...elindultam, nem tudtam, még merre megyek tovább. A városban nem volt maradásom, senki sem marasztalt, búcsú nélkül indultam utamra.
Az öreg vasparipa soha nem hagyott cserben, páncélját az idő vasfoga rágta, de szíve erősen dobogott.
Ruhám megkopott, éhes vagyok és fáradt, jól esne egy forró fürdő. Előttem a pusztaság, minden kopár és meleg, de mennem kell, csak tudnám, hogy merre.
A motor felbőgött miközben porszemekkel játszott a szél, csak úgy suhant maga mögött hagyva az útkanyarulatot. Ha találnék egy kocsmát, kapnék valamit enni, s pihennék pár órát- ez most az álom azt hiszem, messze még az út vége.
Egyedül vagyok, magamra számíthatok, a bajban a barátok rendszerint eltűnnek, s előkerülnek akkor, ha segítségre van szükségük. Egyetlen igaz barátom a vasparipám, akire bármikor támaszkodhatok.

Bámultam bele a messzeségbe, hátha látom a várva-várt megállót. Nem akartak fogyni a kilométerek. A gyomrom egyre hangosabban korgott, ha szólnom kell talán nem tudom kinyitni a számat, mely a szárazságtól összetapadt. Mikor elindultam nem tudtam, még mire vállalkozom, ilyen hőségben élelem és víz nélkül. Időm nem volt felkészülni az útra, gyorsan kellett cselekednem.
Talán találok valahol itt a közelben egy kutat, települést, bármit, ahol vizet vehetek magamhoz. Hoztam már egy pár meggondolatlan döntést, ez is azok közé tartozott.
Egy biztos: a városban nem maradhattam, annak végzetes következménye lett volna. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, minél messzebbre kerüljek attól a helytől. Bár az emlékeimet kitörölni nem tudom, a távolság majd megnyugtat, az idő enyhíti a fájdalmamat.
Figyelnem kell, a látásom tompul, az erőm fogy. A fáradtság egyre jobban hatalmába kerít, rám telepszik itt ül a tarkómon.
- Tartja bennem a lelket az élni akarás, az újrakezdés lehetősége valahol máshol. Remélem könnyebb lesz. Magam vagyok, senkire nem számíthatok, minden vagyonom az életem s persze a vasparipám. A pénzem elfogyott, vagy tán nem is volt soha, ez viszont engem már abszolút nem érdekel. Annyit majd a zsebeimből összeszedek, amennyi ételre elég lesz, vasparipám hasa tele, így futhat még egy pár 100 kilométert. Hogy hol alszom? Az egyenlőre az éjszaka titka marad.

Kietlen pusztaság minden felé, sehol egy teremtett lélek, csak a motor zúgását hallom és a vasparipámhoz szólhatok.
Szárazság porral fűszerezve, kegyetlen forrósággal körítve. Szomjas a táj, eső régen eshetett.
Lassan alkonyba borul az ég, jó lenne sötétedés előtt befutni a következő településre. A vasparipa egyre nehezebben bírja, hiába erős a szíve, ha a hőséget nehezen viseli.
Kanyargó útvonulatok vezetnek felfelé a hegyre, emelkedő, emelkedő hátán, a hajtűkanyarokról inkább nem is teszek említést.
- Amint a szerpentinhez értem egy férfi ugrott elém, alig tudtam kikerülni. Ki lehet ez? Olyan furán nézett. Ahogy elém ugrott, úgy el is tűnt egy szempillantás alatt.
Nem törődve semmivel és senkivel gondolkodás nélkül mentem tovább előre, de hiába húztam a gázt, a paripám mégis nehézkesen lépkedett az emelkedőn. Neki sem lehet könnyű, az ő korában ekkora utat megtenni, s persze hegynek fel.
Távolban, mintha házakat láttam volna. A szemem káprázik, mert szeretnék már megpihenni? Nem tudom, de minden vágyam az, hogy megtaláljam az út végét. Mikor indultam el? Mióta lehetek úton? Azt sem tudom. Mentem, mint az űzött vad menekülve az emlékeimtől. Minél messzebb legyek attól a várostól, ez most a lényeg.

A házak egyre nőttek, ahogy közelebb értem. Ez nem délibáb volt, valóban a következő települést láttam. Megkönnyebbültem.
A poros beton izzott a nap melegétől.
Lassan elértem az előttem elterülő városka határát. A határvonalat elhagyva jobbra ment az út, követtem ezt az utat. Egyenesen az országútról, pár méter megtétele után, a főutca tárult elém. A városka lakosainak a száma igen kevés lehet. Megpróbálom meghúzni itt magam egy ideig, nem akarok zűrbe keveredni. Elég volt?
Kiszáradtam, innék már valamit. Merre lehet a kocsma?
Lassan gurultam végig a főutcán, tekingettem jobbra-balra.
- Állj meg! - kiáltotta valaki
- Nekem szólt? -fordultam hátra. Megpillantottam azt az öreget, aki az úton elém ugrott. Hogy kerülhetett ide?
- Gyere velem! - kiáltotta
- Én? - kérdeztem meglepődve
- Rajtad kívül van itt még valaki?
Ősz haját a szél fésülte, hideg kék szeme ragyogott, nem volt jó bőrben.
Rövid elmélkedés után, leszálltam a motoromról, tolni kezdtem.
Mit veszíthetek? - gondoltam magamban
- Gyere már! Itt van az ivó!
- Honnan tudod, hogy épp ezt keresem?
- Rád kell nézni! - mormogta az orra alatt
Betértünk az ivóba. Ütött-kopott bútorok, halvány pislákoló fény, nem egy bizalomgerjesztő hely. Enni csak adnak?- gondoltam
Leültünk egy asztalhoz, én sört kértem, ő tüzes vizet.
Az öreg arcán apró ráncok mosolyogtak, bőre dohány szagot árasztott, testét lazakötésű lening takarta, éveinek száma körülbelül 70 lehetett.
Először szótlanul ült, majd elővette a pipáját, édeskés dohánnyal megtömte, és lassan pöfékelni kezdett. A füstkarikák csak repkedetek a feje körül, ezzel az édeskés illattal telítve a levegőt. A fáradtságtól már elfelejtettem mennyire éhes vagyok.
- Kocsmáros hozz ennem! - szóltam elcsukló száraz hangon.
Az ételre sokat kellett várnom. E közben az öreg nem szólt, némán nézett maga elé, füstkarikák cikáztak ősz deres feje körül, az arca békés volt.
- Ki vagy te? - kérdeztem
- Az nem számít! -válaszolt mogorván
- Hanem, nem! Miért szólítottál meg?
Nem válaszolt mélyen magába tekintett, miközben az arca elszomorodott.
Úgy döntöttem, tovább egyelőre nem faggatom, majd kiböki, hogy mit akar tőlem.
Később kocsmáros ételt hozott, úgy nekiláttam, mint aki három hete nem evett. Mit ettem, azt nem tudom, az biztos, hogy iszonyatosan sós volt, de nem bántam. A pohár sör az étel után jól esett.
Nehezen kezdett beszélni, ahogy megszólalt elcsuklott a hangja, szeme sarkában könnycsepp csücsült, de tartotta magát. Egy igazi férfit nem láthatnak gyengének, és ő az. Ekkor még nem értettem miért érzékenyült el ennyire, de most már tudom. Azt sem gondoltam, tovább kell állnom.
Mesélni kezdett, régi időkről, és arról a nőről, akit annyira szeretett. Egy idő után ismerősnek találtam a történetet, mintha anyai nagyanyám történeteit hallgattam volna, az édesanyámról.

Anyám elmosódott emlékképe jelent meg előttem, mélyzöld szeme, bronzvörös haja, talán még az illatát is sikerül felidéznem. Az arcának emléke mosódott, nem tud számomra körvonalazódni. Kisgyermek voltam, amikor elment.
Az anyámról kérdezgetett. Mennyire ismertem? Mit tudok róla?
- A nagyanyám nevelt fel. Hogy anyámmal mi történt pontosan, azt nem tudom. Gyermekkoromban láttam őt utoljára.
Ahogy kiejtettem ezeket a szavakat, szomorúság fogott el.
- Az anyámat nem ismertem. Csak pár kép van róla az emlékezetemben. Az illatára viszont pontosan emlékszem még ennyi év távlatából is.
Az öreg szomorú mosollyal fogadta az elbeszélésemet.
-Nem maradhatsz itt!
-Miért nem?
-Ne kérdezz, bízz bennem! Hidd el, a javadat akarom. Ne kövesd el azokat a
hibákat, amelyeket apád követett el.
-Ismerte az apámat? - kérdeztem csodálkozva
-Igen, ismertem. Elég volt a kérdésekből! - emelete fel a hangját.
-Hát legyen. - egyeztem bele.
-Búcsúznunk kell. - szólalt meg hirtelen az öreg.
Fizettünk. Kimentünk a kocsma elé. Éreztem, mennem kell. Hosszú csend következett.
-Viszontlátásra, fiam! - szólalt meg egy idő után, a csendet megtörve. Megölelt, megszorított.
-Viszlát! - szomorúan válaszoltam.
Majd egy medaliont vett elő a zsebéből, a kezembe nyomta.
- Őrizd meg nekem! - mondta elcsukló hangon, majd útnak eredt.
Kinyitottam. Fénykép volt benne, ismerős gyönyörű nőt ábrázolt. A képen az imádott nő lehet. Felnéztem, de ő messze járt és nem pillantott hátra. Becsúsztattam a zsebembe a láncot, majd felültem a motoromra. A vasparipa szíve újra megdobbant, a gépezet a poros úton lassan indulni kezdett.
Furcsa érzés ragadott magával, nyugtalanított valami. Megálltam az utca végén. Elővettem újra a zsebemből a medaliont és kinyitottam, nézni kezdtem a fényképet. Annyira ismerős volt a hölgy a képen, mint az öreg történetei. Furcsa érzés kerített hatalmába, mintha megtaláltam volna azt, amit régen elveszítettem.


Az ősz hajú ember az apám volt. Erre akkor döbbentem rá, amikor elindultam. A medál az édesanyámat ábrázolja, rögtön felismerhettem volna. Na most már mindegy. Hirtelen megfordultam, de az apámat már nem láttam�
Vajon látom-e még valaha?



2004. január 11.