A templom melletti közkútnál délelőtt mindig nagy a forgalom. Vénasszonyok beszélgetését fújja az üres vödörrel frissen érkező felé a szél.
– Hallotta Kókányné, mit beszélnek? – fordult a feketére cserzett arcbőrű, hajlott hátú, inas, piszkafa termetű fejkendős asszonyhoz a kövér, bibircsókos, májfoltos, javakorabeli asszony. Miközben állandóan nyáladzó, lila ajkait köténye sarkába törölgette.
– Mit Mariskám, mit?– Kérdezi kíváncsian a másik asszony.
– Hát, a Kisséket, hogy mi történt velük!

–Mondja már, na, hagy hallom!– biztatta Mariskát a zanzafejű, piszkafa termetű, Kókányné, miközben jobb fülét kiszabadítva a barhetkendő süketítő rabságából Mariska nénihez hajolt vele. Lilás nyelve úgy jár mohos szájában, mint a köpülő.
–Képzelje a drágalátos kislányuk mibe keveredett?
– a Bukta?
– Az, hát, ki más lenne!

–Mondja már az istenért, mi történt! – biztatta Kókányné, olthatatlan kíváncsiságra gerjedve. Mariska, fokozván az izgalmakat, sejtelmesen, suttogva figyelmeztetette a dolog nagy horderejére Kókánynét.
– Kapaszkodjék meg Kókányné abban a vederben, mert olyant hall most, de olyant! – tette hozzá szemeit forgatva.
– Jaj! Csak nem?
–De, igen, az Emma. Képzelje, megszült… hajnalban!– jújj! – sikkantotta el magát Kókányné a hír hallatán. – meséljen, gyorsan, mi van még!
– Hát nem elég ez: megszült az Emma! – dejszen’ nem látszott azon semmi! Hát ugyan kitől? Csak tán, valakitől, nem?

– Ami igaz, az igaz: a tulajdon anyja sem látott azon az égvilágon semmit, de semmit! Olyan volt az, mint a véres hurka! De, mintha az utóbbi időben, lett volna valami furcsa rajta, ahogy így visszagondolok, mintha? – jobban gömbölyödött volna, ezt akarta mondani ugye Mariskám, nekem is feltűnt! Még gondoltam is egyszer, hogy megkérdem a Kissnét, de aztán mégsem. Minek avatkozzon az ember más dolgába, nemigaz?

– Tudja Kókányné, szomszédok vagyunk a Kissékkel, átjárunk egymáshoz. A Lajosom is elkártyázgatott olykor az öreggel. Iszogattak is együtt.– Szűmária uramisten! Hányta magára a keresztet Kókányné, csak nem hogy maga még látta is a kicsit?
– Hát azt nem, nem voltam otthon, csak a Lajosom, na az ment által. Vagy az asszony hívta volna át? Nem is tudom ebben a nagy fennforgásban. Elég az hozzá, hogy lélek szakadva futott át az Ella, a Kissné, hogy Aszongya, gyűjjék mán Lajos, baj van a lánnyal! Szó, ami szó, rohan át a Lajos, mint az eszelős, azonmód ahogy vót, gatyában, csak egy kalapot tett a fejére, a tisztesség kedvéért.

– Jó reggelt asszonyok!– lépett hozzájuk, szemébe húzott kalappal a fején, csutorával odvas fogai közt az öregember.
– Egye meg, ha jó!– köpködték felé a szavakat az asszonyok mérgükben, hogy megzavarta őket a pletykálkodásban. – Mi az, az érdekes, hagy hallok belőle én is valamit? Lépett közelebb hozzájuk. Az asszonyok rendületlenül folytatták tovább az esemény kivesézését.

– Szóval, átrohant az én Lajosom, és igencsak a földbe gyökerezett a lába neki.– Szent egek! Isten az égben!– hányta magára tekintetét az ég felé fordítva Kókányné a kereszteket.

– Hát a leány, az Emmuska, ott fetreng csurom vérben, a földön egy rongyszőnyegen, a piszokban. Merő egy vérben úszott minden, még a plafon is véres volt! Nem szégyen, de olyan egy ideg jött rá az én Lajosomra a látványtól, hogy hasmenést kapott és rohant hátra a budira, könnyíteni magán.– jújj!– visított izgatottan Kókányné. Félrehúzott odvas szájából kéjesen bukkant elő két épen maradt tépőfoga.– szóval kirohant– kérdezett rá az izgalomtól félájultan.
– Ki, az, ki bizony, hátra a budira! Ráguggolt a pottyantóra, azt a deszka peremén meglátta a cipődobozt…

– És, mi lett aztán, mondja mán, ne húzza, mint a rétestésztát, mert mingyán megesz a fene a kíváncsiságtól bennünket!– sürgette Mariskát Áron bácsi is. Mariska hatásszünetet tartva vészesen körbehordozta tekintetét a jelenlevőkön, és ott folytatta a mesét, ahol abbahagyta.– Leveszi a cipődoboz tetejét, és meglátja benne, a vértől maszatos csecsemőt!
–Szűzanyám!– hörgi kifordult szemekkel, és ájultan zuhan Áron bácsi karjaiba Kókányné. Úgy állnak ott szoborrá merevedve, mint Szodoma és Gomora vénjei. Az odaérkező zöldséges kofa szájtátva hallgatja a folytatást.
–Lajosom felkapja a véres, maszatos dobozt, benne a csecsemővel és azonmód, ahogy vót, letolt gatyában, összeszart inakkal rohan be a házba, leteszi a dobozt a kredencre és rohan át a körzeti orvosi rendelőbe.
– Nahát, ekkora elvetültséget!– hányják magukra a keresztet a jelenlevők.

Áron bácsi így szónokol.
– Most megláthatjátok hova vezet az istentelenség! Mit fog szólni ehhez az atya? Biztosan kiprédikálja őket vasárnap – hányják magukra az asszonyok a keresztet. Megveri őket az isten, meglássátok! Budiban a gyerek! Eszméletlen!– Élt még a csöppség? – Kérdezett rá Áron bácsi, mire a Mariska így felelt:– nem, Áron bácsi: megfojtották!
– De minek tették ki éppen a budiba?
– Minek, na ugyan minek? Kitették, hogy később majd elsinkeljék! Huncutok ezek! Azt nem értem mért nem dobták be egyenesen a budiba? Minek kellett cipődobozba rakni, ha úgyis el akarták sinkelni?– morfondírozott az egyetlen férfiember közöttük.

– Akárhogy is történt, a Lajosom bele fingott nekik a nulláslisztbe! Fellármázta a falut, jönnek a nyomozók, aztán nem lesz kecmec: vallani kell nekik! Majd azok ki verik belőlük az igazságot!– nyalta végig lila ajkait Kókányné izgatottan. Agyon kellene ütni az ilyeneket, lecsapni, mint a taxiórát!– tódította a zöldséges kofa. Vagy belefojtani őket a budiba!– kontrázott Áron bácsi. Kókányné is megszólalt– akárhogy is vesszük, nagy ganéság a biztos!
–Nem is tudom elképzelni, hogy az öreg keze ne lenne benne a dologba. Mert, akkor ki áshatta ki azt a gödröt ott a kertben, amibe majdnem bele esett Lajosom a nagy rohanásban? – Nem is lehet az, hogy a családfő ne tudna éppen a dologról!– tódította izgatottan a zöldséges kofa.

–Kókányné eszelősen sipítozta– Nincs helyük a temetőben, le kellene rombolni a kriptájukat!– zetorral kéne elhúzatni– igazította ki Áron bácsi.
– Halljátok, még jó, hogy nem fogták rá a Lajosomra, hiszen az ő kezében volt a doboz. Ő vitte be a házba!– az elveteműttek!– tódította Áron bácsi.– Letagadnák ezek a napot is az égből Mariskám!– kontrázott Kókányné is. Amíg meg nem jött a körzeti orvos úgy tettek mintha nem értenék, hogy került oda a dobozban a gyerek? De itt most már nem volt kec-mec. A körzeti orvos csak ránézett az Emmára, megnyomkodta a melyit, azt mán gyütt is belőle a tej belőle, csakúgy spriccelt!

– Még szerencse a szerencsétlenségben Mariskám, hogy a Lajosod úgy járt!– áradozott Dikóné, a zöldséges.– Mert ha nem jön rá a hasmars, talán sose derült volna ki ez a disznóság? Elásták volna, vagy tudomisén? De istennek hála megvan a kis tetem! A gyilkos meg majd megbűnhődik érte! – sokat értek vele, hogy megtanáták, ha még élne szegényke…– merengett el Kókányné elérzékenyülve és barchet kendőjének sarkával törölgette nyálával összekeveredő lecsurgó könnyeit. Áron bácsi rezignáltan legyintett, sercintett egyet sárga agyarai közül és így zárta le az ügyet.

– Az a lényeg, hogy megvan a bűnjel, így aztán biztosan nem úszhatják meg. Mariskát csak piszkálhatta a dolog, mert elkezdett morfondírozni.– Irma néném, olyan gondolatom jött, hogy, ha az Emma nem kezd el vérezni, akkor amilyen elveteműttek, még ráfogták volna a Lajosomra.– Mit, hogy ő szülte, he?– meresztett nagy szemeket Áron bácsi.– ez lenne a világ legnagyobb csodája! – Kókányné elkezdte hányni magára a keresztet s így szónokolt – látjátok-e, hogy mégiscsak van isten? Nem engedte, hogy megússzák, elsinkófálják a gyereket! Maga is így gondolja Áron bátyó? Maga írástudó, bakter vót! Mondjon valami okosat! – a biztos, hogy amit műveltek, az istennek nem tetsző dolog – jegyezte meg, miközben fekete agyaraival úgy ráharapott a csutorára, hogy csakúgy reccsent.

– Asszonyok, jó lenne megtudnunk, hogy mit szól ehhez a tisztelendő úr?
– Igazad van Irénkém, menjünk a tisztelendő úrhoz!
– Várjanak, megyek magukkal én is, úgyis arrafelé van dógom!– rikkantotta az öreg és kacsázó léptekkel megindult az asszonyok után a paphoz, a templomba. Az asszonyok hátraszóltak neki.– Jöjjék csak Áron bácsi, legalább férfiember is lesz közöttünk, nagyobb a súlya a szónak!