Verőfényes délután a Duna partról felfelé jövet a Nyugdíjas ház előtt vezető útra érve hatalmas, mennydörgésszerű zuhogásra kapom fel a fejem. Először azt hittem, eleredt az eső, de nem, az egyik tetőtéri lakás erkélykivezető csövéből zuhogott alá a szennyes, szürke lé.
Na, gondolom magamban, Dunaújvárosnak is van már vízesése. Nyolc percig zuhogott le a szennyes lé a földszinti lakó nyakába, falára, hatalmas tócsába gyűlve az ablak alatti járdán.
Kérdezem a kis sámlin üldögélő öreg nénit: Mi ez?
– Ez fiam, égi áldás.
– Micsoda?
– Minden áldás felülről jön – mondja rezzenéstelen arccal, mint aki már beletörődött a megváltoztathatatlanba. Beszélgetésünkre két-három lakó gyűlt oda, és a következő felvilágosítást adták.
– Tudja, a tetőteret eladta az önkormányzat öröklakásoknak. A folyosó ráccsal le van zárva: magánterület. Az erkélyeiken összegyűlő eső és mosóvíz pedig ezen az alumínium csatornán zuhog alá, ha kis szél van, akkor meg permetez a pofánkba. Nem szólhatunk nekik, mert öröklakások, és oda engedik a vizet, ahova akarják.
– De, miért nem ér le ez az esővízcsatorna a földig, mint az első emeletieké, s akkor a lefolyóba zuhoghatna? – kérdezem döbbenten.
Hatan sivítják felém:
– Mert az első emelet önkormányzati bérlakás, azt megcsináltattuk az önkormányzattal, hogy ha már a tervező erre nem gondolt, legalább utólag reparálják meg. Azzal nincs is baj, de ezek... nem törődnek velünk, hogy pocsékká ázunk.!
Aztán beinvitáltak egy lakásba, és ott, folytatódott a panaszáradat.
– Tudja, az a legnagyobb bánatunk, hogy a cél, amiért épült, hogy a nyugdíjasoknak amolyan panzió féle lesz, már túlhaladott. Akkor, amikor 96-ban megépült a Barátság úti nyugdíjasház, az önkormányzat a lakások kétharmadát önkormányzativá nyilvánította, és lakáscserével beköltözhettünk ide. Tehát önkormányzati lakást cseréltünk önkormányzatira. A nyugdíjas panzió a földszint egy szárnyának néhány szobájára zsugorodott. Mi, teljes felemelt zöldövezeti lakbért fizetünk a lakhatásunkért. 1997-ben a lakók lakógyűlésen döntöttek, hogy egy részük megvásárolná a lakásokat. Pechünk volt, mert hamarosan elidegenítési tilalom lépett érvénybe. 98-ban a Polgármesterhez írt beadványunk válaszában kiemelt(fett)betűkkel a Polgármester a következőket írta: „A jövőben is bérlőként a lakásaikban maradhatnak” tehát elismeri, hogy bérlők. Újabb fordulat az ügyben, 2000. december 31-ig feloldják a bérlemények megvásárlásának tilalmát. Újabb beadvány készül: páran szeretnék megvásárolni bérleményüket. És jön a hidegzuhany: a Közgyűlés határozatában nem kívánja elidegeníteni a Batsányi u. 15/a-b. számú épület földszintjén és emeletén, még mindig nyugdíjasházként funkcionáló lakásokat.
A polgármester által is bérleménynek nyilvánított lakások kérelméről egy büdös szót sem szólnak.
Jól van: ne adják el a nyugdíjas lakásokat, de akik több szerződéssel, polgármesteri jóváhagyással is bérlőnek vannak nyilvánítva, azokra – a vak is láthatja –, nem vonatkozik az elidegenítési tilalom.
Most akkor felteszem a kérdést: ha a tetőteret minden szívfájdalom nélkül eladták öröklakásoknak, akkor a jogtiszta lakásbérlők elidegenítési jogát milyen alapon vétózzák meg...., vagy valami más érdek bújik meg a háttérben? Esetleg az érdekek harcának az áldozatai azok a tisztességes adófizető, törvénytisztelő, egyedül élő nyugdíjas vagy nem nyugdíjas asszonyok, férfiak, esetleg házaspárok, akik a törvényes jogaikkal akarnak élni?
Hogy is van ez az „itt a piros” játék még egyszer: ha így nézem piros, ha amúgy, akkor hupikék?
Törvényhozó uraim, ez a játék tisztességtelen. Hozzák meg a lakóknak megfelelő igazságos törvényt! Mert a demokráciának az érdekek ütköztetése a fő feladata. Örüljünk, hogy ezt az állandóan beázó épületet meg akarják vásárolni a lakók!
Vagy tán máshonnan fú a szél? Azt beszélik a lakók, hogy valami holland úriembernek akarja az önkormányzat eladni a fejük fölül a tetőt, hogy aztán az majd csillagászati összegért adja ki neki, s lehetetlenné téve őket utcára kerüljenek... Ez lenne hát a szép új világ, amiért küzdöttünk, ami után epekedtünk?
Hát, ha az önkormányzati képviselők, akikhez protekcióért fordultak, cserbenhagyták őket, akkor legalább ezzel a cikkel hívnám fel a figyelmet rájuk.
Cui prodest, – mondja a kínai... Valóban, kinek az érdeke?
Úgy menekültem ki az ezer építési hibát mutogatók gyűrűjéből, mintha darázsfészkébe nyúltam volna. Igaz lenne hát a mondás: Közös lónak túrós a háta! De hát ennyire?