Az izzó kemence nyitott ajtaja előtt péklapátját markoló péklegény hétszáz-valahányadik veknijét hajította a hosszúra nyúlt műszak hajnalán a kemence mohó pofájába. Visszeres, pókos lábain citerázva megtántorodott, lapátjára támaszkodva, kézhátával törölve meg gyöngyöző homlokát, bepárásodott szemei lecsukódtak és mély álomba zuhant.
Lelke, kiszabadulva roggyant teste börtönéből rakétasebességgel száguld a pokolig.
Pillanatok alatt a gyehenna tüzét okádó tátott pofájú pokoli kemence előtt találta magát, ahol az országot elbarkácsoló vezéreink kecskebőr fujtatókkal szították a tüzet.
Azonnal munkára fogván, hatalmas sütőlapátot nyomtak a kezébe és a pokol csúszdáján máris lapátjára, pottyant a búzaégető Karsai. Óbégatva követelte, hogy ültessék mellé a sokat ígérgető, mézesbeszédű Torgyán minisztert is. A melléje pottyantott Torgyán méltatlankodva, durcásan kérte ki magának ezt a sértést – már tudniillik, hogy egy lapáton emelgetik Karsaival... De nem sok idő maradt lamentálásra, mert a péklegény pillanatok alatt a pokoli kemence izzó tűzébe lódította őket. És jöttek, csak jöttek sorban az ország kiárusítói, vagyonkánkat lenyúló bankáraink, tőzsdehuszárok, maffiózó főnénik és főbácsik, fő- és alrendőrök, funkcik, miniszterek, és ex-miniszterek, államtitkárok és polgármesterek...
A szakadatlan munkától elfáradván, a péklegény a hűs vizet tározó dézsa peremébe kapaszkodva belenyomta izzó homlokát a vízbe. Amint kiemelé fejét a hűsítő nedűből, tekintete a víztükrön megcsillanó Atyaúristen arcának szigorú vonásaiba ütközött.
– Uram! – szólitá meg hebegve – te, aki mindenre tudod a választ, megmondanád nékem, hogy ez mindig így fog menni ezután, sohasem fogyunk ki a munkából?
– Fiam, sziszifuszi munkát végzel, mert amint elemésztesz egy élősködő szipolyt, három másik lép helyébe. Így kerek a világ! Ámen.