Feltöltve: 2006-04-04 07:46:44
Megtekintve: 1939
A természet visszavág
„….Egy tó halála
Az egykori Szovjetunió vezetői nem szűkölködtek grandiózus tervekben, az egyik ilyen projekt volt a közép-ázsiai sivatagok gyapotot termő földekké alakítása. Ennek megoldásához az Aral-tó két legfontosabb táplálóját, a Szír-darja és az Amu-darja folyók vizét csatornákon elvezették, aminek napjainkra katasztrofális következményei lettek. Az egykor tengernyi méretű tó a töredékére zsugorodott, nagy része kiszáradt…”
Krasznojarszki vizierőmű
„….a Jenyiszej akkor még télen-nyáron jeges volt, ám kisvártatva a kommunisták csodálatos ajándékkal lepték meg a város lakóit: hatalmas vízierőművet emeltek 40 kilométerre a várostól északra . Minek következtében a Jenyiszej ezen túl telente sem fagyott be, nyáron viszont még annyira sem langyult meg, hogy legalább meg lehessen mártózni benne, amiért is az egyedüli fürdőhelyüktől megfosztott Krasznojarszkiak bőségesen burjánzó csasztuskákban és nótacsokrokban fejezték ki hálájukat s köszönetüket Pártunknak és Kormányunknak….”
Bratszki vízierőmű
„…A szovjet mérnönök és tudósok a világ csodáinak számítottak az elmúlt ötven évben. Róluk vettünk mi is példát, amikor nagyot akartunk alkotni. Már, már odáig mentek forradalmi újitásaikban, hogy megfordították a Léna folyását is, mondván kell a víz a Bratszki vízierőmű táplálásra. Ennek aztán katasztrofális következménye lett. Kisebb tenger keletkezett a víztározó helyén és elmosta az egész építkezést, valamint a körzetben lévő hetvenkét falut, szántókat, legelőket…”
Mint láthattuk, az ember a természet leigázásával kacérkodva végtelen, visszafordíthatatlan károkat tud okozni. Ez böffen fel most belőlem, amikor látom a kormány kétségbeesett kapkodását az árvíz kapcsán. Úgy tesznek, mintha nem tehetnének róla. A víz csak jön, és jön, egyre csak duzzad, árad. Elmosva gátakat, házakat, utakat.
Olyan a magyar államvezetés, mint a strucc: homokba dugja a fejét. És ez folyik 1957 óta. Akkor a tavaszi, majd a nyári zöldár elöntötte a fél országot. A gyári munkások, katonaság, diákság mind-mind a gátakon volt. Mentették, ami menthető.
Hogy okultak-e belőle? Aligha. Ugyan minden évben horribilis összeget kötöttek, költenek a gátak erősitésére, de úgylátszik sziszifuszi munka ez. Olyan, mint a Déva vára. Amit felépítenek egyik évben, azt elmossa a buzgár másik évben. Minden évben új reménykedés, új stressz, a lakosság kiidegelése, újabb gyüjtések, kilakoltatások, mentések
Ezek mind pótcselekvések, tüneti kezelése a problémának. Nem találják, vagy nem akarják megtalálni a problémák gyökerét. Mert honnan is erednek ezek az árvízi problémák? Természetesen a 19. Századból, amikor Vásárhelyi Pál és Széchenyi István fenomenális ötlete alapján elkezdték a Tisza és a Duna szabályozását. levagdosták a folyók ¾ részét, és holtágakat csináltak, az addig,a fővonalhoz tartozó kanyarokból. Az így ¼-ére lecsökkent folyó megmaradt fővonalát gátak közé terelték és ezzel részükről el is volt intézve a dolog.
Azonban amit nyertek a réven, elvesztették a vámon. A valahai kanyarok között elterülő árteret falvakkal, szántókkal, legelőkkel népesítették be. Aztán egyszercsak beütött a karah: Szegedet elpusztította a nagy szegedi árvíz. Iszonyú összegekért újjáépitették. A gátakat megmagasították. És az óta is magasitják, végig a Duna és Tisza mentén. Már, már lassan elérik a maximális magasságot, de a vízzel nem lehet kukoricázni, ha nem tud átbukni a gátakon, megtalálja az utat a gátak tövében, buzgárokkal utat törve magának.
Na, gondolták bölcs vízimérnökeink, ha másként nem tudunk kifogni a folyókon, akkor vízierőműveket, vízlépcsőket, duzzasztóműveket iktatunk a folyás közbe, amik a tározókkal összekapcsolva felveszik a felesleges vizet. Elkészült a Kiskörei, majd az Abádszalóki víztározó, a Tiszató… hurrá! Éljen, győztünk! De, örömük nem tartott soká, mert hamarosan ez is kevésnek bizonyult: a víz követelte a jussát vissza.
Most megint ott tartunk, ahol elindultunk. Milliárdokat költünk árvízvédelemre, kártalanításokra, mentésekre. Szemeinket ájtatosan forgatva az eget fenyegetjük öklünkkel, vagy csendes imákkal mormolva próbáljuk a jóistent a víz visszaparancsolására rávenni.
Pedig nem kell itt nagy dolgokra gondolni! Vissza kellene adni a víznek, ami az övé volt évezredeken át, és az ember balga, buta gőgjében elrabolta tőle. Önkritikát kellene gyakorolnia a szakembereinknek Széchenyi és Vasvári helyett és kiállni a nép elé. Belekiáltani a pofánkba, hogy emberek: akkor tévedtünk! Most, amig nem késő vissza kellene adni az árterületeket, a kanyarokat, a folyók erőszakkal lemetszett karjait, lábait… hagy hömpölyögjön békésen a szőke Tisza, kék Duna!
Mert tudják meg uraim, ott fönn, a piedesztálon, hogy Petőfivel szólva „… bár fölül a gálya, alul a víznek árja, azért a víz az úr! …” Nehogy ez az özönvízszerű áradat elsöpörje a toldozgató-foltozgató szatócsainkat!
Ahogy a ruszkik már visszafordították a Jenyiszejt, betemették a sivatagot öntöző, az Aral tó vizét kiszippantó csatornákat itt, nálunk sem ártana revideálni egyes elfuserált terveket, lózungokat.
Az egykori Szovjetunió vezetői nem szűkölködtek grandiózus tervekben, az egyik ilyen projekt volt a közép-ázsiai sivatagok gyapotot termő földekké alakítása. Ennek megoldásához az Aral-tó két legfontosabb táplálóját, a Szír-darja és az Amu-darja folyók vizét csatornákon elvezették, aminek napjainkra katasztrofális következményei lettek. Az egykor tengernyi méretű tó a töredékére zsugorodott, nagy része kiszáradt…”
Krasznojarszki vizierőmű
„….a Jenyiszej akkor még télen-nyáron jeges volt, ám kisvártatva a kommunisták csodálatos ajándékkal lepték meg a város lakóit: hatalmas vízierőművet emeltek 40 kilométerre a várostól északra . Minek következtében a Jenyiszej ezen túl telente sem fagyott be, nyáron viszont még annyira sem langyult meg, hogy legalább meg lehessen mártózni benne, amiért is az egyedüli fürdőhelyüktől megfosztott Krasznojarszkiak bőségesen burjánzó csasztuskákban és nótacsokrokban fejezték ki hálájukat s köszönetüket Pártunknak és Kormányunknak….”
Bratszki vízierőmű
„…A szovjet mérnönök és tudósok a világ csodáinak számítottak az elmúlt ötven évben. Róluk vettünk mi is példát, amikor nagyot akartunk alkotni. Már, már odáig mentek forradalmi újitásaikban, hogy megfordították a Léna folyását is, mondván kell a víz a Bratszki vízierőmű táplálásra. Ennek aztán katasztrofális következménye lett. Kisebb tenger keletkezett a víztározó helyén és elmosta az egész építkezést, valamint a körzetben lévő hetvenkét falut, szántókat, legelőket…”
Mint láthattuk, az ember a természet leigázásával kacérkodva végtelen, visszafordíthatatlan károkat tud okozni. Ez böffen fel most belőlem, amikor látom a kormány kétségbeesett kapkodását az árvíz kapcsán. Úgy tesznek, mintha nem tehetnének róla. A víz csak jön, és jön, egyre csak duzzad, árad. Elmosva gátakat, házakat, utakat.
Olyan a magyar államvezetés, mint a strucc: homokba dugja a fejét. És ez folyik 1957 óta. Akkor a tavaszi, majd a nyári zöldár elöntötte a fél országot. A gyári munkások, katonaság, diákság mind-mind a gátakon volt. Mentették, ami menthető.
Hogy okultak-e belőle? Aligha. Ugyan minden évben horribilis összeget kötöttek, költenek a gátak erősitésére, de úgylátszik sziszifuszi munka ez. Olyan, mint a Déva vára. Amit felépítenek egyik évben, azt elmossa a buzgár másik évben. Minden évben új reménykedés, új stressz, a lakosság kiidegelése, újabb gyüjtések, kilakoltatások, mentések
Ezek mind pótcselekvések, tüneti kezelése a problémának. Nem találják, vagy nem akarják megtalálni a problémák gyökerét. Mert honnan is erednek ezek az árvízi problémák? Természetesen a 19. Századból, amikor Vásárhelyi Pál és Széchenyi István fenomenális ötlete alapján elkezdték a Tisza és a Duna szabályozását. levagdosták a folyók ¾ részét, és holtágakat csináltak, az addig,a fővonalhoz tartozó kanyarokból. Az így ¼-ére lecsökkent folyó megmaradt fővonalát gátak közé terelték és ezzel részükről el is volt intézve a dolog.
Azonban amit nyertek a réven, elvesztették a vámon. A valahai kanyarok között elterülő árteret falvakkal, szántókkal, legelőkkel népesítették be. Aztán egyszercsak beütött a karah: Szegedet elpusztította a nagy szegedi árvíz. Iszonyú összegekért újjáépitették. A gátakat megmagasították. És az óta is magasitják, végig a Duna és Tisza mentén. Már, már lassan elérik a maximális magasságot, de a vízzel nem lehet kukoricázni, ha nem tud átbukni a gátakon, megtalálja az utat a gátak tövében, buzgárokkal utat törve magának.
Na, gondolták bölcs vízimérnökeink, ha másként nem tudunk kifogni a folyókon, akkor vízierőműveket, vízlépcsőket, duzzasztóműveket iktatunk a folyás közbe, amik a tározókkal összekapcsolva felveszik a felesleges vizet. Elkészült a Kiskörei, majd az Abádszalóki víztározó, a Tiszató… hurrá! Éljen, győztünk! De, örömük nem tartott soká, mert hamarosan ez is kevésnek bizonyult: a víz követelte a jussát vissza.
Most megint ott tartunk, ahol elindultunk. Milliárdokat költünk árvízvédelemre, kártalanításokra, mentésekre. Szemeinket ájtatosan forgatva az eget fenyegetjük öklünkkel, vagy csendes imákkal mormolva próbáljuk a jóistent a víz visszaparancsolására rávenni.
Pedig nem kell itt nagy dolgokra gondolni! Vissza kellene adni a víznek, ami az övé volt évezredeken át, és az ember balga, buta gőgjében elrabolta tőle. Önkritikát kellene gyakorolnia a szakembereinknek Széchenyi és Vasvári helyett és kiállni a nép elé. Belekiáltani a pofánkba, hogy emberek: akkor tévedtünk! Most, amig nem késő vissza kellene adni az árterületeket, a kanyarokat, a folyók erőszakkal lemetszett karjait, lábait… hagy hömpölyögjön békésen a szőke Tisza, kék Duna!
Mert tudják meg uraim, ott fönn, a piedesztálon, hogy Petőfivel szólva „… bár fölül a gálya, alul a víznek árja, azért a víz az úr! …” Nehogy ez az özönvízszerű áradat elsöpörje a toldozgató-foltozgató szatócsainkat!
Ahogy a ruszkik már visszafordították a Jenyiszejt, betemették a sivatagot öntöző, az Aral tó vizét kiszippantó csatornákat itt, nálunk sem ártana revideálni egyes elfuserált terveket, lózungokat.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!