Hideg téli éjszaka volt, a néhány járókelő az utcákon fázva húzta összébb a kabátját, teljesen feleslegesen. A telihold lágyan világította meg az amúgy sötét utcákat. A közvilágítás elromlott pont aznap este, így az amúgy is rossz hírű városrész még lehangolóbban festett. Csak néhány lámpa égett a lepusztult panelokban, még jobban kiemelve a betonmonstrumok ormótlanságát.
Mégis jótékony volt ez a sötétség. Eltakart a részleteket; a falfirkákat, a szemetet, a rozsdát, a repedéseket, amik az idő során a környék megszokott velejárói lettek. Vajon volt ez a negyed szép valaha?
A holdat néhány hófelhő eltakarta időnként, hogy aztán újra előbukkanjon. Csillagok is voltak az égen, mint megannyi kíváncsi szem, melyek tanúi akarnak lenni valaminek, ami az éjszakában történik.
Egyetlen teljesen kivilágított épület volt az egész környéken, talán, hogy vonzza az errejáró embereket, mint az éjjelilepkéket. A kocsma volt, persze. Nem illett a környékhez, sokkal modernebb volt, látszott, hogy az itteniek pénze hol megy el...
Nem messze a bejárattól, egy árnyékosabb sarokban két ember állt. Egy lány és egy fiú. A lány arcát megvilágította a holdfény, elszántan nézte a vele szemben állót, csak némi szánalom látszott rajta. A fiú sápadt volt és meglepett. Hosszú csend után remegő hangon megszólalt.
- De miért? Van valaki más? Mondd legalább ezt meg, nem fogok már nagyobbat csalódni!
- Nincs. Mondtam, hogy nem azért...
- Mondtad, mondtad, csak nem értem. Azt hittem, hogy szeretsz, azt hittem, ebből lehet valami, én terveztem veled, és most...
- Sajnálom. Talán rossz embert választottál. Azt hiszem, elég sok ember hitte rólad, hogy szereted. Most már tudod, hogy milyen.
- Ez fájt. Én téged tényleg...tudod?
Hirtelen szél támadt, nem kímélve semmit, a lány haját, a lehullott faleveleket, a csupasz fákat, a csokispapírt, amit mindketten közönyösen figyeltek.
- Talán.
- Tudd! Te voltál az egyetlen, hiányoztál, szerettelek, csak téged és senki mást.
- Kívánom neked, hogy ne így legyen és csak egy legyek az átvertek közül.
Mély csend támadt ezekre a szavakra. Mindketten egy tavaszi napra gondoltak, mikor kézenfogva sétáltak a várostól messze, a természetben, örültek egymásnak, a természetnek, a fiatalságnak és az életnek. Régi ábrándjuk volt. Sosem valósult ugyan meg, és most már nem is fog, de a lehetőség megvolt rá. Mindenre megvolt. Elmúlt.
- Hiába mondanám, hogy ne?
- Hiába.
- Akkor én most elmegyek.
- Menj.
A fiú lassan hátrált, majd megfordult és elindult egy kicsi, sötét utca felé. Kétszer nézett hátra. A lány csak állt mozdulatlanul, haját a szél az arcába fújta. Figyelte az egyre távolodó alakot, és egy másik estére gondolt, mikor ugyanitt állt, csak az az alak nem távolodott, hanem közeledett.
Percekig állt elgondolkozva, felnézett az égre. Volt egy csillag, amit egyszer együtt néztek. Melyik is volt az?
Nincs értelme. Határozott léptekkel visszament a kivilágított épületbe. Hiszen már várták.

Fél órával ezután a fiú a város másik felén becsöngetett egy lakásba. Itt lakott a másik lány, érzékeny, határozatlan és szőke. Ellentétek. Az ajtó kinyílt, döbbent arc, kérdő tekintet, csók.
- Igen, tudom, hogy azt mondtam, ma nem érek rá, de rettenetesen hiányoztál, nem bírtam ki. Szeretlek, tudod, amióta megismertelek, téged és senki mást...