Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-03-30 18:19:07
Megtekintve: 2086
Hitler a Lenin Mauzóleumban
Ma reggel a lapszemlében hallottam a következő morbid hírecskét:
Szigetváron szobrot állítunk Nagy Szulejmán szultánnak, Magyarország sírásójának és 150 éves török rabságba döntőjének. A hír mellbe vágott. Uramisten, hát ennyire jutottunk? Mi jöhet még ezután? Javaslom, állítsunk szobrot Muhi-pusztán Batu kánnak is, hogy ő sem maradjon ki a sorból!
Nézzük azonban az érveket!
Mint tudjuk, a magyarság a népvándorlás korában mindvégig mellé-, néha alárendelt szerepet játszva a török hordákkal együtt vándorolt Európa felé a mongol sztyeppékről. Bizonyítják ezt török jövevényszavaink, leleteink, stb. Tehát a baráti, rokoni kötelékek régen éltek közöttünk: egymásra voltunk utalva.
Aztán útjaink elváltak, mi a kereszténységet választottuk, ők az iszlámot. Amikor az iszlám terjesztésében Európát célozták meg, úgy fordultak hozzánk, mint testvérekhez, hogy ugyan már sógor, (már, mint II. Lajos), engednéd át kis egymilliós seregünket országodon, hogy megdádázzuk a gaz osztrákokat, aztán hálából megszálló csapatainkat bennhagyjuk egy pár száz évre nálatok, hogy megvédjünk benneteket!
Jó Lajos királyunk ezt nem fogadhatta el, már presztízskérdésből sem. Mindegy, hogy történt: a lényeg, hogy Szulejmán jött, látott és győzött, s maradt hívatlan vendégként 150 évig.
Tény, hogy a haza elveszte, három részre szakadása után is voltak végvárak s hadurak, akik halálmegvető bátorsággal dacoltak az elnyomókkal. Zrínyi Miklós is ezek közé tartozott. Az már nem rajta múlott, hogy Szigetvárral együtt ő is elesett, s Szulejmán is a falak előtt távozott a paradicsomba.
Szulejmán egy világbirodalmat hagyott népére, Zrínyi népének egyik utolsó végvárát robbantotta fel, s nem adta Szulejmán kezére.
A kor meghatározó egyéniségei voltak mindketten. Szulejmán világbirodalom-építő, Zrínyi hazafi, lovag és abszolút hős. Egy kezemen megszámlálhatom, hány Zrínyi szobor van abban a hazában, amelyért Zrínyi vagyonát, tudását, életét áldozta.
Természetesen, Szulejmánnak szobra nem lehet Isztambulban, hiszen az iszlám tiltja az arc, alakábrázolást. Hogy képzelik akkor, túlbuzgó uraim, hogy megsértve az iszlámot egy velejéig vallásos uralkodó Allah tiltása ellenére szoborként közszemlére kitennének a távoli gyaur kutyák, hitetlenek földjén egy kisváros főterére?
Allah haragudna érte, s Szulejmán is rosszallná.
Esetleg lehetne bartellben, kölcsönösségi alapon: mi kitesszük Isztambul főterére Zrínyi lovas szobrát, ők meg kiteszik Szulejmán turbánját, akarom mondani Türbéjét Szigetvárra. A türbét lehetne nemzetközi zarándokhellyé tenni, mert Szulejmán az iszlám szentjeként van tisztelve, akárcsak Gülbaba. Ha Gülbabának van Türbéje Budán, miért ne lehetne Szulejmánnak is Szigetváron. Ez már másként hallik, mégsem szobor: sírhely, kegyhely egy halott ember emlékére, aki véletlenül itt halálozott el természetes halállal. Ezzel Allah is egyetértene. De hogy szobrot? Ne, ne ingereljük a halott oroszlánt, az új Zrínyiászokat! Mert még lavinát indítunk el.
Mi magyarok amúgy is élenjártunk világ életünkben a seggnyalásban. Sokszor a kényszer, az elnyomás is rávitt bennünket, hogy 150 éves Habsburg-uralom alatt Savoyai Eugénnek, Habsburg császárainknak szabadságharcunk eltipróinak szobrokkal hódoljunk: fátylat rá, elmúlt. Negyvenéves ruszki diktatúra alatt hódítóink martalócvezéreiről intézményeket, utcák ezreit neveztük el, pártkorifeusaikról és a fő sámánokról: Leninről, Sztálinról szobrok ezreit helyeztük köztereinkre. Tettük kényszerből, túlbuzgóságból, seggnyalásból, mert mi mindig pápábbak akartunk lenni a pápánál. Megtörtént, elmúlt, kalap rá.
Új rend jött, új éra. Szabadság, demokrácia, munkanélküliség. A magyar egyszerűen nem tud mit kezdeni a nagy szabadságával, s zsibbadtan tekintget szerteszét maga körül: egyedül vagyunk, nagyon egyedül vagyunk. Tartozni kéne valahová, mert nem járja, hogy a folyamat megszakadjon: 150 év török, 150 év Habsburg, 40 év ruszki védőszárnyak alatti zsibbadás után már 4 éve nem tartozunk sehová. Hiányzik a védőszárnyak melege. Hiába, ilyen a magyar! Most a NATO, a nyugat, a nagy-nagy keresztény Európa védőszárnyai alá kívánkozunk, s szájtépve csatlakozunk a kuncsorgók kórusához: „engedjetek be bennünket a NATO-ba! Európába. . .!” – zúgjuk a kórussal harsogva.
Mindent elkövetünk a demonstrációra: hazahozattuk Mindszentit, szobrot, kápolnát, kegyhelyet emeltünk neki kiengesztelésül, rendben van. Hazatérhetett Horthy, s ehhez nagyjaink inkognitóban asszisztáltak, szobrot, kriptát kapott, majd hamarosan a Bartók Béla utcát is vissza fogják keresztelni nevére, Horthy Miklós útra! Rendben van.
A Szovjetuniónak hadat üzenő, megtámadó, parancsra gyilkoló és megvert hadseregünket hősökké nyilvánítottuk, rendben van. A hadseregparancsnokot J11ányi Gusztávot grállovaggá avattuk, rendben van. Most Szálasi perújrafelvételére várok... ő következik a szentté avatások sorában...
Istenem, mi ez? Perpetuum mobile? Mókuskerék?
Nem is értem miért, csodálkozik a kommentátor azon, hogy Szulejmán szobrot kap egy vidéki kisvárosban. Na és, mi van olyankor? Adjanak neki, megdolgozott érte! Javaslom, állítsunk mindenkinek egy szobrot Magyarországon, akinek köze volt Mátyás király halála óta az ország romba döntéséhez. Csináljunk egy hatalmas szoborparkot, s tegyük bele ezeket a gyászvitézeket mind. Írjuk ki a kerítésre „Visszajövünk!”
Szörnyű álmom volt a napokban. Moszkvában álltam sorban a Lenin-mauzóleum előtt. A Sándor kertben hatalmas tömeg kígyózott. Minket, külföldieket előre engedtek a szakadó esőben. Beléptem az oldalfolyosóra, majd az üvegkoporsó előtt megállva, megdöbbenve fedeztem fel a sárgás spirituszban, Hitler egyenruhában ázó hulláját. Megdörzsöltem a szememet, s kábultan meredtem a fasiszta diktátorra. Mi ez, rémálom?
Nem volt időm tovább álmélkodni, mert a tömeg sodort kifelé. Kinn aztán mindent megértettem. A mauzóleum mellvédje felett hatalmas horogkereszt alatt: HITLER-felirat díszelgett.
Ezt, mivel a Sándor kert felől hátulról mentünk, nem vettem észre, mert nem láthattam.
– Sto eto? – kérdeztem döbbenten az egyik karszalagos rendezőtől.
– Mi lenne? Változnak az idők. Lenint eltemettük a Piszkarjevói temetőbe az ismeretlen katonák sírjába. Ne is lássuk! Helyébe, lízingbe megvásároltuk Hitler félig elégett hulláját a KGB raktárából. Kipreparáltuk, restauráltuk.
– S miért csinálták ezt a cserét?
– Uram! Haladni kell a korral! A németekkel jó a kapcsolatunk. Ők három év alatt próbálták megdönteni nálunk a bolsevik rémet, belebuktak? Mi negyven évig építettük nekik a kommunizmust, belebuktunk. 1:1 Most volt itt Kohl kancellár. Felavatta a mauzóleumot.
– És mi van olyankor?
– Mi lenne. Kaptunk 200 milliárd márka gyorssegélyt... a talpra álláshoz.
– S ha bölcs vezetőik eltapsolják a pénzt, akkor mi lesz?
– Mi lenne? Beígértük Kohlnak, ha újabb segély nem lesz, akkor visszük nekik Lenint cserébe...
– De hiszen régen meghalt...!?
– Uram, hát ennyire ostoba nem lehet! Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog! Leninek mindig voltak, és mindig lesznek! Ha az a kétszáz millió ruszki megindul...
– Értem, az újabb segélyt azért kapják, hogy ne adjanak világútlevelet a rongyosoknak?
– Nézze, a kérdés cikis, de megsúgom a választ: Kohl kancellár megígérte, hogy egy ruszkit beenged, Lenint, mauzóleumostól felállíthatjuk a Brandenburgi kapuval szemben, ha többet nem engedünk ki a határon.
– Uram, beszél ön Kohl kancellárral?
– Természetesen.
– Mondja meg neki, hogy van egy javaslatom: ajánlja fel a török kormánynak, hogy felállítják ők Berlinben Szulejmán szobrát, ha ez a magyaroknak annyi galibát okoz. Cserébe viszont zsuppolják haza a kétmillió török vendégmunkást...!
Ekkor ébredtem fel. Sose tudom meg már, végül is hol állítják fel világhódító, nagy Szulejmán szobrát?
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!