Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-08-04 00:22:41
Megtekintve: 1896
ISZONY
1.A szülőszobában kékesen világító fény baljóslatúan hunyorogni kezdett, amikor megkezdődött a szülés. Szokványos szülésnek ígérkezett. Bár a kismamának az első szülése volt, semmilyen körülmény nem utalt a terhesség ideje alatt arra, hogy komplikációk léphetnének fel. Egy dolog aggasztotta a választott orvost: az utolsó ultrahangos vizsgálatkor nem találta a csecsemő kezecskéit, és lábfejeit. Gondolta, hogy maga alá húzta és elsiklott felette. Előfordult már a prakszisában nemegyszer, hogy vagy a kis kukiját, öklöcskéjét, lábafejét nem látta az ultrahangon, aztán szép, egészséges baba született. Gondolta most is így lesz.

Mivel papás szülés volt, zöldbe öltözve, arcán fehér maszkkal a fiatal apa is ott szorongott a műtőben. A madám, ötven körüli izmos karú, debella termetű, jóságos arcú, enyhén őszülő matróna szakszerűen tette a dolgát. Adta az istrukciókat a kismamának. Hamarosan megjelent a csapzott hajacskájú fejecske a szülőcsatorna végében és kibukkant a csecsemű két vállacskája. Aztán hirtelen bevágott a menykő! A szülésznő felemelte az újszölettet, magasra tartotta és az apa sokkot kapva, a szülőszoba kövezetére ájult.

Amire emlékezett, amikor napok múlva életrekeltették, hogy egy se keze-se lába szörnyecskét szült neki élete párja. A sokat megért és sokmindent látott szülésznő még kitisztította a pici szájacskáját, orrocskáját, konstatálta, hogy nem ivott-e magzatvizet aztán jobban szemügyre véve, az iszonytól, még annyi ideje maradt, hogy a hűdötten az újszülöttre meredő szülészorvos kezébe nyomja a babát, majd a földön élettelenül hörgő apuka mellé ájult.

Az orvos fejében egymást kergették a gondolatok. Agya pár pillanatra kikapcsolt. Mint a fuldoklónak lepergett előtte élete, és tisztán kongtak fülében a bábaeskü szavai. Aztán egy másik hang azt dübörögte a fülébe, hogy tedd meg! Senki sem lát, senki sem hall! Tedd meg!
Józan esze azt diktálta, hogy nem szabad életben maradnia egy torzónak, mert örökre megkeserítheti a saját és a szülei életét.

Így viaskodott benne a jó és a rossz. Most pár pillanatra élet és halál ura volt. A döntéskényszer kezdte megbénítani a kicsi nyakára fonódó ujjakat. Ekkor tekintete találkozott az anya tekintetével, aki két karját a baba felé nyújtva követelte a jussát. Akiért kilenc hónapon át, szenvedett, akit annyira várt. Az orvos megbabonázva, csak a lendülettől hajtva a kismamához lépett, és tekintetét le nem véve az eszelős, anyaállati ösztöntől hajtott tekintetről, nagynehezen lefejtette a kisded nyakacskájára fonódó ujjait. Nem tudta megtenni.

Amint az arányos testű, gyönyörű, gömbölyű fejecskéjű, szépséges arcú kis angyalkát az anya hasára helyezte tekintetük összevillant. A kicsi azonnal szopni kezdett. Két, könyökből kinövő három-három újból álló kézfejcsökevényével szorította, markolta az életet adó anyamellet. Az anya még mindig nem vett tudomást a valóságról. Kéjmámorban simogatta, szorította magához a testéből fakadó életet.

Hirtelen az iszonytól és hatalmas stressztől az orvos megingott és a kövezeten ájultan heverőkre zuhanva kómába esett. A kómaszerű álomban a teremtő jóságos arcát látta maga előtt amint mosolyogva így szól hozzá.
„Ha, egész életedben semmit sem tettél volna, akkor ezért, itt a helyed a jobbomon!”
Utána filmszakadás és ráborult a sötétség.

Gyorsan peregtek az események. Lábdobogások zaja verte fel a halotti csendet. Orvosok, ápolók hada rohangált, vitték a földön heverőket az intenzívre, majd mikor elvégezték az életmentést körbeállták a műtőasztalon fekvő madonnát és hangtanul sírtak ezek az életerős, mindenféle iszonyathoz hozzászokott ápolók és orvosok. Mikor az új madám le akarta venni az anya hasán fekvő babát, az anya nem engedte. Úgy szorította magához, mint egy kincset.

–Kismama, csak pár percig adja ide! Fertőtlenítjük a szemecskéjét, megfürösztöm, bepólyálom. Esküszöm, visszakapja! –könyörgött, de az anya hajthatatlan maradt.
–Neeehem! Nem adom! Ő az enyém! Nem sinkelhetitek el! Az orvos, az orvos… láttam a szemében, csak egy pillanat, és elrekkenti! Alig tudta az ujjait lefejteni a kis nyakáról, még most piros! Nézzétek, nézzétek! Ő az enyém, akármilyen is, az enyém, nem engedem… neheeem… suttogta, majd az injekció hatására jótékony álomba merült. A szülésznő elvitte a babát az újszülött osztályra.

2.

A kis Rolandot a kórházból hazavíve nagy szeretettel nevelték. Ugyanúgy örültek az első fordulásnak, a hasonfekvének és a mászásnak. Kézcsökevényeivel, mint a háromujjas majmocskák megtanult fogni. Mivel csuklói épek voltak, csak az alsókarból hiányzott háromnegyede mindent megtanult a kezével. Tudta a kanalat, kést, villát fogni. A tollat szorítani. Irni. Lábfejei azonban hiányoztak. Így térdein és alsó lábszárán kúszott, mint a gyík.

Szülei és környezete imádta a rendkívül okos, és gyönyörű fiúgyermeket. Mivel a torz test miatt a teremtő éles ésszel áldotta meg jóval a társai előtt járt mindenben. Öt év alatt elvégezte a tíz osztályos iskolát és 12 évesen már az egyetem padjait, koptatta. Friss diplomával a zsebében mikroposzesszoros szakemberként egy művégtagokat gyártó cég fejlesztőmérnökeként agyi ingerekkel mozgatható mű lábfejeket konstruált magának.

Húszévesen megnősült és két, szép egészséges kislányt szült neki szeretett felesége. Amikor meghívást kapott Amerikába a Harvard Egyetemre vendégprofesszorként a bemutatkozáskor ott álltak mellette a szülei. Így kezdte a bemutatkozást.

–Tisztelt hölgyeim és uraim! A szüleim nélkül, nem lenne szerencsénk egymáshoz! Mindent nekik köszönhetek. Édesanyámnak elsősorban, azt, hogy legyőzte az iszonyt, amikor megszülettem! Édesapámnak, hogy lelket öntött belém, és belém sujkolta, hogy ugyanolyan ember vagyok, mint a másik, csak nekem az eszemmel, akaraterővel kell a lábaimat kipótolni. Mint láthatják, sikerült. Hozsánna néked isten!

Mondta, majd amikor befejezte a programbeszédet a pulpitus előtt egy székre ült és lacsatolta a cipőit… A döbbenettől többen rosszul lettek. Néma, döbbent csend ülte meg a termet, majd egetverő ovációban törtek ki jövendő hallgatói. Miközben kezdett elcsendesedni a zaj, visszacsatolta műbokástól műlábfejeit, délceg járással a pulpitushoz lépve lekonferálta a beszédet.
–Éppenezért mondom önöknek, hogy nem szabad feladni! Sohasem szabad feladni, amig van egy halovány remény!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!