Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-07-24 09:38:35
Megtekintve: 1872
Életre ítélve - 6

7.
Most már a mama is ágyba fekvővé változott. Ez volt aztán az igazi. Élvezte, hogy a lánya reggeltől estig kiszolgálja. Etette, mint a galambot, biliztette, megfésülte, ágyba vitte neki a kávét, az ételt. Ő meg csak adta az utasításokat, készítette a listákat a bevásárolni valókról. Szabadidejében pedig falta a lányregényeket. Egy szép napon így szólt a lány.
– Anyám, lejárt a szolgálatom. Rád is kiterjesztjük a házi ápolást!
Az öregasszony csak sápítozott, hogy – őhozzá ne érjenek ezek... a némberek.
– Miért anyu, a papát már fél éve ápolgatják, sikamikálják. És elég jól végzik.
– Nekem nem kellenek! Ide ne járkáljanak állandóan ki és be! – sipítozta eszelősen, miközben arca eltorzult és egészen szederjessé vált a vértolulástól. Attól lehetett tartani, hogy menten megüti a guta. A lánya csak nem tágított és az időközben megérkező felmentő sereggel: Gyulával és férje-urával közösen puhították tovább az öregasszonyt. Hiába ecsetelték neki a helyzet súlyosságát, hajthatatlan maradt.
– Emlékezzél anyám, amíg a papát be nem szorítottuk a nagy rekamiéra, hányszor mászott vagy esett le az öreg a sezlonról? Legutóbb is amikor a feje a sezlon kerete alá szorult, ő meg üvöltött mint a fába szorult féreg, a Béla szomszéddal alig bírtuk kiszabadítani a sezlon romjai alól. Erre igazán nincsen szükség, hogy te is összevizeld a szőnyegeket, csússzál, másszál mint a múltkor is, amikor a vizeleteddel teli vödör rád borult, beszorult a fejed a hugyos rocskába...
– Ide ne járjanak azok! Az én testemen ne matassanak!
– Jó, akkor mi lenne, ha ideköltöztetnénk valakit, aki állandóan kiszolgál, tisztába tesz, vigyáz rátok...
– Kivégzem magam! Folyik majd a szép piros vérem... – lihegte eszelősen a vénasszony, de nem tudta eltéríteni szándékától a családját. Kötötték az ebet a karóhoz.
– Anyám, a ti bioritmusotok annyira eltérő a papával, hogy amikor a reggeli tisztába tevés, biliztetés, etetés ideje van, te még alszol. A gondozónők elmennek, s mikor te felébredsz, tízkor, nincs aki, ráültessen a szoba WC-re... Összecsinálod magad anyám! – tódította Sári.
– Vagy az lesz anya, hogy becsomagoltatunk, mint egy csecsemőt, azt, amikor délben jönnek, akkor tisztába tesznek... Lesikálnak.
– És addig, mit tegyek ?
– Addig fekszel szépen csendben és hallgatsz, mint aki beszart...
– De kieszi a pisi a szép fehér bőrömet...
– Na látod, ezért kell ide valaki.
– Bánom is én. – Adta meg magát az öregasszony. Ha már a gyerekeimre se számíthatok, pedig ti öröklitek ezt a lakást, a bútorokat, a takarékbetétünket. Hálátlanok vagytok. De hát jól van ez így. Pedig mennyit kínlódtam én veletek kisbaba korotokban, meg míg felnőttetek...
– Muter, felejtsd el ezeket. Most más a helyzet. Én tudok valakit, akit te is elfogadnál. Van ezek között a gondozónők között az a kis findzsaszemű mongol nő. Mindig olyan jól elbeszélgettetek...
– Aha... a Fegyácskára gondolsz fiam?
– Arra.
– Hát talán Ő. Megpróbálhatnánk. Az, becsületes nincs úgy kirafinálva, mint a magyarok. Beszéljétek meg vele...!
Így is tettek. A mongol nő ráállt az ajánlatra, hiszen két éve vált el magyar férjétől, aki tíz éve hozta őt el magával feleségnek a mongol pusztákról. Fejőnői állását felcserélte a szociális gondozó szakmára. Most, miután egyedül nevelte nyolcéves kisfiát, a gyermeken kívül felgyülemlő fölösleges szeretetenergiáját az ápoltakra árasztotta ki. Mindig mosolygott és bájos akcentusokkal tűzdelt beszédével mindenkit levett a lábáról.
A mamát átköltöztették a papa szobájába, a fejőnő pedig beköltözött a kisfiával a mama szobájába.
A mama legnagyobb bánatára egy szobába kényszerülve kénytelen volt negyvenévi önállóságát feladva, egy levegőt szívni megvetett férjével.
A papa megörült, hogy a mellette lévő ágyon imádott felesége fekszik és békés cumizgatással boldogan, legeltette szemeit asszonyán. A pap horkolása már nem zavarta a mamát, mivel jótékony süketségbe burkolózott. Annál inkább zavarta az öreget az ő nappali horkolása. Mivel ő az éjszaka nagy részét papírtépkedéssel és olvasással ütötte el, így átaludva a nap nagy részét eszeveszett horkolásával az őrületbe kergette agyalágyult férjét. Így aztán a mongol fejőnő beszerzett egy horkolás elleni cumit, s a mama is megkapta a saját cumiját. Na, ezen segített a cumi.
A naponta benéző Gyulát idilli kép fogadta. A két öreg békés cumizgatással feküdt egymás mellett, mint két óriás csecsemő.
A kisfiú vette át a boltba járás gondját. Kisebb napi tej-kenyér vásárlásakor őt szalasztotta anyukája. Telt múlt az idő és eltelt ez az év is. A mongol asszonyka annyit főzött a bőséges kosztpénzből, hogy Gyulának is jutott a finom mongolos ízekkel megtunkolt magyaros kajákból...
És, hát mivel lehet egy férfiembert megfogni: a hasával. Így is történt. Gyula lassan összemelegedett az asszonykával és feladva hatvan éves féltve őrzött agglegényéletét elhatározta, hogy összeköti a sorsát a harmincéves tűzrőlpattant mongol menyecskével. Így egyszerre felesége is lesz, meg fia is. Mégsem halhat ki a család férfiága! Egyre többet időzött lenn az apai lakban, hintaszékében üldögélve és békésen kortyolgatva sörét, elnézte az egymás mellett matracsírban fekvő felmenőit. Tekintete a szájukban lévő cumikra tévedt, és úgy érezte, mintha egyszerre nem is egy, hanem három gyereket ajándékozott volna neki a sors.
– Istenem, de szép is az élet! – kurjantotta vidáman és lapát tenyerét az asszonyka domborodó hasán nyugtatva, hozzátette. – Fenyácska, nemsokára eggyel többen leszünk! Jön a III. Gyula! Hogy én mit hagytam ki eddig...!
– Mit hagytál ki apuska?–Hát az idillt Fenyácska! Elnézem ezt a két öreget, akik boldog tudatlanságba ájulva vegetálnak. Semmire sincs gondjuk. Most mi gondozzuk őket, aztán, majd ha én is elaggok, akkor kapok majd egy cumit az ajkaim közé, és gumipelenkába csomagolva huncut mosollyal nézem majd amint sört kortyolgató fiatal szeretőd ölében, a hintaszékben ülve pajkosan rám nevetsz. Én pedig kihunyó tudatom utolsó szikrájának fellobbanásával cinkosan rád kacsintok és boldogan fingok ki ebből a pocsék világból. Miközben az Eliziumi boldog mezők felé haladok, kárörömmel gondolok rátok, akik itt maradok ebben a földi pokolban életre ítélve...
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-07-25 01:03:04
Nem folytatódik,mert még nincs távlati perspektívám,hiszen amit megjósoltam előre,most abban élünk. Itt a vége,fuss el véle.
2006-07-24 22:04:46
Az egész dologban az a jó(számunkra, olvasóknak), hogy folytatódik a szórakoztató és tanulságos olvasmány. Remélem, folytatod az írást. Minden rosszban van valami jó.
2006-07-24 20:04:34
Tudod mi az érdekes? Az asztrológus nyolc éve megjósolta,hogy nagyon sok gondom lesz az anyámmal.nem hittem el.Hiába van két húgom,és balga módon lemondtam minden örökrészemről,mégiscsak rám maradt,mint szamárra a fül.
2006-07-24 19:41:39
Ez érdekes helyzet. Akkor tőled függ sok minden.
2006-07-24 13:25:46
Bár igazad lenne,de én agglegény vagyiok és a mutter addig nem akar a másvilágra költözni amig meg nem nősülök. lehet,hogy örökké élni fog?
2006-07-24 11:53:41
Azt akartam írni: egy kis keserű mosoly...
2006-07-24 11:31:02
Az előző részhez való h.sz.- at tudom megismételni. Itt a végén egy kis mosoly is becsúszott. Ilyen az élet.