Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lonci
Alkotások száma: 80
Regisztrált: 2006-02-13
Belépett: 2008-02-27
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (3)
-Egyéb prózai alkotások (1)
-Versek (64)
Képgaléria
-Fotók (8)
-Humor (1)
Feltöltve: 2007-04-30 11:02:11
Megtekintve: 2100
Anyagtalan: Félelem, a Sötéttől
Harmadik rész: Félelem, a Sötéttől

„2004. október 17.
Kedves Naplóm!
Nem vagyok beteg. Ez az utolsó bejegyzésem. Többé nem írok beléd. Vége.
Gyönyörű napom volt. A legszebb vasárnap. Nem vettem be nyugtatót és altatót, mégis jól aludtam. Anyunak ma mondom meg, és nem akarok visszamenni a fertőtlenítő szagú fehérségbe!”

„2004. október 18.
Kedves naplóm!
Valóban ez az utolsó bejegyzésem, több nem lesz! De ezt le kell írnom!
…Tegnap este lefeküdtem aludni. Tudtam, nem beszélhetek Sahni mesterről huginak, vagy Tashanról… betegnek nézne, s ezt nem szeretném. Mégis mellette kellett lennem. Huginak tudnia kell, hogy nem szedem két napja a gyógyszereket, és jól vagyok.
Szóval 10 óra körül lefeküdtem aludni. ’Egy fal dumával beállítok hugi szobájába, letelepedek az ágyára’- fogalmazódott meg bennem a Nagy Terv.
Úgyis lett. Bementem. Leültem. Tizenöt éves kora ellenére- miután elmeséltem neki gyógyszer-mentes éjjeleim (Tashanról és Sahniról egy szót sem szóltam)- nem volt valami jó véleménnyel a fő dokimról.
Nem sokat tudtam húgom véleményével foglalkozni, mert furcsa érzésem volt, s az este folyamán nem először, de eddig nem törődtem ezzel.
Nyugtalankodni kezdett az öcsém is. Kiléptem húgom szobájából, átnéztem a másik szobába. –te jó ég, nincs egyedül! Valaki nagyon haragos ma!- futott át az agyamon. Szegény öcsi verejtékben úszva vonaglott az ágyán. Átszóltam huginak:
-Maradj a szobádban. Puszit adok öcsinek. Ne gyere át semmi esetre sem!
Beléptem öcsihez, megnyugtattam a tíz éves gyermeket, jobb kezem nyitott tenyerével, elsőre sikerült. Ösztönösen éreztem, hogy a Rosszat távol kell tartanom, így a másik tenyerem a betolakodó erő irányába tartottam, enyhén hajlított ujjakkal. Ezt is Sahnitól tanultam, mint megannyi mást is. Most mégis önmagamtól éreztem saját magam erősnek. Az öcsém teljesen megnyugodott, én mégis dühös lettem: ’Ki merte ezt tenni vele?’ – Jobb kezem leengedtem, az öcsém már nincs veszélyben. Bal kezem tovább tartottam a Rossz erő arányába. Odanéztem: Tashan!
-Tashan?! Te mit keresel itt? Te tetted? Miért?- ömlött belőlem a kérdések áradata, nem akartam elhinni, ami történt.
- Érted jöttem, hogy segíts. Gyere velem!
-Miért bántottad Őt? Nem értelek!
- Nem figyeltél rám! Velem kell jönnöd!- arcán furcsa, idegenszerű kifejezés jelent meg, hangja többé nem szimplán mély, hanem dörgő lett, szemei még világosabbá váltak, szinte fehérré, valahogy ijesztővé, mert alakja fekete fényben úszott- Gyere velem! Velem kell jönnöd! Velem jössz!
-Neeem!!!!- minden idegszálam megfeszült. Mintha tűzben égve lüktetnék, csak a szemeit láttam… csak azokat a világos szemeket…
Mint polip ölelt magához, éreztem ajkát ajkamon újra, halott kedvesem csókját. ’nem ezt akarom!’- törtem ki magamból. Egy pillanat, és már nem AZ, AZ ami volt. Egy maró érzés hasított belém, kitépett, magával ragadt (az oly gyűlölt vágy magamból kiszakított…).
Csak a fonódó csókját, az ijesztően gyönyörű, világító szemeit, mint valóra vált álmot láttam magam előtt. Enyhén hajlított ball tenyerem ujjai kibomló hajamat simították görcsösen. Nem is láthattam kezem, hiszen addigra magam mögött hagytam testem. Fáztam. Hátam mögött védekezőn kezem nyitva- Ó! Felénk a gyilkos tenyerem!
’Hát vesszek el magam által Ő érte? Nem!! - pedig úgy éreztem elveszek, mert el is vesztem szorító ölelésében, csókjában egy pillanatra.
Sok életemből sikolyként tört elő Tashan. Tashan: A FőBűnöm.
-Neeeem!!!!- zokogtam fel lelkem mélyéből, de Ő nem kegyelmezett. El akart ragadni, hogy vele menjek én is a Lélekégetőbe - a Sötétbe! Ő is érezte mennyire csókjába vesztem, pont ezt akarta. Az én segítségem, kettőnk ellen…
Kitéptem lelkem lelke öleléséből. Nem gondolta, hogy képes vagyok erre. Én sem hittem… És mégis? Meg kellett tennem! Szívem tiltakozott, de tudtam: Harcos vagyok. Ártó ellen harcoló. Mert ez harc volt. Energiákkal. Az Ő fehér energia szeme, és az én tenyeremben kerekedő vörös erőlabda. Tudtam mit kellett tennem.
És már mormoltam is angyalhangon, védekező tenyerem mögül, akaratlanul is, belső örök tudásomból merítve a soha nem tanult, ellenerő rontást.
Értés nélkül mondtam a szöveget, ember fülének idegen, ismeretlen ősi nyelven. Erőmtől majdnem összeestem. Jogos volt! Az Ige jogos volt!
A vörös erőlabda kipattant tenyeremből ujjaim görcsös szorítása útjára dobta. Tashant bevonta, lebegett labdám izzó fényében. Könyörgött, de nem tehettem érte most semmit, még nem, tudtam. A Lavina megindult, bennem is…
Tashan kétségbeesett arccal nézett rám, mikor háta mögött, mély, soha nem látott sötétség- egy üvöltő világ nyílt meg. Én nyitottam meg. Tudtam. S mint örvény ragadta magával a Rosszban megtévelyedett lelket. Vonásai eltorzultak, kínok kínját szenvedte: látszott rajta a fájdalom markoló tépése… És a szemei… Emlékezni fogok: Örökké. Igen: a szemei.
Nem tudta, hogy én erre is képes vagyok. Nem tudhatta, hogy a Sötétnek parancsolok. Honnan tudhatta volna? Én sem sejtettem. Nem is gondoltam, hogy … hogy ez lesz belőle.
-Úristen! Mire vagyok én képes? Megöltem Tashan lelkét?- valahol legbelül zokogtam.
Hugom semmit sem vehetett észre. Nem hallott és nem is észlelet semmit. A Harc egy- két perc alatt zajlott le. Elköszöntem hugitól, aztán ágyamba bújtam.
- Nem. Nem ölted meg.- hallottam Sahni megnyugtató hangját ”- jogos volt, másképp nem tudtad volna megnyitni a Sötétség Kapuját.”
-Mi lesz vele?
- Megtisztul. Jóvá teszi így bűnét.
-Mi volt a Bűne?
- Szerelem mindenáron. Jogosan cselekedtél. Párszáz év alatt megtisztul, vagy.. vagy esetleg egyszer tán segíthetsz majd rajta.
Aztán Sahni eltűnt.
’A vörös erőlabda a Rosszak ereje!’- villámlott agyamba, de már nem volt erőm ezzel foglalkozni. Az öcsém felől megnyugodtam, arcán mosollyal alszik, akárcsak húgom.. Ez a mindössze két perc nagyon megterhelt, s megváltoztatta az életem. Észrevétlenül máshol jártam? Megállt az idő? Vagy én gyorsultam fel? Nem tudom. A látvány mindenesetre felkavart, borzasztó volt.
’Vagy egyszer tán segíthetsz majd rajta…’ – ettől megnyugodtam. Meg kellett nyugodnom.
Egy nappal több ezen a földön, ebben az életben…”

„2004. október 28.
Kedves naplóm!
Pár nap eltelt a történtek óta. Öcsém még mindig egy kék szemű szőke férfiről beszél, akit álmában látott ’nem jó’- mondogatja nekem.
Újra itthon vagyok. Mindig írok majd beléd. A részem lettél. Többé nem kezelnek. Gyógyszerek nélkül alszom. Valaki, Tashan hiányzik. Az emléke eleven. Talán, ha nem úgy cselekedtem volna kiragad és magával visz. Ez lett volna a feloldozás, a segítség- Ő mondta.
Sok nyugodt, szép napot szeretnék, de ennél jobban csak még több nyugodt éjszekát.
Már tudom, hogy ki vagyok: Harcos. Tudom, hogy mit kell tennem: Harcolnom.

Szilvia.”
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2007-05-02 18:49:25
Ez a vége... de van még egy rész. majd bemásolom ha annak is meg lesznek a folytatásai. Szilvia előző életeiről szól...:)
Köszönöm. Majd megnézem azt az oldalt. kedves vagy hogy elolvastad szerzeményem, s figyelmes hogy elmondtad nekem ennek az oldalnak a létezését. még csak nem is ismertem... etz az én hibám...
Szeretettel és köszönettel:Lonci
2007-05-02 09:55:43
Egész jó! Ez a vége már? Határozottan tetszik. Gratulálok! Ha javasolhatok valamit, látogass el a http://terra.antiworldsf.com oldalra, és vedd fel a szerkesztőkkel a kapcsolatot. Szerintem az írásod oda is beférne kis szerkesztés után!