Lujzát közel húsz éve ismertem meg, amióta megkaptam a falunak is beillõ hatalmas paneldzsungelben elsõ önálló cellámat. Egyívású munkáscsaládok vásárolták meg abban az idõben ezeket a panellakásokat, s mivel valamennyien egy vállalatnál dolgoztunk, s ismertük egymást, olyan kis közösség alakult ki, mint egy faluban.
Itt laktak Lujzáék is. Itt nevelték fel két szép, sudár, okos fiukat, s innen bocsátották szárnyra õket. Mintaházasság volt az övék. A férj 9 gyerekes paraszti származású család gyermekeként elvégezte a bentlakásos technikumot, majd a gyárban dolgozva, mint annyian sokan, estin a fõiskolát. Párttag, munkáskáder és parasztivadék lévén, hamar vezetõ pozícióba emelkedett. Ezzel természetesen együtt járt a viszonylag magas jövedelem is. Az asszonyka mindig csinosan járt. A gyerekek iskolába kerüléséig munkát nem vállalt, majd utána is csak 4 órás, amolyan káderfeleség állást töltött be, bújtatott létszámként... Divat volt ez akkoriban.
A gyerekek okos, rátermett csemeteként könnyedén végezték az iskoláikat, s az egyetem után rögtön bekerültek a pesti elit közé. Mivel szárnyrábocsátásuk a rendszerváltás hajnalára esett, így hála okosságuknak, a szülõk összeköttetéseinek és a jó érzékkel megválasztott párthoz való csatlakozásuknak, igen magas beosztásba kerültek, horribilis fizetésekért.
A szülõk rettenetesen boldogok és büszkék voltak csemetéik ilyen fényes üstökösként való felemelkedésének láttára. Úgy látszott, minden a legnagyobb rendben megy. Megszülettek az elsõ unokák is. Az egész ház boldog volt sikereik láttára. Osztoztunk örömükben, s úgy éreztük, a dicsfénybõl pár sugár reánk is hullott.
Aztán egyszer csak minden összegabalyodott. A választások után kezdett kialakulni és berendezkedni az újburzsoázia. Újgazdagok, új ideológiák, díszmagyaros üdvhadseregi szervezõdések bontogatták szárnyukat. Az eddig jólétben élt középréteget alkotó munkástömegeknek kezdett kicsúszni a talaj a lába alól. Úgy éreztük, mintha láthatatlan kéz észrevétlenül húzná ki alólunk a szõnyeget.
Két éve történt, hogy Lujza férje, a pártállam romjain még pártkarrierje csúcsán álló fõ vezetõ elvtárs, hirtelen a pszichiátriára vonult, majd se szó se beszéd elköltözött otthonról, magára hagyva a közben munkanélkülivé váló feleségét egy fillér nélkül. Mivel a pártállamnak bealkonyult, így az asszony kreált állása is megszűnt.
Az asszony nem esett kétségbe. Felismerve a helyzetet, bébiszitterkedni kezdett. Hajnalban kelt. Arcára vastag piros púderréteget rakott, haját feltupírozta, s fonott kosarát karjára véve elindult a piacra. Így maradt meg Lujza a házbeliekben: karján a kosárral, egész nap serényen tevékenykedve. A valaha úriasszony most az újgazdagok amolyan bevásárló, gyermekmegõrzõjévé vált. Szerényen, de megélt belõle. Így ment ez két évig. Az asszony minden nap pontosan megjelent a piacon, hentesnél, ABC-ben, karján a bevásárló kosárral, s teljesítve a megrendeléseket délelöttõnként rendet rakott a lakásában, fõzött valamit magának, aztán kezdõdött a szitterkedés. Általában négy óra után hozta el a gyerekeket, s õrizte õket, amíg érte jöttek a túlmunkát vállaló szülõk, s hetente több alkalommal éjszakai, helyszíni õrzést is vállat.
Tavaly nyáron kezdett megváltozni minden. A mindig mosolygó, csinos, magabiztos asszony kezdett elbizonytalanodni. Arcán a vastag púderréteg alatt zavart mosoly tükrözõdött, s mintha a léptei is bizonytalanabbakká váltak volna. Lujza rákapott az italra, s egyre jobban süppedt a delírium ingoványába. Karácsony táján már csak az üres kosárral mászkált, egyre imbolygóbbá vált a járása.
Karácsony és szilveszter között egyik nap kissé illuminált állapotban állított be hozzám, éjjel tizenegy óra felé. Régi jó ismeretségünkre apellálva kért bebocsátást remetelakomba ilyen késõi idõpontban. Mohón itta ki a pohárba töltött italt, s minden bevezetés nélkül rákezdett.
– Tudod, Bogi, én nagyon felnézek rád. Sõt a gyerekek is, az egész család... Nagy ember lettél: de azért az én fiaim is vitték valamire. Az egyik egy nagy bank ügyvezetõ igazgatója, a másik meg egy export-import vállalat tulajdonostársa... jól élnek. Hála okosságuknak és jó házasságuknak, magasra emelkedtek. Pár év alatt magasabbra jutottak, mint az apjuk harminc évi gürizés, több éves pártiskola, marxista Államigazgatási Fõiskola, meg ki tudja milyen képzés után... Büszke vagyok a fiaimra, a két aranyos unokámra: úgy tudják mondani: “mama te vagy a legszebb..., te mindig illatozol...!”
Tudod, néha, hetente általában egyszer felmegyek bébiszitterkedni a gyerekekhez is. Eleinte mindig felpakoltam. Sütöttem- fõztem, de a gyerekek leszoktattak a traktáról. Mondták: anyu ugyan, ne fáraszd magadat, itt minden megvan, csak magadat hozd... Azért szeretem õket, imádom az unokáimat. Ha mostanában ritkábban is hívnak, nem baj, én szeretem õket... – mondta, zavarát söröspoharába rejtve. Láttam, hogy valami még bujkál benne, s újratöltve poharát biztató tekintettel nógattam, öntené ki csordultig teli lelke szennyes kosarát. És Lujza mesélt. Mint megáradt patakból az átszakított gáton a víz, úgy ömlött belõle a szó.
– Megmondom neked õszintén: elmondom a titkomat. Az én apám ÁVÓ-s ezredes volt: megyei fõnök Szabolcsban. Ötvenhétben Kádár börtönbe csukatta, hiába voltak pertu haverok, nem tudta kivonni az igazságszolgáltatás alól. Hét évet ült, s anyukám a hét gyerekkel ide lett költöztetve Dunaújvárosba. Ide, ebbe a minden elemet befogadó népek kohójába... Itt nõttem fel ebben az arctalan városban, láthatatlan bélyeggel a homlokomon. Mivel gyönyörű lány voltam – hiszen tudod, együtt gyerekeskedtünk –, Lajos, a férjem mindent elvállalt értem. Mivel õ sokgyerekes parasztcsaládból származott, így karrierje elbírta a bélyeget. Ezért nem dolgoztam, csak a gyerekeimnek s Lajosnak éltem.
Mivel senki ez idáig nem tudott a múltamról, megbecsült elvtársi feleségként csillogtam a kommunizmus egén. Aztán jött a rendszerváltás, s elkezdõdött a múltam után való kutakodás. Lajosnak megingatni látszott a vezetõi széke. Valaki súgott neki, hogy folt van a múltunkban, az apám ÁVÓ-sága... és akkor, két éve Lajos összeroppant, pszichiátriára vonult, majd nyomós indokok és baráti tanácsra elköltözött tõlem. Elváltunk.
– Megtagadott, Lujza! Elvtelenül, gyáván lelépett. Itthagyott, mint egy rossz, megunt kurvát...
– Ne bántsd: szeretem... Még mindig szeretem, ezután is.
– Nõje van: együtt él egy közgazdász csajjal...
– Azért néha feljön hozzám... mégis csak a gyerekeim apja, ha most érdekbõl megtagadott is egy kicsit, csak muszájból na... ne ítéld el, Bogi, nem tehetett másként.
– De Lujza, nem bírom nézni, ahogy süllyedsz lefelé. Tönkremész. Iszol. Már szólt a közös megbízott is, hogy beszéljek veled: másfél évi közös költséggel tartozol. Nem fizeted a fűtést, a villanyod hétfõn kikapcsolják... Lujza: rázd meg magad.
– Késõ, Bogukám: nekem már késõ – ingatta fejét Lujza, s szemében könnyek gyűltek. – Azért szeretem a gyerekeimet... Büszke vagyok rájuk.
– Feléd se néznek. Már nem hívnak bébiszitterkedni sem! Vedd észre magad Lujza! Rázd meg magad!
– Szeretem õket. Lajost is szeretem. Tudom, hogy beszari, karrierista, de szeretem, tudom, hogy világéletemben megcsalt, akkor is szeretem. A gyerekeim apja...
– Kamélon: Lujza, ez egy rohadt kaméleon!
– Ki?
– Hát a te Lajosod!
– Szeretem, akkor is szeretem. Én mindenkit szeretek, Bogi: téged is. Szívemben nincs harag, csak itt legbelül valami eltörött, valami fáj, nagyon fáj... nem akarok élni... nincs erőm.
– Ne add fel, Lujza! Gondolj az unokáid mosolyára...
– Nincs értelme. Nyugodtan meghalhatok, senkinek sem fogok már hiányozni. Hidd el: senkinek... gyenge vagyok. A szívem, úgy érzem a szívem fog megrepedni... gyenge vagyok. Ne haragudj rám, hogy ilyenekkel traktáltalak éjnek idején, ne haragudj! – suttogta Lujza torz, félszeg mosollyal ajkán, s lesompolygott lakásába.
Múlt héten futottam össze vele a liftnél. Karján üres kosarával, bundában, prémes sapkába bugyolálva, csuromvizesre izzadtan, reszketve állt, mély delíriumban a liftre várva.
Betámogattam a liftbe, elkísértem a lakásajtóig, kivettem remegõ kezéből az ajtókulcsát, s kinyitottam lakása ajtaját. Bekísértem a szobába, s a fotelba támogatva, magára hagytam. Magára hagytam, mert nem tehettem mást. Hiszen mellette volt a telefon. Csak egy mozdulat, és elérhette volna a szeretteit..., nem adtam, nem adhattam a kezébe a telefont...
Tegnap hallottam a hírt: Lujza meghalt. Ma a lépcsõházban összefutottam Lajossal és a két Pesten lakó nagyfiúval. Serényen rámolták ki a lakást. A fiúk vitték kifelé a jussukat, Lajos pedig hordta vissza személyes holmiijait albérletébõl...
– Gusztustalan – fordultam el tõlük iszonyodva, s hányingerrel küszködve támolyogtam fel remetelakomba.
Egy asszony meghalt, mert nem kellett senkinek. Belehalt a rendszerváltásba: meghasadt a szíve a bánattól.