Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: TimurLink
Alkotások száma: 6
Regisztrált: 2006-02-19
Belépett: 2006-07-22
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (2)
-Egyéb prózai alkotások (4)
Feltöltve: 2006-07-19 08:07:18
Megtekintve: 1802
A revans
A ceglédi pingpongélet és szabadidőközpont ötvenes évekbeli koronázatlan királya Gergye tanár úr volt. Akkor még nem találták fel a wellnest. Snowboard se volt, meg extrém sportok. De még peepshow se.
Úgy nézett ki, mint egy elnagyolt kubista kép, pedig expresszionista volt, a helyi általános iskolában rajzot tanított. A tanár úr a helyi, ám legelegánsabbnak számító, cukrászdában oktatta fiatal híveit. A felszolgálót Manyi néninek hívták, csalhatatlanul tudta, hogy ki a kiskorú. Azoknak csak gyenge konyakmeggyet szolgált fel. Attól még az elsőáldozók sem hagyták ott hitüket. A zongoránál tüskehajú, már akkor is idő férfi futtatta mélán ujjait a billentyűkön. Csapnivalóan zongorázott. Magyarország legrosszabb bárzongoristája volt, de az első pornósztár az országban. Még amatőrként…
Laza futamai közben kihasználva a glissandóakat, kinyúlt a zongorára tett konyakospohara felé.
Gergye tanár úr előadásai érintették azokat is, akik nem is pingpongoztak, de azokat is, akik nem is festettek.
Kiskorú hívők, a rajongók és szimpatizánsok, szorongtak délután Gergye tanár úr törzsasztalánál és figyelték a lassan emelkedő mutatóujjat.
Okos nőt szeretni pederasztának való gyönyörűség”– vallotta a tanár úr, mi pedig először láttuk, hogy valaki-ünnepség, vendégség nélkül, konyakot iszik és kedvesen elbeszélget nála fiatalabbakkal. Gergye tanár úr pingpongszakosztályában tehetséges fiúk és lányok püfölték a labdát. Közéjük tartozott a két Kudelich- Feri és Géza, ám a leghíresebb Lajos lett, ki Németországba ment és lett belőle aztán ténylegesen ismert fotós, kinek művészi életműve megkerülhetetlenné vált, viszont nem pingpongozott.
Gergye tanár úr úrfelmutatással egybekötött taktikai értekezletei péntek délután kezdődtek a a kisvárosi cukrászdában. Nagycukrászda volt a neve, mert volt kicsi is. A tanár úr lényegében s általában egy herakleitoszi fragementumot citált:’ Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni”, majd egy protagoraszi gondolattal, miszerint ’Egyszer sem lehet’, a felkészülés elméleti részét-a maga módján lezárta, konyakospoharát a soha vissza nem térő emberek rezignáltságával megforgatta a szemünk előtt és hosszan elnézett kifújt cigarettája füstjébe.
A bajok Gergye tanár úr szerencséjével kezdődtek a hetvenes években.
A tanár úrnak négyese lett a lottón. ’A csoda a csodálkozás objektivációja’ kommentálta az idős filozófus ,Lukács György, szavaival szerencséjét az idős mester s abban a pillanatban elköltözött középkorú feleségétől, családjától , abbahagyta a kisvárosi tanítást, vett egy luxusmodellnek számító Wartburgot, és belevetette magát az önmegvalósítás kései, de színes forgatagába. Az volt ám a dáridó! Ám Gergye tanár úr elszámította magát. Koktélok, lokálok, feslett nők és a rajongók hamar kimerítették a pénztárcát. Természetesen azoknak a tanárkollégáknak, kik segítettek eltapsolni a pénzt, hajszáluk se görbült. A pénz egyszer csak elfogyott. Bűneit szánva-bánva az imádnivaló vén kókler visszakönyörögte magát nemcsak az iskolába, de felesége is visszafogta.
Gergye tanár úrnak újra négyese lett a lottón. Ekkor már szaladt a ceglédi pingpong szekere. Játszott a csapatban Luxi, aki pingpongozni ugyan máig nem tanult meg, de most is játszik egy első osztályú klubban, de szerválni viszont oly ördöngösen, hogy még ma is nyer vele, nemcsak a hetvenes évek elején, Cegléden.
A történelem ismétli magát,- mondta vidoran a tanár úr, és újra otthagyta az iskolát és vele együtt a munkahelyét is. A második ámokfutás már nem tartott olyan sokáig. Ám a szürke hétköznapokba visszatérnie soha nem sikerült.
Nem fogadta be a felesége se, az iskola is elutasította. A tanár úr a szeles járdán állt, zsebében egy pohár felbontott tejfölben egy száraz kiflit dugott és időnként szórakozottan lenyalta. Válóperére későn érkezett, szemiotikai megjegyzései a látható világról egyre összefüggéstelenebbekké váltak, még nem keverte össze a Lila ruhás nőt a Giocondával, de a hozzá modellt állni járó fruskák panaszkodni kezdtek, hogy a mester műtermében hideg van. Nincs fűtés. A csillaghullás lehet ilyen augusztusi éjszakán, s noha a tanár úr kültelki kocsmákban még sokáig próbálkozott megismételni a mutatványt, a siker elmaradt.
A ceglédi csapat a kiesés szélén állt, pedig a közönség most kapott rá. Az első komoly verseny 1956-ban kezdődött. Kétnapos volt. Mindenütt tömeg. Édesapám, ki eddig csak sportorvosként birkózóversenyekre járt, érdeklődni kezdett az asztalitenisz iránt A színvonalemelésnek nem öncélúan örült. Alapelve volt, hogy „úrinőtől kapott tripper nehezebben gyógyul”. A versenyt beárnyékolta egy kósza részeg, ki nehéz napját a karzaton akarta kialudni. A zsűri bemutatása közben, egy –egy nemzetközi hírű sportember bemutatása alatt volt néhány másodperces szünet. Az egyikben a részeg felébredt, azt hitte, moziban van, a sok ember láttán, és felkiáltott: ”Hangot rá!” A karzaton a nemzetközi zsűri. A tudatosságról, képzettségről is megvolt Apám véleménye, a zsűri cseh, német tagjait látva mondta: „Autodidakta az, aki önmagától marha”. A második nap reggelén az osztályozók lementek -maradt a főtábla- délelőtt tízkor, mikor már javában folytak a meccsek, kivágódott a rettenetesen nehéz duplaajtó.
Kopott alak áll ott, mögötte szurtos cigánygyerek húzta megilletődötten a modern gurulókoffert. Az elkésett versenyzőnek takonyból volt a nyakkendője, koszos öltönyének egyik szára térdből hiányzott. Megtántorodott, megkapaszkodott a kofferben, és azt üvöltötte a zsűri felé: ”Nyertem a lottón! Beszállok!” Gergye tanár úr volt az.
Közelebbről nézve, nem volt a Tanár úr nyakkendőjének semmi baja. A vibráló neon fényében (a pingpongozók terme még kánikulai napokon is meg volt világítva) tűnt furcsának a zöld műbőr nyakkendő, mit a Tanár úr talán vizuális tiltakozása jeléül vett föl. Noha az ország asztalitenisz vezetőinek döntő többségével tegező viszonyban volt, ráadásul ezek az emberek még szerették is, a bírók az elkésett nevező jelentkezését nem fogadták el.
A Tanár úr élete végéig megőrizte azonban különös adottságát. Az alkohol csak fizikumának ártott, feje kristálytiszta maradt, s bármely pillanatban megsemmisítő, metsző éllel válaszolt, ha kellett, érvelt, amin általában igen elképedt a gyanútlan, tájékozatlan hallgatóság.
A Tanár úr hangos, érvekben gazdag és feledhetetlen szólója következett. Természetesen nagy számú híve és a spontán érdeklődők tömegében fejtette ki a dologról nézeteit. Méltónak bizonyult a nagy naphoz.
Az, hogy nem találják a nevét a nevezettek között olcsó logikai pozitivista kifogás- ragadta meg a dolgok lényegét. Gyorsan cáfolta azt a generatív grammatikai hiedelmet, miszerint a kategóriák eleve adottak a világban, ott vannak benne, és a mi hozzájárulásunk csak annyi, hogy ezeket a kategóriákat címkékkel látjuk el, vagyis nevekkel. A Tanár úr megbélyegezte ezt a számára ósdi nézetet, hiszen szerinte nyilvánvaló, hogy a kategóriák nagy része nem eleve adott, hanem nagyon is függ attól, hogy az ember a nyelv konvenciói szerint éppen hogyan tagolja a világot. A Tanár urat jól ismerő, de most is leesett állal hallgató zsűri előtt kitért arra, hogy a név nem más, mint egy jelentés referenciatartománya, a jelentés jelentéséről, pedig megjegyezte, hogy egy nem létező név is jelentést hordoz, amennyiben elfogadjuk Spinoza kitételét, miszerint „Negatio est determinatio”, tehát maga a tagadás meghatározás.
A zsűri hajthatatlan volt. A Tanár úr pedig bosszút esküdött, távozóban azonban még felhívta a figyelmet azokra a maradiakra, kik hajlamosak összetéveszteni a kognitív nyelvészetet a generatív grammatikával, noha - a Tanár úr felemelte mutató úját - tapasztalati tény, hogy maga a hétköznapi nyelv is metaforikus.
A kétnapos verseny és az azt körülövező csimborasszó magában hordozta a múltat, de megelőlegezte a jövőt.
Valóban képviselte magát az országos élvonal. Férfi, női egyaránt. A dobogós helyekért folytatott játszmákig mind eljutottak a ceglédiek, azonban a döntőket már az országos nagyságok vívták. Akkor láttam utoljára a két Kudelich fivér késhegyre menő, de korrekt csatáját. A kétnapos versenyt bankett, a külföldi vendégek magyarosan értelmezett vendéglátása követte. Itt hajtotta végre a Tanár úr sajátosan értelmezett revánsát, mert élete végéig senkitől sem szívesen tűrt el semmiféle sértést. Erre, mint önérzetes ember, nagyon is harapott. 1956 késő őszét írtunk, a város egy nemzetközi versennyel szerette volna elhitetni a konszolidációt.
Az esti bankettet a város egyik nem a külföldi vendégek fogadására szakosodott éttermében tartották.1956-ot írtunk. Magyaros népviseletbe öltözött pincérek, diplomáciai udvariasságból az asztalon szerteszét helyezett különböző országok zászlói várták a sportolókat, vendégeket. Elegáns szakvezetők, a városka prominensei, és a helyi sajtó nagyszerű ászai. A szovjet elvtársak. Mindenütt virág.
Egyesek, a hivatalból lehallgatásra szakosodott telefonközpontosok, távbeszélő állomáson dolgozó kisasszonyok váltig állították, hogy az estre helyet foglaltatott Gilbert Bécaud, Gábor Zsazsa, egyesek Rita Pavone hangját is hallották - ugyan honnan tudhatott volna magyarul? - míg a ceglédi szállodák, hotelek recepciósai váltig állították, hogy érkezni fog a marokkói király, a dalai láma és némelyek az esztergomi érsek látogatását is rebesgették. A legfurcsább az volt, hogy az egyébként mindig szavahihető postamester egyszerre hallotta hangját a telefonban Nyikita Hruscsovnak és Marilyn Monroe-nak, ám ezt senki nem hitte el neki.
Az egyetlen, ám behozhatatlan balfogás mégis - (Az nem bűn volt, hanem hiba) aposztrofálta az ancieme regime arisztokráciájának megjegyzését a tanár úr, - hogy nem volt csak egy tolmács. Ezt a tényt a tanár úr stratégiailag és taktikailag maradéktalanul ki is használta.
Természetesen hivatalos volt ő is a bankettre, noha, ne feledjük el, versenyezni nem engedték. Ez volt az ő búcsúfellépése a ceglédi establishment előtt.
A Tanár úr a gyanútlan tolmács mellé ült, különböző fordításelméleti, nyelvfilozófiai fejtegetésekkel a bizalmába férkőzött, majd rendkívül alaposan megitatta, ahogyan azt csak ő tudta. Az útókorra hagyott módszertani diadal volt ez, az eszme győzelme az anyag felett, egyszóval a hegeli idea győzelme, mondta a Tanár úr, amire ma azt mondanánk, a sikert magyarázandó, hogy, nos, az illető jókor, jó időben volt jó helyen.
A tolmácsról már korántsem volt elmondható mindez.
Tartotta a sarat a csirke roládnál, még élt az ananászos káposztasalátánál, de a komolyabb pohárköszöntőknél megroggyant, feje félrebicsaklott és arcát szelíden ráhajtotta a mustáros bélszínre és már csak hortyogása árulta el, hogy valószínűleg tolmácsolni hívták.
A külföldi pingpongozók búcsúztatóit, a köszöntőket a szakosztályvezetők ezért kénytelenek voltak az orosz német, svéd, stb. vendégek számára MAGYARUL elmondani. Képzeljék el azokat az arcokat! No meg a válaszukat.
Azt hiszem ez volt a kényszeredett csend.
A több nyelven hibátlanul beszélő Tanár úr ugyan megzavarta ezt a hibbant csendet fejtegetéseivel, mert elmondta, hogy lényegében nem is a különböző nyelvi tartalmak közvetítése a lényeg, hanem a kérdés, mert, s itt Kantot idézte az idős mester, jól kell a kérdést feltenni, ha választ várunk, mert úgy járunk, mint az egyszeri ember, aki bakkecskét fejt és szitát tartott alája.
Másnap elmentek a vendégek. Az állomásra nem ment ki a tolmács, üzent.
Ezt az egy mondatot a Tanár úr fordításában közlöm, mert most hajlandó volt segíteni, végre és utoljára.
A tolmács azt üzente, hogy rendkívül sajnálja, de nem tud részt venni a búcsúztatón, mert föltörte a homlokát a sült krumpli.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!