A hatalmas, robosztus termetű, ősz sörényű embert mindenki kerülte a környéken. Magányosan legeltette kecskéit és nem állt szóba senkivel. Egyedül élt ártéri tanyáján kecskéi, és félszemű, korcs ebének társaságában. Családja réges rég benn lakott a városban. Csak ő maradt kinn, mintegy vezeklés képen a múltjáért. Havonta párszor megjelent nála valamelyik unokája, vagy a fia jött ki, hogy megnézzék, él-e még, az öreg. Bevitték a kecskesajtokat a piacra eladni, neki meg elhozták a létfenntartásához szükséges dolgokat. Élelemre a kenyéren kívül nem volt szüksége, megtermelte magának, családjának, ami kellett.
Nem szerettük a nézésit. Pókos, véreres szemeivel mindig az ember veséjébe látott. Az ilyen emberre szokták azt mondani, hogy „a szeme se áll jól!”Mogorva volt, agresszív és ellentmondást nem tűrő. Csak parancsokat osztogatott, de kérni azt nem tudott senkitől, soha. Minket is ugráltatott. Mi, gyerekek, együtt legeltettük a muharosban vele a mi kecskéinket is. Általában egyikünk legeltetett, míg a többiek lementek fürödni a Tiszára, vagy a burzsintba játszani, esetleg vadmadár fészkeket fosztogatni. Bíbictojást rabolni, ürgéket önteni.
Úgy lett volna az ildomos, ha Gedony a mi pár kecskénket is átvállalta volna, de erről szó sem lehetett! Ellenben ő szalasztott minket cigarettáért, gyufáért, ivóvízért. Ez természetes volt az ő részéről. Ha néha ellenkeztünk ránk meredt és ennyit szólt csak–, na szaladjál csak, nem kopik el a lábad!– és mi szaladtunk, hogy is mertünk ellenkezni a Gedonnyal! Az, hogy őt megkérjük valamire, mondjuk, hogy nézzen rá a mi kecskéinkre is, ha mindannyian el szeretnénk menni, játszani, szentségtörés számba ment volna. Valami sötét titok, misztikus köd lengte körül. Féltünk tőle, mint ördög a tömjénfüsttől.
A márciusi nap első sugarai kicsalogattak bennünket is a rétre. Kihajtottuk a kisgidákkal megszaporodott kecskéinket a rétre, mi meg a póklyukakat vallattuk. Cukorspárgára szurkot erősítettünk, beengedtük a póklyukba. A pók ráharapott, kihúztuk, aztán beraktuk egy gyufásdobozba. Ha keresztes pókot fogtunk, azt eladtuk a patikusnak. Állítólag ellenméreg készült belőle. A többikkel meg játszottunk. Négy téglát összerakva arénát készítettünk, és összeeresztettünk két pókot. Fogadásokat kötöttünk, kié lesz a győztes. Általában üveggolyóban játszottunk. A golyózás különben is nagy divat volt. Egy lyukat fúrtunk a talajba és máris lehetett lyukra játszani. Minden valamire való gyereknek volt egy marék színes üveggolyó a zsebében. Aztán ott volt a pirinckázás. De a legjobban bukfencelni, cigánykereket hányni, és kergetőzni szerettünk… Futottunk a szélben, a hajunk lobogott.
Gedony ezen a tavaszon nem láttuk sehol. Nem jött egy nap, két nap, harmadnap...Már azt kezdtük gondolni, hogy levágta és kimérte a kecskéket, amikor jó három hét múlva kivirulva megjelent. Tíz évet letagadhatott volna annyira visszafiatalodott. Leereszkedett hozzánk. Beszédbe elegyedett velünk. Viccelődött, mókázott, mintha kicserélték volna. Hamarosan megoldódott a rejtély. Szép, fiatal, teltkarcsú szőke menyecske hajtotta ki a kecskéket. Úgy megbámultuk mintha a világszép nádszál kisasszony jött volna el közibénk.
– Gizi vagyok. Ott lakom a Gedeon bácsinál. Ő most benn van a városban pár napig, és én vigyázok a kecskékre. Ügyeket intéz, azt mondta.
– Hogy kerültél ehhez a vén bakkecskéhez? Nem félsz tőle?-faggattuk Gizit, egyre másra. Egyszerre befelhősödött a tekintete és megoldódott a nyelve.
– Nekem már nincs mit vesztenem gyerekek. Hát akkor mitől féljek? Túl vagyok mindenen.– mondta és nekifogott elmesélni a történetét.
– Amikor annyi idős voltam, mint ti, megjártam már a poklok poklát. A szövetségesek lebombázták a vasútállomást és a környékét. Akkor egy szárnyasomba, telibe találta, a mi házunkat is. Úgy elszálltak a szüleim és a testvéreim az égbe, mint a madár. Egyszerre csak azon vettem észre magamat, hogy egyedül maradtam, mint az újam.– Te hogy maradhattál ki ebből a repülésből?– faggattuk, mire ő azonnal megadta a választ.– hát úgy, hogy iskolában voltam. Látjátok erre jó az iskola! Már csak azért is érdemes iskolába járni, mert azt nem bombázzák, az nem célpont.
– A háború után nagyon lerongylódott az ország és rengeteg volt az éhező,árva,félárva gyermek. Volt egy nemzetközi gyermekmentő akció, amelynek kapcsán sok kisgyermeket, többek között engemet is kivittek Hollandiába családokhoz pár évre, hogy feltápláljanak bennünket. Én egy holland családhoz kerültem, akik virágtermesztéssel foglalkoztak. Rengeteg melegházuk, fóliasátruk volt és szabadföldön is termesztették a sok tulipánt, gerberát, fréziát és még sokminden fajta szebbnél szebb virágokat.
– Tizenkét évesen serdülő, piros arcú, aranyszőke hajú igen szép lányka voltam. Annyira szőke, hogy hollandnak is beillettem volna. Gondolkodtak is a nevelőszüleim azon, hogy örökbe vennének a magyar államtól. Iskoláztattak, és nem akartak kizsákmányolni, a kertészetben robotoltatni. S mivel látták, hogy tehetségem, meg készségem is van a szépség iránt, így a virágüzletük virágkötészetében megtanulhattam a virágkötést.
– Nem is lett volna semmi baj. Elvégeztem a tizedik osztályt. A bizonyivánnyal együtt megkaptam a virágkötői engedélyt is. Az alatt a négy év alatt, míg náluk voltam, kiiskoláztak, szakmát adtak a kezembe. Ami kis pénzt kerestem a gyakorlati idő alatt, félretették nekem. Hanem egyszer csak végszakadt a jólétnek. Beütött a menykő! Beleszerttünk egymásba a gazda fiával. A fiú a holland fővárosban tanult az egyetemen. Nyári szabadságra mindig hazajött. És azon, az utolsó nyáron, megtörtént a baj. Terhes lettem tőle. Összepakoltak és hazaküldtek. Nem akarták a fiú karrierjét tönkretenni. Becsületükre mondván egy tisztes összeggel, megtoldották a kis pénzecskémet és úgy indítottak útba. Hazaérve a Gyámügy járt el az ügyembe, és átmeneti gyermekotthonba kerültem, majd megszültem a gyermekemet, a kis Ferikét. Őt azonnal állami gondozásba vették engemet, pedig mivel elértem a tizennyolc évet deportálnak Sztálinvárosba a szocializmust építeni.
– És mi van a kisfiaddal, szoktál vele találkozni?
– Természetesen, látogatom. Tartjuk a kapcsolatot. Most múlt kilenc éves. Itt van a városban, a gyermekotthonban. Pontosan Ferike látogatásnak kapcsán botlottam Gidabácsiba, de ez egy másik történet. Majd holnap folytatjuk gyerekek.– fejezte be.
Mi pedig alig vártuk a holnapot, hogy megtudhassuk a titkot. Még annyit tennék a történethez hozzá, hogy Gizi először malteroslány volt a kömivesek mellett, majd hamarosan az első és egyetlen virágbolt vezetőjének tették meg. Itt dolgozott nyolc évig, amikor a szokásos kéthetente esedékes látogatásra hazautazott szülővárosába, hogy a kapcsolattartás végett találkozzék kisfiával. És mivel lekéste a buszt, az állomásról a tanyákon keresztül, a szátóföldeken átvágva indult a volt földesúri kastélyban lévő gyermekotthonba meglátogatni a kis Ferikét. Hirtelen zápor kerekedett, és bemenekült a legelső tanyára.

2

Azon a hűvös márciusi reggel is szakadt az eső. Gedony és félszemű, korcs ebe fázósan gubbaszkodtak a gangon. Ült a szutykos, sok üléstől kifényesedett karfájú lócán és ormótlan bakancsait az előtte heverő kutya kasán pihentette. Vékony, inas nyakán kókadt napraforgóként imbolygott herélt svájcisapkába bújtatott busa, nagy feje. Keselyű arcából karvaly csőreként ugrott elő horgas orra, melyet lila ajkainak keskeny, késpengeszerű vonala választott el kiugró, szögletes állától. Arcára ráaszott a szilvakékre cserzett, borostyás bőr. Vásott, posztómellénybe bújtatott horpadt melléből minden egyes levegővételnél sivítva tört elő a savanyú levegő. Mellényzsebéből kihívóan fityegett elő megfeketedett ezüstláncon lógó svájci zsebórája. Gacsos ujjai a vásott kostökzacskót vallatták. Szálanként csípegetve elő belőle a vágott pipadohányt, hogy ráérősen cseréppipájába tömje. Úgy szorította a csutorát sárga, lapátfogai közé, mint ragadozó a zsákmányát. Mikor végzett, feltápászkodott, az égő katlanhoz botorkált, leguggolt, kukoricacsuhéból gyújtóst sodort, és tüzet vett. A gang közepén terpeszkedő kopott vesszőfotelhez cammogott, belezuttyant, s meggyújtotta a csibukot. Mélyeket szippantgatott a kesernyés füstből. Horpadt arcán minden szippantással le s fel járt az avaslila bőr. Beteg, megfáradt lelkén lila ködben úszó, megfoghatatlan kéjérzet futott át.
Pemete, a félszemű korcs, kotorékeb, ugrásra készen leste a gazda orcájának cuppanásait. Lelki szemein át, látta, amint a megfeketedett nyelv, nyálat köpül az odvas szájban, hogy kéjesen megforgatva hegyeset sercintve a köpőbe köpje. Minden igyekezet arra irányult, hogy felugorva a levegőben úszva elkapja a nikotnizű nyálat és így ő is, részesüljék a pipázás gyönyöreiből.
Eltelve a pipázás által a lelkét elöntő kéjérzettel vegyes gyönyörtől, szinte a mennyországban lebegve kinyújtott tenyerével a kutya fejét kereste. Végigsimított az eb fején, majd vakon tapogató keze a kecskelábú asztalon megtöltve álló horpadt bádogbögrébe kapaszkodott. Mohos száját kitátva, zanzafejét kissé hátrahajtva, kéjesen szopogatta a megszokott golyhóit. Meg kell jegyeznem, hogy bár kapcabűzt árasztó, kesernyés íze által sokakat elrettentett és igen csak nagy megpróbáltatásnak tett ki kóstolgatása,. Szeszfoka miatt erősen bódította az embert. Kiitta, az asztallaphoz koccintotta, s egy kupica, gyorsítónak csúfolt bundapálinkával megfejelte. Hamarosan megtelt a gangra beszorult levegő a keshedt tüdőből kipréselt savanyú pálinkabűzzel. Szemei befelhősödtek, elméjére rátelepedett a lila színű köd.
Aztán egy hirtelen mozdulattal megragadta a kutya nyakán a bőrt, magához rántotta a kapálódzó ebet és cuppanós csókot lehelt szőrös pofájára. Az eb viszonozván gazdája kedvességét, recés nyelvével úgyszintén végignyalta annak, borostyás, smirglire emlékeztető pergamenszerű bőrét. Végigszántva azt, fényes csíkot húzott a rárakodott koszréteg között. Gedony rámeredt, szája torz vigyorra görbült és hörögve gügyögni kezdett hozzá.– he, kiskutyám, megdöglök, itt hagylak!
A kutya mintha átérezte volna gazdája gondolatait, könyörgő tekintetet vetet reája. Gedony rendületlenül hörögte az eb pofájába.– sose bánkódjál utánam! Egy elvetemült emberrel több vagy kevesebb, nem számít! Gonosz ember voltam világéletemben, bitangul éltem le az életemet! És úgy is fogom elpusztítani magamat, majd meglátod!– lihegte a kutya pofájába és hozzátette még: nem hiszed! Majd meglátod, üvöltötte, s hogy bizonyságot tegyen a gonoszságáról hirtelen mozdulattal megmarkolta a kutya nyakán a bőrt, felemelte. Szembenézett vele. Gacsos ujjai satuként préselték a vergődő állat nyakát össze. A kutya szeme megüvegesedett, zöldeskék nyelve lefittyedt, fekete ínyein habos nyál csurrant ki. Gedony egészen közel emelve magához arcán torz vigyorral köpködte felé bűzös szavait.
– Vén kéjenc voltam világéletemben, s a maradtam máig is. Nem hiszed? Na, várj csak!– nézett rá sunyin és a kétségbeesetten szűkölő, kapálódzó ebet a fortyogó rézüst fölé tartva annak alfelét belemártotta a csirkekoppasztóan forró vízbe. A kutya a fájdalomtól vonítani kezdett. Ezzel a mutatványnak még korántsem lett vége. A csuromvizes, minden ízében remegő jószágot a hokedlira állította és így leckéztette.
– Látod, kiskutyám, nem érdemes velem vitatkozni! Gonosz vagyok és punk, tum! Majd grabancánál fogva megragadta, a fotelhez lépett vele. Belezuttyant és cuppanós békecsókot nyomott a kutya pofájára. Az állat alázatosan végignyalta keselyű arcát. Ettől a nemes gesztustól ellágyulva Gedony e szavakkal fordult az ebhez.– elhiszed-e végre, te oktalan állat, hogy én is szívesebben lovagoltatnám térdeimen a kis unokáimat, minthogy veled veszkelődjek? Nekem is voltak, vágyaim, vannak még álmaim. Szerettem volna repülni én is a széllel, nem lehetett. Volt nekem felségem, voltak gyerekeim. Az asszony rútul megcsalt, meg is lakoltattam érte. A gyerekeim, már rég megbocsátották a tettemet. Fátylat borítottak a múltra, megértettek. Csak én nem oldoztam még fel magamat, szörnyű tettem alól. Akkora a bűnöm Pemete, hogy az égig ér! Elemésztettem az asszonyt.– a folytatást a borsbögrébe fojtotta és máris megbánta, hogy az őszinteség így felböffenve belőle, fellebbentette múltjáról a fátylat. Hirtelen gonosz ötlete támadt. A katlanhoz botorkált, előhúzta a piszkavasat, s bele tette a tűzbe, had forrósodjon fel. Aztán mikor már vörösen izzóvá vált, előkapta és hirtelen a kutya horpaszába, nyomta. A kutya kínjában két lábra állt és kihomorított. Szemei a fájdalomtól bepárásodtak, majd vad menekülésbe kezdett. Bebújt a farakás alá. Gedony utána mászott és hátsó lábainál fogva előhúzta a szűkölő ebet. Hóna alá csapta és a fotelhoz botorkált vele.
Belezuttyanva ölébe ültette, két térde közé szorította és lila nyelvével megnyalva, fertőtlenítette a sebet. Nem is volt tudatában tette gonoszságának, hiszen csak azt tette a kutyával, mint az apja ővele kiskorában, amikor eljárt a szája. Örökre belevéste az agyába, hogy feleslegesen nem szabad fecsegni. Gedony is így akarta titoktartásra szoktatni kutyáját. Most már biztos, hogy hallgatni, fog-gondolta-, hiszen akit egyszer megfélemlítenek, az egy életen át képes hallgatásba burkolózni. A legjobb lakat a szájon, a félelem. Jól tudta ezt a tizenkét éves lánya is, amikor megerőszakolta és forró cseréppipáját a combjához érintette. Azóta is hallgat.– a nagyréten, kiskutyám, van egy odvas, öreg nyárfa– kezdte.
– a nyárfa alatt egy félig bedőlt, százéves gémeskút maradványa található. Régóta nem használta senki. Elösször talán az, használta, aki létrehozta: valamelyik ük-ük öregapám. Tudod, nálunk olyan szokás járta, hogy aki megöregedett vagy megnyomorodott és már nem volt hasznára a családjának, az összepakolt, kis elemózsiát csomagolt az útra és kiballagott ide, a mohos kúthoz. Az utolsó útjára induló nagyszülém is kis batyuját szorongatva lépett ki a gangról a hajnali derengésben. Egyre távolodó, összezsugordó alakját elnyelte a szürkület. Arra emlékszem még belőle, hogy búcsúzóul egy barackot nyomott a fejem búbjára.
– Legényke voltam, már amikor a hátamon vittem ki a kúthoz a megnyomorodott apámat. Riasztó kínnal és lelkiismeret furdalással eresztettem alá a vödörbe, s a kútkávához csomóztam a kötelet, hogy ne merüljön el azonnal. Hagyni akartam neki egy kis sanszot, hátha még meggondolja magát, s akkor felhúzhatom. De ő nem engedett elhatározásából. Még egyszer életében utoljára jól beszalonnázott, megitta fél liter borocskáját és ráparancsolt, hogy vágjam el a kötelet. Amikor engedelmeskedve neki végül is elnyisszantottam a kötelet, még egyszer utoljára belenéztem a szemébe. És láttam a tekintetében, hogy még ő kért tőlem bocsánatot. Vajon miért? Talán azért, hogy nemzett, felnevelt, s nem tud már magából többet adni? Állati!– hörögte és hatalmasat húzott a horpadt bádogbögréből. Szemeit kidüllesztve a kutyára meredt, majd tovább folytatta. – Emberfarkasok voltunk Pemete! Vadállatok, felfaltuk a szüléinket!
Aztán sokáig nem használtuk a kutat. Édesanyámnak nem hagytam elemészteni magát, megtiltottam neki! Ő ágyban halt meg, s tisztességesen eltemettük. Utoljára a feleségem használta a kutat. Természetesen nem önszántából, kicsit én is segítettem neki. Úgy történt a dolog, hogy kikezdett a veres hentessel, meg a sánta suszterral is. Én tudtam meg a dolgot legutoljára. Nem vertem meg, nem csaptam botrányt, csak annyit mondtam neki:– na, öltözz, oszt gyere velem! A kúthoz érve megmarkoltam a nyakánál fogva, megroppantottam a gigáját, és mint egy macskát beledobtam a kútba. Sose került elő. Egy hét múlva bejelentettem, hogy megszökött a felségem. Mivel köztudott dolog volt a henteshez, meg a suszterhez való viszonya őket kezdték el vallatni, hogy mi történhetett az asszonnyal, nem ők rekkentették-e el? A suszter erősen állította, hogy ha ilyen nyomtalanul eltűnt annak csak az lehet az oka, hogy a hentes féltékenységből megölte, és bedarálta kolbásznak .A kolbászt meg rég kimérte a kuncsaftoknak. A hatóságok addig verték a veres hentest, míg azt is bevallotta, hogy ő feszítette meg a megváltót, csak hagyják már abba a verést. Mivel bizonyítékot nem találtak, a kicsikart vallomást felhasználva hét évet kapott, amiből négyet le is ült. Gedony azóta sem mer a szemébe nézni neki.
– he, kiskutyám, ugye megértesz engemet? Mit mondd a szemed, mit mond?– vallatta a panaszosan vinnyogó ebet, majd annak pofáját markával betapasztva a sarokba hajította. Ő pedig fel egyenesedett, kezeit a füleire tapasztva hirtelen kirohant a verandáról a szakadó esőbe. Az esőben szétvetett lábait kiterpesztve megállt, kezeit és arcát az égre emelte, motyogni kezdett magában. A delírium ködén át lelki szemei előtt megjelentek a színen és elvonultak előtte a kútsírba menetelő szerettei. Úgy masíroztak a réten át a nagyfa alatt álló mohos kúthoz, mint egy hangyasereg. Elől bandukolt a szülike, karján elemózsiás kosarával. Őt követte sógora, a nyomorék apja. Végül a sort a felésége zárta. Mielőtt, még végleg betakarta volna őket a feledés sűrű fátyla, még egyszer utoljára gúnyosan, kacagva visszatekintettek rá. És akkor felbukkantak a gyerekei. Riadtan, félelemtől csillogó vádló szemeikkel némán tekintve rá. Szemek, kékek, feketék, barnák Szemek, vádló tekintetek… mindenütt szemek, hatalmas, egyre nagyobb szemek! Mielőtt beleőrült volna a látomásba, hirtelen jött egy bíborfuvallat és elfújta agyáról a ködöt. Tudata kitisztult és lecsillapodva beballagott a gangra.
Lekuporodott a katlan elé, a tűzbe tartotta a piszkavasat, és hirtelen a markába szorította. Így akarván magát hallgatásra kényszeríteni. A fájdalomtól felszisszent, elméje egy pillanatra kikapcsolt. Hirtelen megdörrent az ég, hatalmas villám vágott az udvaron álló körtefába. A villám szele a földhöz vágta. Térdre rogyott, kezéből kihullott a piszkavas, majd elterült a nedves kövön.
Amikor magához tért előkereste a borjúkötelet, hurkot vetet rá és átall vetve a mestergerendán, hozzáerősítette a hurokkal. Levetkőzött, a fürdődézsát telitöltötte az időközben felforrósodott melegvízzel és Belezuttyanva lesikálta magát. Mégsem illik koszosan, büdösen az úristen elé állni! Még csak az kellene, hogy szégyenszemre Szent Péter ne engedje be a kapun! A fürdést befejezve derékig felöltözött, majd a csorba tükör elé állt, megborotválkozni. Amikor borotvaéles szerszámát a kiszolgált hadi derék szijjon fenni kezdte agyán egy pillanatra átfutott, hogy mi lenne, ha egy mozdulattal elnyisszantaná a nyakát. Aztán arra is gondolt, hogy elébb befejezi a borotválkozást, majd a kutyán próbája ki a borotvás nyaklevágást. Lenyakazná a kutyát, hogy magaelé küldve a túlvilágra mutassa neki az oda vezető utat! Nem is lenne hülyeség, morfondírozott magában. Csak egy rántás és nyissz!
A borotválkozás után felvette a fehér vőlegényi ingét, fekete zakóját. Még egyszer utoljára megnézte magát a tükörben. Aztán a kutyanyakazás gondolatát elvetette, mert nem akarta a vérrel bemocskolni ruházatát. Így menekült meg a biztos haláltól Pemete. Végezetül felhúzta a tükörfényesre boxolt birgerli csizmákat is. Mégsem illik a mennyországba vivő poros úton mezitlább végig poroszkálni. Miután végzett mindennel, még egyszer körbenézet. A kötél lelógó végére is kötött egy hurkot. Alá helyezte a hokedlit. Felállt rá, bedugta a fejét a hurokba és kirúgta maga alól a hokedlit. Egy iszonyatos rántást érzett a nyakán. Pillanatok alatt lepergett előtte élete filmje. Az utolsó kockához érve iszonytató érzés hasított agyába! A kecskék! – nem fejtem meg a kecskéket!– hörögte véreres szemeivel és életösztönének utolsó szikrájával, hogy ne fojtsa meg, kétségbeesetten megmarkolta a kötelet, hogy ne fojtsa meg, és belekapaszkodva rángatózni kezdett rajta.– kegyelem Uram, ne engedj addig meghalni, amíg nem fejtem meg a kecskéket!– üvöltötte és elvesztette az eszméletét.

3.

Ekkor ért a tanyához Gizi és a zuhogó eső elől fedelet keresve befutott a házba. A verandán iszonyatos látvány tárult elé. A mestergerendára felakasztva egy ember rúgkapálva küzd az életéért. Gizi nem tétovázott. Felkapta az asztalról a nagykést, oda húzta a hokedlit. Felugrott rá és nyissz! Gedony puffanva terült el a földön. Gizi odatérdelt mellé, föléje hajolt és megoldotta a kötelet a nyakán. Aztán ráöntötte a fél vödör kútvizet. Gedony lassan éledezni kezdett. Visszatért belé a már elszállni készülő lélek. Hirtelen magához tért, felült és kétségbeesetten megszólalt. – ki kell ereszteni a kecskéket!
– És magával mi legyen bácsika?– kérdezte Gizi, megdöbbenve a szokatlan kívánságon. Gedony így válaszolt neki.– én megdögölhetek, de a kecskéknek legelni kell! Tudsz kecskét fejni?– kérdezte Gizire bámulva. Az a meglepetéstől se köpni, se nyelni nem tudott. Igen távol állt a virágkötéstől a kecskefejés. Így hát őszintén bevallotta, hogy bizony azt nem tud.– Jól van, adj innom! Kicsit fel száradok, azt kimegyünk megfejjük a kecskéket!
– Így kerültem én Gida bácsihoz, gyerekek. Ne gondoljátok, hogy olyan gonosz, mint amilyennek kívülről látszik. Belül arany szíve van. Nagyon egyedül volt, elkeseredett és meggondolatlanul el akarta dobni magától az életét. Mindenki tévedhet egyszer. Nem igaz?
Azon a napon, amikor Gedony a városban járt, bement a gyámügyre és megérdeklődte, hogyan lehetne a Gizi fiát magához venni? Elmagyarázták neki, ha az anya konszolidált körülmények, közé kerül, akkor visszakapja a gyermekét. – Vegye el feleségül!– tanácsolták neki, és Gida megfogadta a tanácsot. Feleségül vette a nála húszegynehány évvel fiatalabb leányanyát. Ferikét magukhoz vették. A kis piros arcú, aranyszőke hajú, holland gyereket, azonnal a szívünkbe zártuk és együtt őriztük vele nyaranta a kecskéket. Együtt kergetőztünk a nyúlfiakkal, szaladtunk a szélben a pillangók után, a hajunk lobogott. Amikor jól elfáradtunk a hancúrozásban, hanyatt vágtuk magunkat a rét selymes füvén és elnézegettük a nap előtt egymás után elvonuló bárányfelhőket.