Szürke egérként surrant reggelente a kukázó kis öregasszony kétkerekû kiskocsiját maga után húzva kukáshelyiségbõl kukáshelyiségbe, amíg csak tartott a hatalmas szalagházak sora. Mellette loholt, farkát vidáman felcsapva, hû korcs ebe: Fickó. Az asszony hetvenes éveiben járó, valaha szép arcú. Karcsú, finom mozgású, törékeny teremtésként hatott, s finom mozdulatai, amint a kukákból kimentett holmikat mustrálta, ízlésre, valami hajdanvolt intelligenciára emlékeztetett.
Lényegében minden érdekelte, ami még megõrzött valamit funkciójából: bedöglött kávédaráló, letört fülű bili, csorba bögre, kistányér, kidobott könyvek, folyóiratok, törött tükördarab, lyukas cipõ, pulóver és feslett harisnya...
Szépen kisimította, megtörölgette a holmikat, majd felrakva a kiskocsira, a kukázás végeztével hazafuvarozta a lakóteleptõl távol esõ lakásába. Az öreg bérházba érve, mint valami besurranó tolvaj, lopta fel a hátsó cselédlépcsõkön zsákmányát harmadik emeleti lakásába. A kiskocsit a cselédlépcsõ alá húzta be, s onnan hordogatta fel apránként a holmikat. Sokszor fél napja is ráment a hurcolászásra.
Lakása idõvel megtelt a sok odahurcolt holmival. Elõször a hálószobát használta raktárnak. Telirakta a szekrénypolcokat, az ágy alját, majd a padlóra rakosgatta a sok limlomot. A nap nagyobbik részét a kincsek szétválogatása és szortírozása foglalta le. Külön kupacokba kerültek az evõeszközök, a fémtárgyak, majd a ruhanemûk, papíráruk, az üvegek, kidobott visszaválthatatlan palackok, faáruk, drótok, műanyagok.
Vilma mindent precízen raktározott.
– Fõ a raktárrend! – mondta olykor Fickónak, s ilyenkor megütögette a korcs eb horpaszát, s cuppanós csókot nyomott pofájára.
Aztán amikor a hálószoba megtelt, folytatta a raktározást a nagyszobában. Mikor a nagyszoba is megtelt, akkor járatokat vájt a lomok közé, s mint egy vakondok közlekedett a plafonig érõ lomraktárban. A végén már a villanyt sem használta, mert vakon is eltalált a járatokban vackához a sarokba, ahol meghúzták magukat Fickóval. A villanyt már rég kikapcsolták nála, s kikötötték a gázt is.
Minek is, látni nem óhajtott senkit és semmit. Elege volt mindenbõl, ami körülvette. Ha látni akart, akkor bebújt vackába, s lehunyva szemeit, átölelve a félszemû korcs ebet, radiátorként húzva azt magához, belsõ látásával élte meg egész eddigi életét.
A víz sem kellett már neki. Minek. Mosakodni idõk óta nem mosakodott, főzni sem főzött, mert amit a kukákban talált, elég volt neki. Aztán egyszercsak eljött a nap, mikor úgy érezte, hogy az Úr elé kell állnia. Az Úr elszólította õt, s illõ módon megtisztálkodva indult a nagy útra. Teli engedte a kádat vízzel, levetette koszlott gönceit, s egy összeszáradt fél darab, kukában talált Flóra-szap-pannal lecsutakolta ráncos testét. Õsz haját kifésülte, kitépte belõle a pókhálótól összeragadt gubancokat, s a járat közepén lévõ térségben kinyitva a szekrényajtót, az ajtó belsõ felén lévõ magvakult tükörben nézegette szánalmas testét. Majd leült a tükörrel szembe a kissámlira, s Fickó térdére hajtott fejét vakarászva elmerengett.
– Látod, kiskutyám, mivé lesz az ember? Mit látsz abban a tükörben, egy vén, ráncos boszorkányt? – a kutya panaszosan közbevakkantott, de az öregasszony leintette. – Ne, ne kiskutyám! Ne tiltakozz: ez van. Ezzé lettem: öreg múmiává... Jegyezd meg: az ember nem öregszik meg soha, ha lélekben fiatal marad. A test, az bizony öreggé válik, s ha a lélek megrokkan, jaj, akkor: meghal a szív is. Tudod, voltam én is egyszer fiatal. Hehe! Hol van az már? – legyintett fogatlan száját torz vigyorra húzva. Voltam én is szép, de mennyire! Bomlottak utánam a férfiak: katonatiszt, párttitkár, igazgató... Zakatoltam a VIT-en, építettem egyetemistaként a büszke Sztálinvárost, daloltam a béke dalát: „szõdd a selymet elvtárs, selyembõl lobogót...!”– sipította elfúlón, s a kutya vele szűkölt. Vilma hadarva folytatta, érezve, nincs sok hátra...
– Három férjet nyűttem el, öt gyereket neveltem fel, iskoláztattam ki. Aztán mi lett belõlem? A férjeim mind elhagytak, ki elvált tõlem, kit a halál ragadott el... a gyermekeim meg, eh...! Nincsenek. Már nekik is gyermekeik vannak, némelyiknek unokája is. Magamra maradtam, mint a szedett fa: nem kellek senkinek.
Kinek kell manapság egy hetvenkét éves fõkönyvelõ, süketen. A számítógépet, szoftvereket, printereket nem nekem találták ki. Én csak egyhez értek: a hűséghez... Hűséges voltam a gyárhoz. Még egy ideig be-bejártam elõbb négyórásnak, aztán csak alkalmilag, de hát jött a rendszerváltás, a nagy felszabadulás, a privatizálás. Elõször volt a nagy fellendülés, aztán jöttek a bankkölcsönök, az ÁFA-csalások, a lázas kapkodás, és ugye erre már nem kell a hűséges cseléd, nem kell a látó, a precíz szakember, mert az összekuszálás, az adóssághalmozás lett az úr!
Bizony-bizony az öreg cseléd eleinte szóvá tette, hogy nem lesz ez így jó, hogy baj lesz... s mi lett belõle: kilöktek, hogy a lábam sem érte a földet! Kilöktek onnan, ahol húsz évig fõkönyvelõ voltam, szakmai hozzá nem értés miatt....
Bizony, kiskutyám, ilyen az élet! És aztán, hogy mi lett aztán? Kiskutyám, mi lett volna, hát jött a nagy pukkanás! A szappanbuborék szétpattant, visszajöttek a kommunisták, s a cég bejelentette a csõdöt. Elõször engem löktek ki, aztán a többi szakképzettet, majd a még maradtakat hátrahagyva köddé váltak a híres ügyvezetõ igazgatók! De, jól van ez így. A gyárat nem tudták magukkal vinni, az itt maradt. A kisíbolt milliókért meg nem kár! A pénz nem boldogít: engemet már régen nem boldogít!
Kiskutyám, még utoljára énekeljük együtt a nótámat, aztán szépen felöltözöm a legszebbik ruhámba, s elutazom, örökre elutazom... – suttogta Vilma, s rázendített fakó, rekedtes hangján: „...Mér, múlik el minden, ami szép, isten tudja visszajön-e még?” Befejezve a nótázást, maga elé révedt egy kicsit, majd elkezdte a szekrény másik ajtaját kicibálni, mert a jobb oldalában lévõ fodrosgallérú azsúrozott fekete ruháját akarta elővenni, s miközben az ajtóval hadakozott, a rozzant szekrény kibillent egyensúlyából, rádõlt a meztelen asszonyra s a szerencsétlen kutyára.
Három hét múlva találtak rájuk a rendõrök és a tűzoltók. A lakóknak eleinte nem tűnt fel az oszló test szaga. Gondolták, a vénasszony által összehordott szemét bűzlik. Aztán amikor már a bűz egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni, akkor kezdték figyelni, hogy hol van az öregasszony. Feltűnt késõbb a lakóknak, hogy nem látják a kiskocsit sem a lépcsõ alatt – valaki ellopta idejekorán azt is. És még mindig nem hitték el, hogy valami baj lehet, bíztak, majd csak elõkerül valahonnan... De a szag áradt egyre penetránsabban, elviselhetetlenül. És akkor hívták ki a rendõrséget.
Az ajtót betörõ hatósági ember könnyezve kapkodott levegõ után, a tűzoltók ájultan kúsztak a szeméthalomba vájt folyosókon, és végül rátaláltak a már foszlásnak induló tetemekre.
Három nap alatt eltakarítottak mindent. Az új lakó már meszeli a falakat. Miért ne? Elvégre nem történt semmi, az élet megy tovább.
Meghalt egy ember.
Nagydolog, naponta százezreket pusztít az esztelenség, mi ez, csöpp a tengerben. Nem téma... Napi hír csupán.