Feltöltve: 2006-03-08 15:19:59
Megtekintve: 2018
A hős
Azon a bizonyos hétfő reggelen a 6:20-as busz ugyanúgy állt be a havas buszmegállóba, mint ahogy ezelőtt is, ez után is sokezerszer. Az átfagyott várakozók tömege az ajtóhoz nyomult, mintha udvariasság a világon se volna. A sofőr ugyanolyan álmos, szívélyes mosollyal üdvözölte őket, mint mindig.
Holott mindenki tudta, hogy ez a mosoly mégsem ugyanaz. Ez egy összetört ember fintora csupán.
A buszmegálló egy kb 1500 lelket számláló községben volt, ahol nagyjából mindenki ismert mindenkit, a buszsofőrt is beleértve, így természetes volt, hogy az utasok résztvevően vagy éppen kárörvendve néztek össze az üléseken: "Az ő fia volt!"
Sofőrünk ötvenes évei vége felé járt, utasaival mindig udvarias, ismerőseivel barátságos ember, tudta, hogy ő az utasaiból és az utasaiért él. Egyetlen felnőtt fiára sem volt panasz, udvarias, jól nevelt. Apja minden reménye, mióta felesége elhagyta.
Aztán a hétvégén borzasztó dolog történt.
A rendőrök már egy hónapja keresték egy betörés elkövetőit, egy öregasszonyt raboltak ki. Az asszony valószínűleg ellenállt, így az egyik betörő fojtogatni kezdte. És az öregasszony belehalt.
Az elkövetők előkerültek, és az egyikük a sofőr fia volt. Hétvégén a rendőrök náluk voltak és bevitték a fiút.
Senki nem tudhatta, mit tesz az apa, de sokan hitték, hogy ebből öngyilkosság lesz. Hogy szerette azt a fiút! Minden reményét, öregkori támaszát veszítette el.
Így a reggeli buszjáraton szokatlanul sokan voltak, inkább korábban keltek, de látni akarták a megtört embert. Csalódniuk kellett, nem volt hurok nyoma a nyakán, vágások a csuklóján, csak a szeme alatti karikák árulkodtak álmatlan éjszakáról.
Gondolták, hogy talán akkorát csalódott, hogy megszűnt a fiát szeretni, talán megőrült egy kicsikét, vagy csak jól színlel.
Azt azonban egyikük sem gondolta volna, milyen közel álltak aznap többször is a halálhoz.
Nem sejtették, milyen vihar tombolt abban az emberben, milyen késztetés volt benne, hogy a várakozó tömegbe hajtson a busszal, lehetőleg minél többeket halálra gázolva.
Nem tudhatták, milyen érzés fogta el a szerencsétlent, ahányszor a fiával egykorú fiúk szálltak a buszra: "Miért nem ő tette? Miért az enyém?"
Nem érezték át azt a kísértést, amit az az ember, akinek mindannyiuk élete a kezében volt, az az ember érzett minden szakadék felett, hogy bele kellene hajtani, meghalni, és akkor vége lenne az egésznek.
De nem, nem akart maga is gyilkossá válni, a nevét beszennyezték, de a lelke tiszta maradt.
És a busz csak robogott a célállomás felé a mit sem értő utasokkal. Pedig csak azokba a távolba meredő szemekbe kellett volna nézni, ott volt egy összetört ember minden fájdalma.
Holott mindenki tudta, hogy ez a mosoly mégsem ugyanaz. Ez egy összetört ember fintora csupán.
A buszmegálló egy kb 1500 lelket számláló községben volt, ahol nagyjából mindenki ismert mindenkit, a buszsofőrt is beleértve, így természetes volt, hogy az utasok résztvevően vagy éppen kárörvendve néztek össze az üléseken: "Az ő fia volt!"
Sofőrünk ötvenes évei vége felé járt, utasaival mindig udvarias, ismerőseivel barátságos ember, tudta, hogy ő az utasaiból és az utasaiért él. Egyetlen felnőtt fiára sem volt panasz, udvarias, jól nevelt. Apja minden reménye, mióta felesége elhagyta.
Aztán a hétvégén borzasztó dolog történt.
A rendőrök már egy hónapja keresték egy betörés elkövetőit, egy öregasszonyt raboltak ki. Az asszony valószínűleg ellenállt, így az egyik betörő fojtogatni kezdte. És az öregasszony belehalt.
Az elkövetők előkerültek, és az egyikük a sofőr fia volt. Hétvégén a rendőrök náluk voltak és bevitték a fiút.
Senki nem tudhatta, mit tesz az apa, de sokan hitték, hogy ebből öngyilkosság lesz. Hogy szerette azt a fiút! Minden reményét, öregkori támaszát veszítette el.
Így a reggeli buszjáraton szokatlanul sokan voltak, inkább korábban keltek, de látni akarták a megtört embert. Csalódniuk kellett, nem volt hurok nyoma a nyakán, vágások a csuklóján, csak a szeme alatti karikák árulkodtak álmatlan éjszakáról.
Gondolták, hogy talán akkorát csalódott, hogy megszűnt a fiát szeretni, talán megőrült egy kicsikét, vagy csak jól színlel.
Azt azonban egyikük sem gondolta volna, milyen közel álltak aznap többször is a halálhoz.
Nem sejtették, milyen vihar tombolt abban az emberben, milyen késztetés volt benne, hogy a várakozó tömegbe hajtson a busszal, lehetőleg minél többeket halálra gázolva.
Nem tudhatták, milyen érzés fogta el a szerencsétlent, ahányszor a fiával egykorú fiúk szálltak a buszra: "Miért nem ő tette? Miért az enyém?"
Nem érezték át azt a kísértést, amit az az ember, akinek mindannyiuk élete a kezében volt, az az ember érzett minden szakadék felett, hogy bele kellene hajtani, meghalni, és akkor vége lenne az egésznek.
De nem, nem akart maga is gyilkossá válni, a nevét beszennyezték, de a lelke tiszta maradt.
És a busz csak robogott a célállomás felé a mit sem értő utasokkal. Pedig csak azokba a távolba meredő szemekbe kellett volna nézni, ott volt egy összetört ember minden fájdalma.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-04-27 15:36:31
köszönöm, hogy írtál, örülök hogy tetszik. a kifakadásoddal pedig csak egyetérteni tudok, sajnos ilyen világban élünk, ahol csak a szenzáció érdekli az embereket, de nem néznek a dolgok mélyére
2006-04-27 13:02:30
Szép és erős dolog volt, hogy nem engedett a buszsofőr a vágyainak, a szememben tényleg hőssé vált. Mert az is! :) Az viszont inkább fáj, hogy azok az emberek látványosságként tekintettek rá. Fáj, hogy tele van a világ tudatlan, együttérzésre képtelen emberekkel, akik önzőn csak annyira tudnak gondolni, hogy "szerencsére nem velem történik ilyen" - ha ez egyáltalán eszükbe jut, vagy legalább egy kicsit is belegondolnak abba, mi játszódhat le abban az emberben! Fájnak az emberek, és fáj, hogy sokszor tudok én is emberként viselkedni. (Ember=önző, önpusztító vírus, ami hiába állat, nem érdemli meg ezt a jelzőt, hiszen az állatok többsége jó!). Szóval mindnet egybevetve nagyon tetszett. .) És bocsánat a kifakadásért, de gondoltam leírom a véleményem. :)
2006-03-12 11:32:17
Gondoltam,hogy hopzott anyagból dolgopztál. Sikerült.
2006-03-11 08:47:33
igen, én is pont ezt akartam megfogalmazni, ráadásul megtörtént esetről van szó, sajnos
2006-03-10 16:50:49
Igen,itt ttenérhető az egyén felelősége.Ugye,megtehette volna a lelkileg összetört,szégyentől porbasulytott apa,hogy buszsoffőr léttére ildomosan az utasokkal teli busszal nekihajt egy kamionnak. de,lelkiismerete felülkerekedett önpusztító szándékán és nem tette meg,azt, amitől csak egy hajszálnyi rés választotta el. Ez volt az önkontroll retesze. A kötelességtudat,az emberekért érzett felelősége visszatartotta őt őrült szándékától. Ezért volt ő mindennapunk hőse.