Mintha élvezettel csinálnű: fogja a kicsi sebészkést, és a legérzékenyebb testrészeimen szúrja keresztül. Látom a kezében a szikét, és mosolygó arccal vágja fel a mellkasom, miközben én minden érzéstelenítés nélkül, kikötözve fekszem a fehér műtőasztalon és nem tudok ordítani, mert már kivágta a hangszalagjaimat. Csak a húsom sercegését hallom, ahogy kifröccsen egy egy ütőeremből a vér - pirosra festve a frissen mosott lepedőt. Öklendezek a szagoktól, a vér illatától, de a hányadék nem tud kiáramlani a számból, mert a fogaim köző belegyömöszölt egy kis szív alakú párnát, rajta a monogramjával. Érzem ahogy szétáramlik a mocsok a tüdőmben, ahogy egyre kisebbett tudok lélegezni. Eközben Ő már rég a bordáimnál halad, hallom a reccsenést. És akkor az utolsó pillanatban megjelennek a barátaim, arcomon irónikus mosoly, azért a temetésemre is eljöhetnétek majd. Segélykérő tekintet már nincs.
Tudom jól, ők is csak azért jöttek, hogy lássák a kivégzésem. Hogy vért lássanak. Húst amit boncolnak. Hogy ebben a hústömegben valahol, egy lény is él, amit a katolikusok léleknek neveznek , meg se fordul a fejükben. Olyan ez mint bármikor máskor, amikor patkányt vagy galambot láttak boncolni. Csak nekem épp lelkem is van. Életem viszont már kevés.

Sötét van. Valaki eltűntette a neonfényeket. Még mindig itt vagyok?
Miért, hol van az az itt?
Elhangzott a kérdés, feleljen valaki!! De csend van. Halálos csend.
Tehát meghaltam. Nem. Mégsem. Hallok valamit. Apró, halk zörej, egyenletes dallam. Kopogás, mintha csak egy női magassarkúval csoszogna valaki a parkettán. A hang egyre erősödik. Valaki, vagy valami közelít. Érzem.
- Ébredj kedvesem! Rosszat álmodtál? Indulnunk kéne a Szilveszteri buliba. már várnak ránk..
Lasan kinyitom szemeimet, még nem tudom eldönteni, melyik történet a valóság és melyiket képzelem. Összemosódnak az emlékeim. Remegek.
-Kedvesem! Miért remegsz? Csak nincs valami baj?- hamisan aggódó kérdések sora lep el.
-Nincs semmi, csupán fáradt vagyok még. -mondom valamivel élettelibb hangon- az este Veled álmodtam.

Elmosolyodik. Mintha belelátna az elmémbe. Próbálok én is vidámságot erőltetni az arcomra, próbálok romantikus hőshöz illő történetet kitalálni, hogy leplezzem a szörnyű álmot, de Ő gyorsabb nálam.
Beleszúrja a szikét a szívembe: Szeretlek- suttogja.
Tévedtem, ez nem a valóság. Ez a halál utáni álom.