A buszon futottam vele össze. Ülök az egyik dupla ülésen ő, pedig kecmereg felfelé. A valaha százegynehány kilós ember, most megtört, girhes öregemberként vonszolja magát. Elhaladtában megállitom, rászólok.
–Gyurka, ülj ide mellém! –és megragadva lötyögő kabátszárnyát lenyomom magam mellé az ülésre. Tompafényű szemeivel úgy néz rám, mintha valahova a messzi távolba révedne.
–Mi van veled? Hiába hívlak mobilon, vonalason nem szólsz vissza? Nem értelek, mi történt? Hol az én energiahuszár, kiállitásokra járó barátom? Mi történt veled? –síri hangon szólalt meg.

–Nézz rám! Hogy menjek így, ilyen ábrázattal emberek közé? Harminchat kilót fogytam félév alatt. Elemészt a depresszió. Minden bajom van, és egyre jobban bezárom magamat. Kifelé megyek az életből. Már nem érdekel semmi. Egyet kívánok csak: a halált. Érzem, hogy a homlokom ott van a halál csókja!
–Gyurikám, megszakad a szívem érted! Hiába hívlak, kereslek, a hetenkénti látogatásaid is elmaradtak. Hiába küldik A Múzeumból, Könyvtárból a meghívókat, nélküled, kell lennünk. Pedig mi mentünk el utoljára mindig. Emlékszel, amig volt a repi piából, kajából addig mi nem tágítottunk.

–Végem van… mindennek vége. Meg akarok szűnni! Felszívódni az Univerzumban!–legyintett rezignáltan.
–Gyere most fel hozzám! Beszélgessünk, mint régen!
–Nincs erőm. Ha nálad leszállok, nem birok hazagyalogolni egy buszmegállónyit sem.
–Hívok taxit, hazaviszlek.
–Meg akarok halni. –suttogta, miközben leszálláshoz készülődtünk. Búcsúzni akartam, megöleltem, és folytak a könnyeim. Elfordultam, hogy ne lássa. Erősnek kell maradnom.

Miközben magához szorított így suttogott. – küldjed az energiát, hogy legyen erőm a meghaláshoz! –ekkor megráztam magam és belécsimpaszkodva, húztam őt hazafelé.
–Felkísérlek–mondtam ellentmondást nem tűrően és felmentem hozzá.
–Nincs semmim, amivel megkínáljalak–szabadkozott –csak ez a tízéves Beherovka, amit Szlovákiából hoztam.
–Jól van. Bontsuk fel. Tudod, hogy engemet az ital old fel. Te úgysem iszol! –biztattam és miközben az ital bontásával, szervirozásával foglalatoskodott elgondolkodtam. Agyamon átfutott a múlt.

Láttam a hajdani iskolatársamat, a délceg kézilabdást, a KISZ KB tagját, a gyár Biztonsági Szolgálatának vezetőjét, a snájdig úriembert. Elnyűtt két felséget és felnevelt, egyetemre járatott két gyereket. A kisebbik, második házasságból származó lánya, most ötödéves az egyetemen. Ő pénzeli. Havonta jön az apanázsért. Fia már nagypapa, idegenben él. Feleségeitől évekkel ezelőtt elvált.

–Tudod, nem lett volna itt semmi baj, ha nyugdíjba nem küldenek hatvanévesen. Úgy éreztem kicsúszott alólam a talaj. Nem találtam a helyemet. Egyszerre elfogyott a munka, a kötelesség.
–De,Gyuri,ezer mást csináltál még mióta nyugdíjas, lettél: Lakásszövetkezet: vezetőségi tag, közös képviselő két lépcsőházban, Bélyegszakkör és Éremgyűjtő Kör, vezető.
–Egymásután mindent leadtam. Már nincsen semmi funkcióm.–mondta elrévedve és töltött. Ittam és faggattam.
–Gyuri, hetente találkoztunk, minden protokollra hivatalosak voltunk. Ki sem látszottál a munkából. Mi történt?


Minden akkor kezdődött, amikor a barátnőmet múlt év őszén elküldtem. Nem bírtam elviselni, hogy a családja kihasználja és engemet kiutáltak, mert ezt szóvá mertem tenni nekik. Elvadították tőlem. A szakítás után fellélegeztem. De, jött a Karácsony és rámtört a magány. Ettől kezdve jártam az orvosokat. Utaltak ide, oda kivizsgálásokra semmit sem találtak. Aztán emlékszel, a nyáron összeestem az utcán és bevittek a Pszihiátriára.

–Emlékszel, hogy amint telefonáltál, meglátogattalak, többször is. Vittem a barátainkat is. Hazajöttél, épen, egészségesen és akkor most ez van, pár hónap mulva véged lesz, mint a botnak.
–Bogikám, valami eltörött bennem… már enni sincs kedvem. Délben elbuszozom az étkezdébe, belapátolom a kaját és ennyi. Vizen élek. Se reggeli, se vacsora nem kell. Fekszem jobbára és nézem a plafont.
–Gyerekeid tudják?
–Hogyne, hétvégén jön a lányom.

–Akkor kicsit feldob. Főzöl neki, mint régen, beszélgettek, kitakarít.
–A pénzért jön. Odaadom neki a havi apanázst és ebédután már, megy is vissza. Aztán rámzuhan a csönd, a magány és megöl a nihil.
–Érzem, ahogyan egyre jobban bezárom magamat. Olyan ez, mint az ördöglakat, csak aki ért hozzá az tudja kinyitni. Rajtam a halál csókja. Már nem tudok a közjavára hasznosat tenni: minden funkcióm leadtam, mondtam már.–ezt nem bírtam ki szárazon. Nyakaltam az erős fenyőpálinkát. Fenyegettem, kérleltem, rimánkodtam neki.

Azzal váltunk el, hogy holnap érte jövök délután. Felmegyünk hozzám, mielőtt elindulunk a múzeumi tárlatmegnyitóra.
–Adok kulcsot, mert olyan mélyen alszom, hogy nem ébredek esetleg fel, s nem tudlak beengedni–mondta és ideadta a kulcsokat. Másnap a megbeszélés szerint csengettem. Nem nyitott ajtót. Felmentem, kinyitottam a lakásajtót és beléptem. A kisszobában akadtam rá. Hanyattfekve, nyitott szemekkel, leesett állal hanyattfeküdt a díványon. Teste még meleg volt. Nemrég halhatott meg. Homlokán ott volt a halál csókja.

Felkötöttem az állát egy rossz nyaksállal, szemeit lezártam, karjait keresztbe fektettem mellén és meggyújtottam a vitrinben talált gyertyát. Aztán letérdeltem mellé, és hangtalanul elsirattam. Ekkor döbbentem rá, hogy a halál jóval erősebb az életnél. Egy ember meghalt, mert úgy érezte, nem hiányzik már senkinek.