a valóság és a képzelet szárnytalan. Hol letépett gerincek, hol tollak, hol hús és vér jelzi útjait.
Elértem a belsőlaktanya elhagyott területét, az összefújt betonfalakról rozsdás szögesdrótok lógtak le, himbálóztak a szél megfoghatatlan kezei által. A céltól csak pár méterre, szinte lépésnyire, csak karnyújtásnyira, összeestem. Lángoló arcom a hűs földre simult, mint a festményre a keret. Körülöttem elszáradt és még zöldelő gazok, kövek, szemét és hideg. Nem volt már bennem semmi szárnyalás, semmi lebegés és semmi olyasmi ami végtelen. Tele voltam véges és elmúló dolgokkal és tárgyakkal. Semmi sem volt már, semmi sem. Sem részek a halálmindenségből, sem pajzsok az anyag melegéből, sem sejt pontok, sem világegyetem burjánzások… csak hideg! Csak hideg! S egy el nem ért cél. Egy agyonvert test, elmetszett gégével, zsákba zárva mélyen, el nem temetve, be nem fejezve. Csak hideg! Más ez a bűn, más ez!

XXVII.

Egyre többet esek össze, 5 percre vagy órákra, most csak pillanatok voltak, de óráknak tűntek. Pillanatokban álmodik és vonszolja magát nehezen a végtelen idő, a homokóra már rég megrepedt és az asztalra folyik érdes szemcséje. Pillanatokat feküdni csak a földön, arcomra tapadt az éj hideg dere. Feltápászkodom és elindulok a sűrű gazon át a romos épület felé. Elindulok, hogy befejezzem azt amit elkezdtem. Belépek, folyik rólam a víz, bekapcsolom a zseblámpát és végig pásztázom a falakat, aztán már csak a földet nézem, azt hogy csillognak szerte szét, a szépségbe simulva, ámulatba sikító összetört üvegszilánkok. Várok, amíg légzésem újra normális lesz, és a sűrűn kalapáló szívem megint lassan és megfáradva préseli át a vért az egyik szívkamrából a másikba. Legszívesebben fény lennék, ridegen végtelen, vagy a lámpa fényében csillogó üvegszilánkok egyike, másika… talán az összes. De csak ember vagyok, hibás, tékozló, beteg, keserű testtel és még annál is fájóbb lélekkel, kegyetlen gondolatok közé zárva, az élet börtönében aszalódva, a feledés mámorát táplálva, emberként lélegezve, vért préselve, taposva, ölelve. Munkára fel! – suttogom és a fénnyel az egyik szoba felé vezénylek, lassan leereszkedek a nyílásba, a kijelölt sírkamrába. Valahol legbelül attól a lehetetlen ténytől tartottam, hogy Csavart mégsem sikerült megölnöm, és lent vár hogy végezzen velem, vagy ő vagy én. Most először féltem a haláltól, attól amitől mindenki menekül, és inkább nem is beszél róla. Furcsa érzés volt, zsibbasztóbb, mint eddig bármi. Persze tudtam, hogy ez csupán egy lehetetlen gondolat, kényszerérzés és a bűn sajátos nyomasztó súlya.
Letérdeltem és bevilágítottam a verembe, a test ugyanúgy feküdt a fal mellett, ahogy hagytam, kissé meghajlítva, a szűk hely miatt. Szigetelőszalaggal mohón átkötözve, a szürke leveles zsákok ráfeszülnek. Felállok és a nyílás mellé húzom a két virágföldes zsákot, kivágom őket és lassan a testre ömlesztem a földet, nem lepi el, több kellett volna, de csak ennyit találtam, ez is csoda egy ilyen helyen. Aztán leveleket gyűjtöttem egy másik zsákba, ide-oda mászkáltam az épületekben, a zseblámpával mindíg odavilágítottam ahová kellett, egészen belejöttem, tájékozódni a sötétben, félhomályban, egy kis fénynyalábbal. Mikor megtelt a zsák szeméttel és száraz levéllel, akkor lemásztam és a már földdel félig ellepett testre szórtam. Aztán újra ki, újra gyűjtés és újra le. Négyszer fordultam mire a testet nagyjából elfedte a szemét és az avar. Muszáj elfednem, hiszen ha egy ekkora test oszlásnak indul annak komoly, érezhető szaga van. Ezekkel a lépésekkel talán sikerül kicsit mérsékelnem és nem annyira érezhetővé tennem. Legalább is remélem, reménykedem. Nem akarom, hogy bárki is rátaláljon, azt akarom hogy a föld nyelje el, és valójában így is van, csak nem a föld, hanem a beton. Végül lassan beledobálom az előzőleg kiszedett téglákat, egymás hegyén-hátán, megtörve, mocskosan, keményen fekszenek s borul a titok az elrejtett testre. Minden olyan volt, mint régem, mielőtt még semmit sem rejtett a gödör. Minden olyan volt, ugyanolyan, csak akkor a behajigált tégla egy szintben volt a talajjal, most pedig kissé kiemelkedik. Remélem senki sem talál rá, és azt is, hogy a gyógyszer sokáig kitart. Remélem ez volt az utolsó eset, remélem hogy többet nem emelek pengét sem másra, sem magamra. Reméltem, de valahol legbelül tudtam és éreztem, hogy ez nem így lesz, és a remények tovaszállnak, mint ősszel a madarak…, magasra emelik szárnyaikat, eltűnnek, elrepülnek. Hazafelé veszem az utam, zúgott a fejem és rázott a hideg, lázas, vöröslő homlokkal lépkedtem az elszáradt, elfagyott növényzetben. Mellettem kőfal húzódik, tetején póznák,
vasak, rozsdás szögesdrót. A falakon firkák, rajzok, álmok… a föld alatt férgek, görnyedt puhatestűek, emlékek… Megöltem egy barátom, azt hiszem megöltem. Meg én. Miért? – kérdi belül a hang, majd újra és újra, egyre erősebben: Miért? Miért tetted? - folytatja konokul. Minden betűje, kiejtett szava és mondata fájdalommal süpped belém, mint a tű az artériába.
Mert muszáj volt. – válaszolom gyengén és erőtlenül, s már jön is a válasz belül, legbelül, legbelülről.
Miért lett volna muszáj? Gondolkodj!
Gondolkodtam és megtettem, de nem akartam, nem akartam!
Ez nem mentség!
Hidd el! Nem akartam! Nem! Én nem!
Bűn! Bűn és csak még több bűn! Bűnös vagy! Beteg!
Nem! És más ez a bűn! Más ez!
Lassan hazaérek, befordulok a kapunkon, becsukom magam után, rozsdásan kattog és zörög. Ahogyan a lakásba lépek, úgy tűnnek el a gondolatok, mint csúf, halott giccsek. Már mindenki alszik, csak a lassan kihűlő langyos radiátorok pattognak és várnak. Várnak a végső időre, a lassan eljövendőre… a kihűlésre.
Forró teát csinálok, kortyolgatom óvatosan, a meleg bögrét szorosan átmarkolom, mint a kisgyermek a játékmackóját ha fél. Átkarolja erősen, arra kéri ne hozzon az éjszaka mást csak álmot, arra kéri legyen reggel, a pirítós ízű hajnali ébredés, a felszabadulás, a nevetés, a nap kezdete, anyja ébressze édesen, szeretve. Gondolkodom és egyre csak gondolkodom, közben a bögréből mélyeket kortyolok. Azon tűnődöm én milyen is lehettem. Kevés dologra emlékszem, ó igen persze hogy kevésre. Mindent szinte csak szóból tudok, ahogy elmesélték a szüleim. Azt mondják, az ember a rossz emlékeket hamarabb és könnyebben felejti, a jókra sokat gondol, felidézi és elidőzik rajtuk. A rosszat elfelejtjük, hogy ne fájjon, hogy ne bántson és ne kínozzon. Talán ezért sem nagyon emlékszek semmire sem. Sokat voltam beteg, beteges gyermekkorom volt, egyik kórházból a másikba vittek, vizsgálatok, orvosok, tortúrák és gépek. Lisztérzékeny voltam és majdnem túl későn vették észre, úgy volt, hogy lehet meg sem maradok, de idővel az állapotom javult és lassan felépültem, úgy mondták, hogy kinőttem. De ettől a ténytől még nem kell elfelejteni, hogy hosszú hónapokat voltam távol, elszakítva a családtól, a szobámtól, a játékaimtól. Szüleim gyakran látogattak, ahogy idejük és pénzük futotta, hosszú órákat utaztak azért, hogy csak lássanak meglesve, én nem láthattam őket. Lopva néztek meg, hogy ne sírjak, játékokat hoztak, sokat, nagyon sokat, amiket ott hagytak nekem és a többi gyereknek. Szerettek, érzem hogy szerettek, ahogy ezeket mesélték,
könnybelábadt a szemük és halkan zokogtak. Aztán eljött a nap, meggyógyultam, kiengednek, de én ezt kisgyermek fejjel nem értettem és nem érthettem. Napfényben úszott a folyosó, a végén nagy ablakok, amelyekben fény tört be a szürke és komor épületbe. Az ablakon túl a gyermekkórház hatalmas parkja, azon túl pedig a nagyvilág, a szabadság. Azt mondták meggyógyultam, azt mondták többet nem nyomnak le a torkomon gépek működtette csöveket, hogy mintát vegyek a bélbolyhokból, azt mondták haza mehetek, azt hogy eljöttek értem a szüleim. Az egyik ápolónő kísért a fény felé, én lassan jöttem mellette, piciny kezemet tenyerébe fektettem és nem értettem mi történik. Itt van anyukád és apukád, megjöttek érted. – mondta és odakísért hozzájuk. Én néztem a szüleimet, néztem őket, majd sírni kezdtem és visszafutottam az ápolónőhöz. Aztán hazavittek és hosszú idő kellett hozzá, amíg újra megszerettem őket. De így utólag belegondolva, minden egyes elválasztás a gyerek önállóságát erősiti, és ez a tény a szülővel szemben mindig negatív. Gondolom milyen rosszul esett nekik ez az egész, és gondolom Csavarnak is. A szüleimet nem ismertem meg gyermekként, megöltem az egyetlen barátomat lassan felnőttként… persze mindenek volt oka, ami ellenpont lehet magammal szemben, de nem szabadítja fel ettől még a tudatomat. Milyen lesz és mit teszek meg felnőttként? Félnem kell majd magamtól?
Fájt, nagyon fájtak az emlékek, mert hát úgye nagyon tudnak azok fájni, ha akarnak, ha nem. Fájtak, égettek, tátongtak, akár egy szétrepedt heg.
Az emlékek, az emlékezés a klasszikus modern paradigma, jellemzés egy megfakult képről, eldobottan, sárgán, némán. Emlékezés a múltban, az elmúltban átélt, megtapasztalt események, életepizódok tárháza ez. Csak egy kibaszott emléktár, egy könyvtár, ahol minden egyes cselekedetemnek címe van, és levehetem a polcról, hogy elolvassam, és újra és újra átéljem. Hogy sírjak vagy nevessek, vagy fájjon, vagy kellemes legyen, hogy égessen, vagy hogy csípjen, vagy fasz se tudja már mi van és hogy és miként…
Felfogások néma kérdése tehát a tény, a tény mely bennünk lélegzik, él, vegetálva hív elő újabb és újabb definiált narrátor modelleket, szokatlan ismételésekkel súlyosan torzított klasszikus paradigmákat.
A fény vakít, a tudás nyomaszt, valami belül zúg, és képtelen gondolatok tolonganak bennem, hogy meghatározzam a múlt és a cselekvés momentumát, hogy talán megértsem miért is fáj valami, és miért pont ott és akkor. Vagy csak a hiány? A mindenkorra és mindenkorban rögzített képcső a talány?
Izzadtan fetrengek az ágyamban, ide-oda keringek, mint a megtévedt égitest a körpályák szegényes koordinátái között. A naprendszer morajló szubjektuma, melyet megalkotva egységként tapasztalt meg a feloldás üdvözítő lélekmonstruma. Feloldás! Kioldás! Nem hat a gyógyszer! Nem hat! Elbasztam! El! El! Nem szabadott volna bevennem fájdalomcsillapítót, az semlegisíti a gyógyszert. Nem hat! Ez így kurvára nem hat! De nem vehetek be többet! Elfogy! Így hamar elfogy, túl hamar…
Így hát nem veszek be, inkább csak mosolygok kínomban és fetrengek. Homlokom lassan szétpattan, az erek zizeregnek, hallom hogy folynak, hogy mossák egymást az artériák furcsa képletei. Képlékeny gondterhelt gondolatok lépnek be az agyhártyámon, belépnek, mélyet szívnak a bódult semmi agy-levegőjéből, majd elpattannak, eltűnnek. Helyükre újak jönnek, és a régi hallottak várják őket, hogy halott testükkel hídat építsenek a valóság és az öntudatlanság romjai között.
A fájdalom szült, a némaság nevelt, a keserűség átitatott, az emlékek neveltek, és most eljöttem. Eljöttem, hogy gyűlöletre váltsam az elmúlt nemzedék fény hitét…
A felfogások apró mezői emlékezetet befogadva és többé-kevébé sértetlen állapotban megőrzik az emlékeit, amelyek onnan szükség esetén előhívhatóak, meg és felidézhetők. Minden itt van! Minden! Minden! Minden ugyanazon, ugyanott, ott, ott azon a kibaszott helyen, mélyen a fejemben!
Egy kicsit talán olyan, mintha husserli fenomelógiáját idézgetném fel magamban: „A múlt tényszerű értelmezéséhez hozzátartozik… az egyszer, s mindenkorra rögzítettség és kész mivolt, ez időben így és így létrejött lét. A visszaemlékezés önmagában tehetetlen, nem képes a tárgyakat új meghatározásokkal ellátni, azt már, mint meghatározottat intendálja.”
Na de ez engem hol érdekel? Honnan tudom Husserl gondolkosának tökéletességét vagy valós alapjait? Honnan? A fejemben a hang vitára sarkal, vitatkozok önmagamammal:
Embert öltél! Most harmadszor!
Kit érdekel? Öltem! Na és?
Nincs na és, csak tények és következmények.
Van ilyen!
De hogy lenne?
Nem érdekel! Más ez a bűn! Más ez! Kurvára más!
Végül elhallgatott, legyőztem. Most először. Talán egy jel, hogy lassan vége mindenek és már nincs gond.
Hajnalodni kezdett… a redőnyön átszűrődő nap fénye pislákolva játszott, árnyékok tűntek fel, majd el. A felgyülemlett keserűséggel semmit sem tudtam tenni, csak feküdtem némán és néztem a plafont. Szememet lecsuktam, mint a tengeralattjáró fedelét a legénység, a merülés előtt. Erősen tekerik rá a rögzítővasat, lezárják, elzárják magukat a külvilágtól. Csak egy csatorna nyílás a mélység küszöbén, hol vasak és rögzítők tompán lélegeznek, hogy a tenger vize ne törjön be. Nálam, az én fejemben is vannak ilyenek, de én nem a víztől félek, hanem a gondolataimtól, nálam a víz maga a bűn, és a benne tengődő gondolatok.
Bűneim éreztem, hogy lassan feltörnek, kérdésekkel éltetnek és hangoztatják az új világ szabadságát és a múlt diadalmas veszeteségét, eltaposnak és remélik, hogy a győzelem valós… Lehunyom szemem és próbálok másra gondolni, de bűneim, mintha ott állnának az ágyam körül és ujjal mutogatnának rám: Te vagy a gyilkos! Te! Te és nem más!
Várják a percet mikor kinyitom szemem, várják, hogy visszatérjek a merülésből, de most nincs se gyógyszer se víz, nem merültem el, csak a gondolatok törnek rám lassan. Szünet nélkül ostromolnak, a hang belül tomból, csikorgatja karmait, rám szegezi a kérdező szavak kibaszott tömöritett fájljait. Mintha valami végtelenített és buzgó hibás softvert insatláltam volna fel, nincs módom, hogy szabaduljak. Tudom, hogyha a testi fájdalom erősebb, mint a lelki, akkor elnyomja a lelkit, vagyis nem nyomja el, csak az ember lelke és gondolatai a testi fájdalomra összpontosulnak. De nem akarok magamra több sebet, most tiszta az ágyam, a lyuk a kezemben is szépen gyógyul, csak hegek húzódnak a karomon, mint szétszabdalt festővászon. Nem akarok több heget, nem akarok több fájdalmat, kudarcot és öncsonkítást. Nincs módom, hogy szabaduljak. A hang halkan, de egyre erősödve újra és újra rákezd:
Ugye félsz? Miért? Miért?
Nem félek! – válaszolom halkan suttogva, közben a szürkébe vergődő plafont figyelem, hogy ezzel is másra gondoljak és a hang ne tudjon uralkodni rajtam.
De! De bizony te félsz! Miért nem vettél be gyógyszert? Azt hitted a nélkül sikerül aludnod és engem eltompítanod? Azt hitted, hogy bátor vagy? Csicska vagy! Azt hitted sikerülhet?
Nem hiszek semmit sem!
Micsoda?
Azt hiszed, ha boldog embereket ölsz meg, azzal megtisztulhatsz? Vagy beléd száll a boldogságuk? Úristen, ekkora torzó gondolatot! Úristen!
Tévedsz! Nem tisztulok meg tőlük, csak még mocskosabb leszek. És tudod te is mocskos vagy! És tudod miért? Azért mert bennem élsz. Én vagyok a centrumod!
Benned élek, de én őszinte vagyok, és nem gyilkos, mint te! Nekem nem ad semmi örömöt sem mások halála, de neked…
Nekem sem ad semmit, sajnálom, sajnálom.
Halkan suttogom, de nem kéne, hiszen a kérdések is belülről jönnek, és belülre is kell rájuk válaszolnom, csupán a gondolataimmal, hiszen a kérdések is csak gondolatok. Nem kéne suttognom, őt nem érdekli, ha hangos vagyok, vagy ha csendes. De túl kimerült vagyok. Minden szürke és poshadt, unalmas és magatehetetlen. Semminek sem látom értelmét, úgy érzem magam, mint egy eldobott doboz a földön. Az emberek elkerülnek, belém sem rúgnak, hogy ne legyen mocskos a cipőjük, csak úgy elkerülnek, nem történik semmi, csak egyhelyben vagyok, az élet ritmusa képtelen felülkerekedni a szürkeség nyomasztó degenerált álomképén. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy depresszió.
Minden szépségben ott a korhadás és az korrózió, minden életben ott van a haldoklás és a fájdalom. Sajnálom! – súgom halkan és erőtlenül. Sajnálom! Sajnálom! – egyre csak ezt hajtogatom, lassan elmosódik a plafon unalmas szürke képe. Egyre csak folynak a könnyeim, mintha összetaposnának valamit belül, fáj ahogyan lélegzem és fáj ahogyan fekszem, de ami legfőképpen fáj, az az, amivé váltam, amiket tettem. Sajnálom! – suttogom csak egyre. Felkelek, az ágyam szélén ülök meggörnyedve, arcomat kezeimbe temetem és zokogok, egyre csak jönnek a könnycseppek, végig szaladnak arcomon, mintha versenyeznének. Végig érnek, s majd újabbak és még újabbak követik kicsorduló társaikat. Egyre csak sírok, minden fáj, minden keserű. Hajtogatom magamnak és a belső hangnak csak egyre: Sajnálom! Sajnálom! Más ez a bűn, más ez! Bocsáss meg kérlek! Sajnálom, szívből sajnálom!
A hang hallgat, talán sajnál, talán valóban elhiszi, hogy őszintén bánt az amit tettem. Talán… esetleg… lehet. Semmi sem biztos, semmi sem örök, csak a bűn. Bár amilyen kritikus, így semmit sem hisz el, lehet bármilyen őszinte is. Mi lesz így velem? Mi? A kérdésemre nincsenek válaszok, csak az el-elcsukló, zokogó hangom, csak a szenvedő lelkem és testem, csak a fájdalmam, melyet nem tompíthat el semmi sem. Semmi! Semmi!

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!