Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Angelika
Alkotások száma: 9
Regisztrált: 2006-02-13
Belépett: 2007-12-12
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (2)
-Novellák (2)
-Egyéb prózai alkotások (5)
Feltöltve: 2006-02-14 14:26:24
Megtekintve: 2005
A politikus halála - Vallomások I. rész
"Holtan találták budai villájában a közismert politikust. Meg nem erősített hírek szerint Radó Lászlót brutálisan meggyilkolták. A rendőrség az eset körülményeiről nem számolt be, de tudomásunk szerint a tettes, vagy tettesek kiléte ismeretlen."


I. rész

A lány mosolyogva ült bevetetlen ágya szélén, kezében az aznapi újsággal. A szobát elöntötte a reggeli napfény. Anna hátradobta szőke, hosszú selyemhaját, és halkan felnevetett.

-Végre! Végre! Végre!

Felkapta az újságot, és körbetáncolta vele a fényárban úszó szobát, közben ruhadarabokat húzgált elő a szekrényéből. Tudta, hogy fel kell öltöznie. Nemsokára keresni fogják. Felvett egy csinos nyári ruhát, halvány, finom sminket tett az arcára, haját elegáns kontyba fésülte, és leült az ablak mellé, a fotelba. Várt. A sima, hófehér muszlinfüggönyt néha meglebbentette egy-egy szellő. Várt. 5 évvel korábbi önmagára gondolt. Arra a tízhárom éves, döbbent, szomorú kislányra, aki akkor tudta meg, hogy szülei elválnak. Elválnak, mert az anyjának szeretője van.

-Szegény apa, szegény drága apa.




Anna története

1.



5 évvel korábban

Még csak nem is Apám akart elválni. Az anyám adta be a válókeresetet, mert évek óta viszonyt folytatott Radóval, a főnökével. Radó akkor még nem volt politikus. Egy ügyvédi irodát vezetett, zsíros ügyfelekkel. Már akkor is volt mit a tejbe aprítania. Budai villa, luxus kocsik, nyaralások...
Anyám a titkárnője volt. Egymásba szerettek. Vagy inkább Radó szeretett bele Anyámba, ami nem volt nagy csoda, mert az anyám fantasztikusan szép asszony volt. Magas, királynői termet, szőke, csinos kontyba fésült haj, hatalmas kék szemek-szóval ahogy egy szép nőt elképzel az ember.
Anyám pedig beleszeretett Radó vaskos bukszájába.
Apámnak nem volt sem jachtja, sem luxusvillája. Nehezen is engedhette volna meg ezeket a tanári fizetéséből.
Egy nap kihallgattam a beszélgetésüket:

-Értsd meg András! Laci mindazt biztosítani tudja nekem és gyereknek, amiről te még csak nem is álmodhatsz! Gazdag és befolyásos. Politikai pályára készül. Társadalmi rangot ad nekem, amire mindig is vágytam.

-Szóval pénzzel megfizethető a szerelem. Ugye? Ugye, Katalin? - kérdezte ő gúnyosan, de hangja elcsuklott az elfojtott indulattól. - Ennyi? Tizenöt év után beleszeretsz egy pénzeszsákba, és elhagysz? De Annát nem adom! Harcolni fogok érte, abban biztos lehetsz!

-Ugye most viccelsz? -vágott vissza Anyám. - Egy gyereknek az anyja mellett a helye! Én ráadásul sokkal kiegyensúlyozottabb anyagi és érzelmi körülményeket tudok neki biztosítani, mint te. És ugye nem felejtetted el, hogy Laci ügyvéd? Mégpedig nagyon jó ügyvéd! Viszont nem tartok igényt gyerektartásra. Ez elég korrekt így, nem?

Láttam, hogy az apám erősen fegyelmezi magát. Figyeltem, ahogy megfeszült az álla, ahogyan mindig, amikor veszett düh tombolt benne. Ez a düh azonban soha nem tört utat a felszínre. Soha nem hallottam őt durván kiabálni, veszekedni, és soha nem láttam, hogy elvesztette volna a fejét.
Akkor sem tette. Vöröslő arccal kirohant a lakásból, bevágta magát a kocsijába és elhajtott. Ekkor láttam utoljára.
Az első kanyarban nekihajtott egy kamionnak, és szörnyethalt.
Fel sem fogtam. Nem hittem el napokig, hogy nem látom többé Aput, igazából nem is sírtam. Én nem. Bezzeg az anyám!
A temetés borzalmas volt. Az anyám kisírt szemekkel, mártír arccal fogadta a részvétnyilvánításokat a ravatalnál.
Ott volt ő is. Radó László. Megrendülten állt az utolsó sorban, lehajtott fejjel. De én láttam, hogy néha lopott pillantást váltott az anyámmal, és ettől felfordult a gyomrom. Tízhárom évesen fel kellett nőnöm. Apám, akit imádtam nem volt többé, a ridegszívű anyám pedig nem sokat törődött velem ezután. Még a gyászév leteltét sem tudta kivárni, rögtön költöznünk kellett Radó villájába.


2.


A költözés napján korán keltem. Nem az izgalom fűtött. Egyszerűen nem bírtam aludni a fájdalomtól, ami elfogott, ha arra gondoltam, hogy meg kell válnom régi életemtől, a szeretett tárgyaimtól, az igazi otthonomtól. Anyám kijelentette, hogy néhány személyes holmin kívül semmit sem vihetek magammal az új házba. Ott mindenem meglesz, még a ruháim nagy részét is ki kell cserélni. Bútorokról pedig szó sem lehet, mert az új ház, teljesen, és roppant előkelően be van rendezve, nem illik oda egyetlen megkopott darabunk sem.
Aznap reggel csendben búcsúztam. Végigjártam apró szobám minden zegét-zugát, próbáltam tökéletesen az agyamba vésni a számomra oly kedves tárgyakat. Már előző nap összepakoltam a dolgaimat, amire engedélyt kaptam. Néhány ruhát, könyveket, a parfümöt, aminek már csak az alján lötyögött egy kevés, de Apámtól kaptam tavaly karácsonyra, ezért fontos volt a nekem. Egy fotót - amin ketten vigyorgunk Apuval a lencsébe - egy boldog nyaralás emlékét. Aznap reggel végre tudtam sírni. Zokogva vetettem magamat az ágyra, és elsirattam az apámat, az elmúlt boldogságot, és a gyermekkoromat.

Tíz körül érkezett értünk a kocsi. Nem volt sok csomagunk, kényelmesen elfért az a néhány bőrönd a csomagtartóban.
Rövidesen megérkeztünk Buda egyik legfrekventáltabb övezetébe. A házakat szinte nem is lehetett látni kívülről, olyan magasan elkerítették őket a bámész szemek elől. Zárt világ volt ez, mely kirekesztette a külvilágot.
Nem is igen érdekelt a környék, nem nyűgözött le az sem, hogy még a levegőnek is elit illata volt. Befordultunk egy magas kapu elé, mely szinte azonnal kinyílt az autó előtt, és behajtottunk. A parkba. Nem udvarra, nem kertbe, a parkba. Út vezetett a házhoz, melynek két oldalán fák magasodtak, jobbra és balra pedig művészien megalkotott angolkert terült el. Ha nem kényszerűségből kellett volna idejönnöm, valószínűleg tetszett volna a látvány. Így azonban csak bámultam magam elé, lebiggyesztett szájjal, - mely újabban szokásommá vált, ha lekezelően akartam viselkedni, - és látványosan nem érdekelt ez a nyilvánvaló gazdagság.
A házat azonban kénytelen voltam jobban megnézni, amikor megállt az autó. Bevallom, nem kis kárörömmel töltött el, hogy amit láttam, azt nem találtam vonzónak.

-Ezt a csicsás mézeskalácsházat! - gondoltam. - Nem sok ízlés szorult Radóba, az biztos.

Az épület büszkén trónolt az út végén, mint az újgazdagság tökéletes megtestesítője. Úgy tűnt, építtetője minden stíluselemet fel kívánt sorakoztatni a ház frontján, ami szerinte a szépséget és gazdagságot tükrözte. Volt itt minden. Klasszicista lépcsősor, barokk tornyocskák, gótikus ablakformák, román rozetta, csipkék, szobrok, vízköpők. Mindehhez járt a kikerics sárga vakolat és moha zöld tetőzet.
Radó kövér testével boldogan rohant ki a házból elénk. Kitértem az üdvözlés elől, Anyám azonban színpadiasan vetette magát pénzes madárkája karjai közé.

-Ó Laci, olyan boldog vagyok! Csodálatos lesz itt élnünk! - lelkendezett.

-Hova hányjak? - kérdeztem blazírt arccal, és undorral elfordultam.

Anyám rendreutasítóan rám nézett, ám amikor látta, hogy engem ez egy cseppet sem hat meg, nem törődött velem tovább, elfoglalta magát a saját örömével.

Külön lakosztályt kaptam, egy rózsaszín selyemmel bélelt kalitkát. Nappali, hálószoba, és egy márvánnyal borított, hatalmas fürdőszoba is járt hozzá. Meg kell mondanom, hogy a fürdőszoba egy pillanatra elkápráztatott, de hamar eszembe jutott, hogy miért, és hogyan kerültem ide. A szobáimból a kilátás a parkra nyílt, és ha nem lettem volna annyira elkeseredett, és nem gyűlöltem volna olyan nagyon az új életemet és azokat, akiknek mindezt köszönhettem, még akár élvezni is tudtam volna. De így nem. Így csak a rohadt milliárdokat láttam, amik elvették az anyám eszét, s a szívét az apámtól. Gyűlöltem a fényűzést, ami körülvett, mert ez volt az oka Apu halálának.

Új, puccos iskolába írattak, ahol senkit nem ismertem, és a legfontosabb kritérium a felvételnél az volt, hogy a szülők minél gazdagabbak legyenek. A gyerekek kizárólag márkás ruhákban, mobiltelefonokkal felszerelkezve közlekedtek. Kilógtam a sorból. Én nem voltam született gazdag. Az én értékrendemnek a mércéje nem a pénz volt, így barátokat sem igen sikerült szereznem. Nem is erőlködtem túlzottan.
Az azelőtt cserfes, jókedvű kislányból hallgatag, befelé forduló kamasz lettem, aki csak akkor kommunikált a környezetével, ha muszáj volt. Akkor sem volt benne köszönet. Csípős megjegyzéseimmel mindenkit kihoztam a sodrából. Nem jártam osztálykirándulásokra, nem cseverészetem a szünetekben a lányokkal, a tanórákon is csak akkor beszéltem, ha felszólítottak. A tanulmányi eredményem erősen romlott, pedig az apám halála előtt kitűnő tanuló voltam. De a rossz tanulmányi átlagom itt senkit nem érdekelt. A szemtelenségem sem. Az sem, hogy minden osztálytársam utált. Sosem buktattak meg, pedig bőven adtam rá okot szinte az összes tanárnak, de nem tették. Az iskolának kellett a nevelőapám pénze.


3

- Furcsa, hogy nem vettem észre, hogy a szüleim eltávolodtak egymástól.- gyakran gondoltam erre, és akkor is ez járt a fejemben, amikor éppen egy ellógott óra ideje alatt az utcán lófráltam, élveztem a kora tavaszi napfényt, és beszívtam a levegő illatát.

Átnéztem az út túloldalára és nem hittem a szemének. Szépen, lassan ott bandukolt a régi iskolámból az iskola feketebáránya, Lévai Barna. Soha nem beszéltem vele még egy szót sem, de mindig izgatott az a fiú. Folyton intőt kapott, hol lógásért, hol dohányzásért, verekedésért. Nagyon rossz gyereknek számított, mégis nagyon izgalmas volt. Vagy pont ezért volt az.
Nem gondolkodtam. Átvágtam az úttesten, és a fiú felé szaladtam.

-Barna! Barna! - kiáltottam. Ő megfordult, de tekintette átsiklott rajtam, és tovább kereste szemével az ismerőst.

-Barna! Nem ismersz meg? - kérdeztem szégyenlősen - egy suliba jártunk. Jávor Anna vagyok. Nem emlékszel rám? Egy osztállyal alattad jártam.

Kezdtem magamat nagyon kellemetlenül érezni.

-Mekkora hülye vagyok. - gondoltam - Biztos, hogy nem emlékszik rám. Miért is emlékezne?

Barna jobban megnézett, és látszott, hogy valami rémlik neki.

-Te vagy az okostojás a 7/B-ből. Nem? Tavaly mentél el a suliból, mert valami történt a családodban-vagy tévedek? De akkor máshogy néztél ki. - méregetett.

-Lehet... - mondtam, és összeszedve minden bátorságomat folytattam - Mit csinálsz errefelé?

-Lógok. Mit csinálnék? Gondoltam kiszellőztetem a fejem. Nem nekem való az a sok hülyeség, amivel a suliban mossák az agyamat.- vigyorgott szemtelenül. - És te? Neked nem valamelyik órán kéne lenned, ahogy jó stréberhez illik?

-Ááá! Nem foglalkozom már a sulival, nem érdekel engem sem. Amúgy azt csinálok, amit csak akarok, az anyám nem törődik vele, hogy tanulok-e, vagy nem. - dacosan hátradobtam hosszú szőke hajamat. Amióta megnőtt, szívesen hordtam kiengedve, élveztem, ahogy játszik vele a szél, és remekül elrejthettem mögé az arcomat, ha nem akartam, hogy tudják, mi jár a fejemben.

-Lóghatunk együtt is, ha nincs jobb dolgod. - invitált Barna, és megrántotta a vállát. - Gondoltam benézek egy játékterembe, szereztem egy kis pénzt az öregemtől. Elverhetjük együtt is. - Tekintete végigsiklott az alakomon. - Egészen előnyödre változtál.

Elvörösödtem zavaromban, de repestem a boldogságtól. Barna nagyon jóképű fiú volt. A haja mindig hosszabb volt, a farmerja mindig kicsit kopottabb, a járása mindig kicsit lazább, a szeme mindig kicsit pimaszabb, mint a többi fiúé.

-Veszélyes fenegyerek - gondolták róla az idősebbek.

-Izgalmas, jóképű, vagány srác - gondoltam én.

Attól a naptól fogva gyakran töltöttük együtt az időt. Az iskolától elcsentet és a délutáni órákat is.

Anyámnak fel sem tűnt, hogy iskola után nem egyenesen haza megyek, annyira lefoglalták társadalmi teendői.
A gyászév letelte után hozzáment Radóhoz. Az esküvő utáni fogadást az Iparművészeti Múzeum halljában tartották, amit milliókért béreltek ki. Jelen volt Anyu szerint minden "fontos" ember, aki számít. Én a hatalmas vendégseregből senkit sem ismertem. Még anyai nagyszüleim sem voltak ott, nem fogadták el a meghívást. Ennek Anyám titkon biztos, hogy örült, mert nagy valószínűséggel az öregek nem igazán illettek volna bele az előkelő miliőbe.
Egyszerű, rendes nyugdíjasok voltak, akik egész életükben gürcöltek, hogy tisztességesen felneveljék a lányukat.
Szerencsére nem kellett sokáig maradnom, hazamehettem a sofőrrel, hogy lefekhessek aludni. Nem is bírtam volna tovább. Az a sok nyájas, csillogó ember, akik gratuláltak anyámék házasságához nem is sejtették, hogy bennem micsoda indulnak...


4.


Anyámmal rideg, távolságtartó hangnemben társalogtunk a következő években, és ez nekem megfelelt. Nem tiszteltem az anyámat, és úgy éreztem, hogy már nem is szeretem. Anyám hideg elutasítása, kritikái miatt meggyőződésem volt, hogy gyűlöl engem, és útban vagyok neki. Az apámat sem szerette. Ahogy senkit sem szeret most sem, kizárólag önmagát. Már tudom, hogy én rossznak akartam látni, bár Anyám nem is tett semmit, hogy ezt az érzést megváltoztassa bennem. Sőt. Sznobizmusával még tetézte is. Lekezelő hangnemben beszélt mindenkivel és mindenkiről, aki nem az ő "köreiből" való volt. Az ő KÖREI. Ezeket az újsütetű pénzbarátokat legfeljebb egy éve nevezhette a társaságának, hiszen azelőtt szóba sem álltak volna vele. Ki volt ő? Egy tanár felesége, egy ügyvéd titkárnője (szeretője), aki lakótelepen lakott a családjával, és épphogy megélt kettejük havi keresetéből.

Egy idő után már nem foglalkoztam azzal, hogy Anyámmal való viszonyomat elemezgessem, megpróbáljam elnyerni elismerését, megbecsülését. Ez csak addig érdekelt, amíg élt Apa. Jó ideje csak egyetlen jelző jutott az eszembe, ha az anyámra gondoltam: kurva. Eladta magát a pénzért. Soha, de soha nem fogom neki megbocsátani. És az apám halálát sem. Mert miatta halt meg, ez nem kétséges.


Minden problémám ellenére az utóbbi időben nagyon jókedvű voltam. Végre találtam valakit, akivel jól érezhettem magamat. Na Barna aztán nem az anyám "köreiből" való úri gyerek volt, az biztos.


Szinte minden nap találkoztunk. Barna kreatív volt, mindig kitalált valami jó bulit. Bemutatott a barátainak is, akik kicsit idősebbek voltak nála, és nagyon vagányok. Együtt járkáltunk játéktermekbe, lógtunk a Moszkva téren. Egyik nap Barnával elhatároztuk, hogy kettesben felmegyünk a Normafához. Kezdett sötétedni, és már fáztam is egy kicsit, de boldogan bandukoltam mellette. Leültünk egy félreeső padra.
Barna benyúlt a zsebébe, és elővett egy cigarettát.

-Kérsz te is? - kérdezte - Vagy még nem is próbáltad?

Félszegen bólintottam, nem adva konkrét választ a kérdésére.
Barna meggyújtott egyet, és odaadta nekem.
Beleszívtam, és azonnal ki is fújtam a füstöt.

-Baró! - nyögtem, majd szippantottam még egyet.

-Ez nem dohányzás, csak füstölés. - Szívd le a tüdődbe!

Megtettem. Abban a pillanatban erős köhögés rázta meg az egész testemet, azt hittem, hogy kiszakad a tüdőm. Könnybe lábadt szemmel néztem a fiúra, és mosolyogni próbáltam, ami meglehetősen nehezen ment.

-Nem rossz... - mondtam bizonytalanul - csak szédülök egy kicsit.

Barna kivette a kezemből a cigit és elnyomta.

-Na mára ennyi elég is volt ebből. Még rosszul leszel itt nekem! - nevetett.

Megsimogatta a hajamat, és maga felé fordította az arcomat. Lassan, finoman megcsókolt. Megfordult velem a világ. Még soha nem csókolt meg senki. Szédültem, de már nem a cigarettától, hanem az érzéstől, amit a csók váltott ki belőlem.
Átadtam magamat az izgalmas élménynek, és egyre odaadóbban viszonoztam a csókot.

Aznap éjjel egy percre sem hunytam le a szememet. Csak a Barnával töltött este járt a fejemben és azok a kicsi bizsergő érzések, amelyeket a csók közben érzetem.

-Ez szerelem - gondoltam akkor.

Meg sem fordult a fejemben, hogy Barna esetleg nem a legmegfelelőbb barát a számomra, nekem ő volt a legjobb, a legszebb, a legokosabb. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy ő ugyanígy érez velem kapcsolatban, és minden szavát és tettét a magam szempontjai szerint értelmeztem.
Ha azt mondta: - Jól nézel ki! én úgy értettem, hogy: - Szeretlek!
Nagyon kellett egy társ, aki nem kötődött sem az anyámhoz, a sem a nevelőapámhoz, se annak a pénzéhez. Éppen ezért Barna szinte bármit megtehetett anélkül, hogy az én érzéseimet negatívan befolyásolhatta volna vele kapcsolatban. Ezzel valószínűleg tisztában is volt. Tetszett a rosszfiúsága, mert tudtam, hogy az anyámat megütné a guta, ha kiderülne a kapcsolatunk.


5.

Az egyik délutánon csörgött a mobiltelefonom.
Barna egy házibuliba hívott, amiben semmi furcsa, vagy meglepő nem volt, de a hangja azt árulta el, hogy ez a buli más lesz, mint a többi. Azt a szót használta, amit velem kapcsolatban még senki sem használt: dögös.
Azt mondta, hogy legyek dögös, hogy az összes barátja őt irigyelje.
Tudtam, hogy ezt valamilyen módon meg kell valósítanom. Bármit megtettem volna, hogy megfeleljek neki. Nővé kellett válnom, amin ma már nevetek, de akkor komoly dilemmát okozott ennek a hogyanja.

Leültem az ágyam szélére, kezembe fogtam az arcomat, elméletben felmértem a ruhatáramat. Hiába.
Dögös. Hogy legyek dögös? - gondoltam kétségbeesve. - Kell valami új ruha.

Minden hónapban rendszeresen kaptam zsebpénzt. Többnyire nem költöttem el, nem voltam vásárolgató típus. Most viszont szükségem volt valami "dögös" ruhára.

Ezzel az elhatározással indultam el vásárolni.
Megvettem mindent, amiről úgy gondoltam, hogy szükségem lesz rá ahhoz, hogy bomba nővé avanzsáljak estére.

Nagy nehezen hazavánszorogtam a bevásárlásból, ami meglehetősen kimerített. Az anyámmal összefutottam a hallban.

-Hol jártál? És mi ez a sok csomag nálad? - húzta fel a szemöldökét.

-Vásárolni voltam. Elhívtak a suliból a lányok Lauráékhoz, és oda nem mehetek akárhogy. Ugye? - néztem kihívóan az anyámra.

-Na látom, megjött az eszed, és kezdesz a megfelelő emberekkel barátkozni. És mi lesz Lauráéknál? - csillant fel az anyám szeme.

-Lánybuli. Ott is kellene aludni. Mindenki ott alszik. - mondtam lazán.

-Mivel is foglalkozik a Laura papája? - kérdezte az anyám, és szinte éreztem az izgatottságát.

-Orvos. Azt hiszem, hogy nőgyógyász. - vigyorodtam el. Tudtam, hogy győztem.

-Jól van, érezd jól magad! És kedveltesd meg magad a lányokkal. Ezek mind fontos emberek gyerekei. Ilyenekkel kell kapcsolatot tartani. Örülök, hogy végre te is belátod! - mosolygott az anyám negédesen, közben már libegett is tovább a kert felé, finom illatfelhőt húzva maga után.

Felrohantam a szobámba és nekiláttam a készülődésnek. Amit csak lehetett, kihoztam magamból, és elégedetten szemléltem a látványt a tükörben. Szőke hajam ragyogott, az új ruha csinosan állt rajtam.

Lefutottam a lépcsőn.

Az ajtóban éppen beleütköztem a mostohaapámba, aki akkor ért haza. Elkapta a karomat:

-Hova, hova szélvészkisasszony? - kérdezte tenyérbe mászó képpel - Hú de csinos valaki! - Olyan szemeket meresztett rám, mintha először látna életében. A rosszullét kerülgetett az élveteg pillantásától.

-Nocsak! Egészen kipendültél kislányom! - simogatta meg nedves tenyerével meztelen karomat.

-Lauráékhoz megyek! - vágtam oda röviden, és egy erős rántással kiszabadítottam magamat. - És ne nevezz a lányodnak!

-János elvisz a kocsival. Nekem ma már nincs rá szükségem. Nem szeretném, ha valaki molesztálna útközben. - Megnyalta húsos száját.

Tudtam, hogy jobb, ha nem ellenkezek, mert esetleg veszélybe kerül az utam, úgyhogy beleegyezően bólintottam. Majd Jánost elintézem. - gondoltam.
János rendes ember volt. Középkorú, ősz hajú és szakállú, kedves és közlékeny. Engem nagyon szeretett. Mindig azt mondta nekem, hogy emlékeztetem a kisebbik lányára.


6.


Próbáltam magamban elnyomni azt a feltoluló, undorító érzést, amit akkor érzetem, amikor a nevelőapám elkapott. Másképp nézett rám. Aggasztott ez az érzés, tudtam, hogy valami megváltozott, és nagyon féltem, hogy odaveszett a nyugalmam.

A Moszkva téren időben kiszálltam a kocsiból, hogy János ne lássa, kivel találkozom, és azt sem szerettem volna, hogy Barna észrevegye, nekem külön sofőröm van.
De ezzel elkéstem. Barna mindent látott.

-Nofene! Micsoda úri hölgy! Külön kocsi hozza a buliba! - elszégyelltem magamat.

Máig sem tudom, hogy miért, de sosem számoltam be neki, hogy milyen gazdagságban élek. Sokat beszéltem arról, hogy ki nem állhatom a nevelőapámat, és azt sem titkoltam, milyen mélyen megvetem az anyámat, de a mérhetetlen fényűzésről, ami körülvett, nem meséltem. Restelltem volna, hogy amíg nekem nincsenek anyagi gondjaim, addig a Barna apja alig tudja előteremteni a havi megélhetéshez szükséges pénzt.
Próbáltam nyugodt maradni, így csak könnyedén odavetettem:

-Ja. Olyan életem van, mint egy királylánynak, akinek gusztustalan mostohaapja van, az anyja pedig egy pénzéhes vipera. Van is miért irigyelni!

-Jól van, jól van! Nem kell rögtön leharapni a fejemet! - szólt a fiú, aztán lustán elvigyorodott. - Ma jól fogjuk érezni magunkat, és kész!

Elvörösödtem. Tudtam jó, hogy mi jár a Barna fejében. Az utóbbi időben elég messzire merészkedtünk az érzéki örömökben, de odáig még nem fajult a dolog, hogy a legintimebb testrészeiket feltárjuk egymás előtt. Bár Barna nagyon hajtott rá, én eddig képes voltam ellenállni neki. Romantikus együttlétre vágytam, nem hirtelen felindulásból elkövetett, egymásnak esős kettyintésre.


Megérkeztünk a lakáshoz, amely egy régi bérház második emeletén volt. Furcsálltam egy kicsit, hogy Barna a saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, de azt gondoltam, hogy a többiek még nem érkeztek meg.
Körülnéztem. Egyszerű, de tiszta kis lakás volt. Összesen két szoba, egy nappali és egy kisebb szoba, aminek zárva volt az ajtaja. A nappaliban az asztalon egy üveg pezsgő állt, két pohárral. Barna andalító zenét tett fel. Nagyon otthonosan mozgott a lakásban.

-Kié a kégli? - kérdeztem.

-A miénk. Illetve az apámé, de hétvégére leutazott vidékre a nővéréhez.

-Itt lesz a buli? - érdeklődtem tovább.

-Na figyelj Anna! -megfogta a kezemet, és lehúzott maga mellé a kanapéra. - Nem lesz buli. Kettesben akartam lenni veled, és tudtam, ha ezt mondom, nem jössz el. Ne érezd magad átverve, ez csak egy kegyes kis füllentés volt. Ha akarsz, nyugodtan elmehetsz. De nagyon szeretném, ha maradnál - simított végig az arcomon.

Érdekes módon nem estem kétségbe. Zavart, hogy hazudott nekem, de elhessegettem magamtól ezt az apró, kellemetlen gondolatot. Tudtam, hogy eljön a pillanat, csak az időpont volt bizonytalan. Én is akartam, hogy együtt legyünk, csak ketten, kizárva a külvilágot. Barna pedig igazán kitett magáért. Pezsgő, lágy zene...

-Kaphatok egy kis pezsgőt? - szóltam halkan.

Barna töltött, s én nagyokat kortyoltam belőle. Kellemes meleg járta át a testemet, a fejemben enyhe bódulatot éreztem, és amikor átölelt, megszűnt létezni a külvilág, semmi nem számított csak ő és én, és ez a semmihez sem hasonlítható, felemelő érzés: a szerelem.


7.


Attól a naptól fogva úgy éreztem, hogy Barnával elválaszthatatlanok lettünk.
Attól a naptól fogva számolom a poklot, melynek a legmélyére a nevelőapám taszított.
Attól a naptól fogva a mostohaapám intenzíven foglalkozni kezdett velem.

Minden nap tett valamit, amivel az eszembe véste, hogy ő létezik és én ki vagyok szolgáltatva neki.
Bámult rám a vizenyős kék szemével, követte a mozdulataimat, legeltette a szemét a testemen, amikor csak lehetősége volt rá hozzám ért, végigsimított rajtam, mintha érezte volna, hogy már nem vagyok ártatlan.
Azelőtt soha nem tette be a lábát a lakrészembe, de most egyre gyakrabban nyitott be kopogás nélkül, mintha arra várt volna, hogy mikor lephet meg meztelenül.
Amikor én durva szavakkal, kiabálva utasítottam ki a szobámból, akkor kaján vigyorral azt mondta, hogy csak meg akarta kérdezni, vajon jól érzem-e magam.
Én azonban tudtam, arra vár, hogy leteperhessen.
Láttam a szemében, éreztem minden egyes mozdulatán, ahogyan megnyalta a vastag, undorító ajkait, ahogy izzadt a jelenlétemben.
Felismertem a perverz, bűnös vágytól homályos férfitekintetet, melyet az utóbbi időben oly gyakran kellett elviselnem úgy, hogy az anyám mit sem sejtett férje titkos gondolataiból.

Évekig tartott ez a csendes terror, amiről senki nem tudott, csak Radó és én.
Az anyám nem hitt volna nekem, fölöslegesen mondtam volna bármit is neki, hiszen bizonyítékom nem volt, Radó pedig a jelenlétében meglehetősen ügyesen palástolta irántam való szenvedélyét.
Pokollá vált az életem.
Nap-nap után azon fáradoztam, hogy elkerüljem élveteg nevelőapámat.

Egyszer kibukott belőlem, nem tudtam magamban tartani, és elmondtam Barnának, hogy mit kell kiállnom otthon, és hogy mennyire szenvedek ettől.
Akkor már 17 éves voltam, és bő két éve tűrtem a zaklatást, melyről senkinek nem beszéltem. Iszonyatosan szégyelltem, és nem is tudtam volna mit mondani.
Mondjam azt, hogy állandóan bámul?
Vagy hogy fogdossa a karomat?
Egyik sem halálos bűn, ráadásul nem egy idegen, hanem a nevelőapám, mások valószínűleg úgy gondolnák, hogy valahol még természetes is, hogy foglalkozik velem. Hogy magyarázzam el, hogy kiráz a hideg a pillantásától, mert benne van minden piszkos gondolata?
Barna is rákérdezett:

-Nem képzelődsz te véletlenül? Esetleg annyira gyűlölöd, hogy ilyennek látod. Nem lehet?

-Nem. Értsd meg, hogy nem. Tudom, hogy rám akar mászni. Érted? Egyszerűen tudom! - magyaráztam kétségbeesve. Ő sem hisz nekem. Akkor ki hinne, ha még Barna is kételkedik a józan ítélőképességemben.

-Jól van, jól van, biztosan igazad van. De hát nem csinált veled semmit. Ugye? Nem bántott. - kérdezte békítő hangon.

-Nem. De akar, és egyszer nem úszom meg, az biztos! - kiabáltam, mert tisztára elvette az eszemet a tudat, hogy teljesen egyedül vagyok. Senkire sem számíthatok.

Barna az elmúlt egy évben megváltozott.
A pénzkeresés kötötte le az ideje nagy részét, és meg kell mondanom, hogy nem minden esetben járt az egyenes úton, hogy ez sikerüljön is neki. Amennyire én tudom, nem ment bele komolyabb ügyekbe, piti seftekből, apró nyerészkedésekből szerezte a pénzét, bár olykor sokkal nagyobb összegeket láttam nála, mint amit ezekből a kispályás üzletekből össze lehetett volna szedni.
Szóval nem tudom pontosan, hogy mivel foglalkozott, de mindig volt nála pénz, méghozzá nem is kevés.
A pénz megváltoztatta.
Már nem tudtunk úgy beszélgetni, mint régen, nem tudtam neki elmondani minden örömömet és bánatomat, legbensőbb gondolataimat, mert láttam rajta, hogy unja, nem érdekli.
Eltávolodtunk egymástól.
Ő nem osztotta meg velem az üzleti ügyeit, én pedig nem osztottam meg vele az érzéseimet.
Ezért is volt olyan nehéz kinyögni, hogy Radó zaklat.
Ezért is fájt nagyon, hogy nem hitt nekem, viszont hozzá kell tennem, hogy nem lepett meg a kételkedése. Egyre gyakrabban hallottam tőle, hogy milyen szerencsés vagyok, és nem ártana megbecsülnöm a mázlimat, mert igazán keveseknek adatik meg, hogy ilyen nagylelkű és bőkezű nevelőapához jutnak.

-Miért lett olyan fontos az a rohadt pénz? Nem voltál ennyire megalkuvó, nem voltál ennyire pénzéhes! Mi a fene történt? - kérdeztem többször tőle egyre ijedtebben. Én nem ebbe a fiúba szerettem bele évekkel ezelőtt.

Én azt a lázadó kamaszt szerettem, akinek nem a pénz, hanem az elvei, a tervei voltak az istene, de megváltozott. Annyira hirtelen, és meglepetésszerűen, hogy először nem akartam elhinni. Később rá kellett döbbennem, hogy ez nem fog elmúlni nála, nem fog visszaváltozni a régi Barnává, ilyen marad. Akkor már nem küzdöttem vele, nem próbáltam rendbe hozni a kapcsolatunkat, belefáradtam. De nem hagytam el. Ahhoz még nem volt erőm. A hosszú évek során komolyan kötődtem hozzá, nem tudtam volna elszakadni tőle, de biztos voltam benne, hogy rövidesen az is be fog következni. Csak előbb erőt kellett gyűjtenem az egyedülléthez, nevezetesen a fizikai magányhoz, hiszen lelkileg s érzelmileg már lassan egy éve magamra hagyott, csak ezt nem akartam tudomásul venni.


8.


Eközben Radónak nagyon futott a szekere. Sok pénzzel politikai befolyást nyert, egy nagy pártban vásárolt meglehetősen magas posztot magának. Gyakran adtak az anyámmal flancos vacsorákat, fogadásokat, ahol a politikai és a gazdasági elit legtöbb tagja jelen volt. Bejáratos volt a Radó villába a kormányzó párt összes magas rangú politikusa, miniszterek, államtitkárok voltak az állandó látogatók. Azonban Radó nem érte be ennyivel. Ő meg akarta tartani a hatalmát akkor is, ha a kormányzó párt már nem lesz kormányzó párt. Azaz kétkulacsos játékot játszott. Hol az egyik, hol a másik nagy párt vezetőinek nyalta a valagát, hol ide fizetett, hol oda, hol ezt hívta meg, hogy azt.
Természetesen tudtak egymásról a meghívottak, de ha ez ügyben erkölcsi kifogásuk merült is fel, akkor azt remekül titkolták. Radóban a pénz volt a fontos, és az bőven jutott mindenhová, úgyhogy az egyenesnek semmi esetre sem nevezhető jelleme senkit nem zavart.
Radó egyszerűen megvette magának a lehetőséget, hogy a politikai elithez tartozzon akár így, akár úgy, de hosszú távra. Négy év neki nem érte volna meg a befektetést. Üzletember volt, méghozzá a gusztustalan cápák fajtájából.
Sokan nem szerették. Lehet, hogy senki sem szerette, de a szemébe mindenki mosolygott.

Engem egyre gyakrabban zaklatott. Már nem csak a pillantásaival, izzadt érintéseivel. Előfordult, hogy amikor anyám nem volt otthon, elkapott a lépcsőfordulóban, és megmarkolta a mellemet, miközben nyálat fröcskölve nyögte a fülembe:

-Annyira kívánlak, megőrülök érted, te kis kurva!

-Hagyj békén, te mocskos vén disznó! - kiáltottam - Elmondok mindent Anyámnak!


-Ki hinne neked, te kis ribanc? Úgysem tudnád bebizonyítani! Mindenki tudja, hogy gyűlölsz az apád miatt! Szerinted az anyád kinek hinne? - fröcsögte gúnyos gyűlölettel.

Én ilyenkor kitéptem magam a kezéből és rohantam a szobámba. Aztán napokig rettegtem, hogy mikor tör rám újra, és mikor jön el az a pillanat, amikor nem tudok majd szabadulni.

És eljött.
Anyám pár napra kórházba került, egy apró egészségügyi probléma miatt, ami egy egyszerű, rövid műtéttel megoldható, de benn kellett maradnia a biztonság kedvéért.
Tudtam, hogy bajban vagyok. Radó nem hagyott nekem nyugtot már hetek óta. Folyton a nyomomban volt.
Úgy döntöttem, hogy még véletlenül sem töltöm otthon az éjszakát, nem adom meg az esélyét sem annak, hogy Radó rám törje az ajtót.
Délután volt. Pár perce értem haza az iskolából, és éppen néhány holmit igyekeztem berámolni a sporttáskámba. Zenét hallgattam közben, hogy megnyugodjak. Nem kellett volna nagyon sietnem, hiszen a nevelőapám elvileg még órákig nem érhetett haza.
Ennek ellenére idegesen, rossz előérzettől hajtva dobáltam a ruháimat a táskába.
Nem hallottam meg, amikor kinyílt az ajtó.
Azt sem hallottam, hogy belépett rajta Radó.
Csak akkor eszméltem, amikor hideg pengét éreztem a torkomnál, és egy erős rántást, ahogy a támadóm hátulról durván magához szorított.
Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon.
Rádöbbentem, hogy Radó meg fog erőszakolni, ha nem teszek valamit.
Elkaptam a kezét, amellyel a kést tartotta a torkomnál, és tiszta erőből próbáltam eltolni magamtól.
Hallottam a fojtott szuszogását, és éreztem kövér testének undorító kipárolgását.
A hányinger fojtogatott, de tudtam, hogy harcolnom kell, nem lehetek rosszul.
Tiszta erőmből rántottam egyet a karján, és kiszabadítottam magamat a szorításából.
Szembe fordultam vele.
Kivörösödött pofával bámult rám, a szeméből sütött a perverz vágy és a gyűlölet keveréke.
Már fordultam az ajtó felé, hogy elmeneküljek, de nem voltam elég gyors. A tarkómon egy erős ütést éreztem, aztán sötétség. Teljes sötétség borított el.


Amikor magamhoz tértem, már besötétedett odakinn. Az ágyamban feküdtem, betakarva, mintha csak éppen aludtam volna.
Aztán észrevettem, hogy teljesen meztelen vagyok a takaró alatt.
Aztán éreztem, hogy fáj az altestem.
Aztán éreztem, hogy fáj a mellem, a hasam.
Aztán eszembe jutott a verekedés.
Aztán rájöttem, hogy mi történt...

Radó megerőszakolt, amíg eszméletlen voltam, aztán betakart, mintha mi sem történt volna.
Jobban megnéztem a testemet.
Sehol semmi sérülés.
Vigyázott, hogy ne legyenek rajtam sebek.
Néztem a plafont.
Nem sírtam.
Arra gondoltam, hogy meg kellene halni.
Aztán arra gondoltam, hogy nem nekem kellene meghalni.

Ez néhány napja történt.
Radó nem próbálkozott többet. De valószínűleg csak azért, mert az anyám nem ment el otthonról.
Én nem beszéltem senkivel. Barnával sem.
Sokszor álmodoztam arról, hogy megölöm Radót. Már azelőtt is, hogy megerőszakolt volna. Válogatott halálnemeket álmodtam neki. Nagyon fájdalmas halálnemeket.

Most nagyon boldog vagyok, hogy meghalt. Felszabadult, és boldog...
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-02-15 16:42:09
Azt gondolom, kicsit eltértetek a tárgytól, viszont az ilyen kérdéseket nem egy mű alatt kellene megvitatni, hogy melyik oldal milyen jó! Én speciel nem szívesen olvasnék akármelyik alkotásom alatt 2 oldal összehasonlításáról egy kisebb vitát. Erre vagy a fórum, vagy a privát üzenő rendszer való.

Annyit csak, hogy egyik művészeti oldal sem hasonlítható össze, az egyik ebben a másik abban jó. Tanulni mindegyikből lehet. Az ARTAGORA szellemisége pedig nem azért jött létre, hogy a legjobb legyen, hogy minél többen legyünk, hanem hogy biztosítsa a lehetőséget azon embereknek akik szeretnék megmutatni munkáikat korlátok nélkül, hogy folyamatosan igazodjon az egyre növekvő igényeknek, és hogy maximálisan kiszolgálja azokat.

Napról napra fejlődünk, és a fejlődés csak egyetlen dolognak köszönhető, az pedig az, hogy a közösség együttes erővel mozdítja előre az egész oldal működését.

Viszont erre tegyünk most itt pontot, egyéb kérdésekben kérlek benneteket használjátok a fentebb említett lehetőségeket!

Tisztelettel

sTrawi
2006-02-15 11:55:58
Nézzed.nekem senki sem adott tanácsot,csak folyton lehurrogtak,leszóltak.De,amikor 10 évig több ujságban is külsőztem,az olvasók,sokszor,csak azért vették meg a lapot,mert várták a cikkeimet,amik őróluk,az életükről,életünkről szóltak.és ez nekem elégtétel volt.Most,hoyg nyugdilyba vonultam,ráérek csinosítani,finomítani a módszeremet és természetesen annak,aki igényli segítek.mert ha valami,nem jó,de kis munkával szuperré lehet tenni,és azt egy sasszemű kritikus észreveszi,akkor meg kell fogadni a tanácsát és remekművé lehet gyúrni,átformálni. Szeretettel:Bogi.
2006-02-15 11:10:01
Köszönöm Bogi, igyekszem. Fontos a véleményed, és nagyon kellenek a kritikáid, és a tanácsaid is. Így tanul az ember. Nem igaz? :-))))
2006-02-15 10:17:30
Most akkor mi nem tetszik neked?Mert meg mertem említeni,hogy van ennél jobb lap is?A kritikát el kell viselni,mert ami igaz,az igaz.Ettől független,ne azt nézzed hogy nekem ott mi a rangom,hanem,hogy értékes,olvasmányos írásokat küldök be nektek,hogy emeljem a lap színvonalát,és ezzel is növeljem az olvasók számát. Nem beszélve róla,hogy már több új tag is utám jött.tehát bővitem a lap tagságát.Ehelyet vegyed a fáradságot és lépjél rá a fullectra com ra és tájékozódjál az ott folyó életről.Nem szégyen a jobbiktól tanulni.Rajtam kivül akik már letettek valamit az asztalra,és számitanak a virtuális lapok világában,velem együtt 5-6 lapon is jelen vannak.
2006-02-14 20:47:33
Kérlekszépen a full extra com a legjobb irodalmi weblap,aminek 5800 tagja van. Én ott rovatvezető vagyok. Rovatom az Életképek. És 280 körüli a feltett műveim száma. De,ajánlhatom,hogy nézzél széjjel a Forras net-en is,ahol 222 a jelenlegi létszám és 280 körüli ott is a fltett műveim létszáma. Nem vagyok hadvezér,de az írásaim és annak olvasta alapján elértem egy rangot,melyet remélem hamarosan az artagorán is elérek. Szeretettel:bogi.
2006-02-14 18:19:38
Angikám jól szerkesztetted. Sallangokat elhagytad. Már itt előbbre vagyunk,mint a fullon. Jó lesz. Látod ekkorát,nyugodtan feltehetsz. Nem szabad úgy elaprózni,mint a fullon,mert megunják. Gratula. Szupi!
2006-02-14 16:19:09
Köszi Nadix, örülök, hogy tetszik. :-)