Nem csak kapunk az élettől, mert valamit kölcsönösen adunk
Mint sebesen haladó folyó, torkolunk bele a tengerbe vadul
Nem csak előre jutunk, hanem kerülünk néha ugyanúgy vissza
Mert a sors, szomjában fájdalmunkat, életelixírként issza

Jön majd egy érzés, lángként gyúl fel majd szívünkben
Szerelem a neve, de a dolog nem mindig lesz ínyünkre
Mert rózsaszín virágszirmokat fúj mindenhonnan a szél
Hideg futkos végig minden porcikádon ahogy hozzád ér

Nem mindig tudod irányítani a körülötted zajló dolgokat
Mert ebben a világban hatalmuk van a gondoknak
Szívedet a viszonzatlanság apró darabokra zúzza
A fájdalom minden csepp életkedvedet belőled kihúzza

S nehezen, de idővel újra összerakod szívedet
Visszatér az élet, s látja a világ új színedet
Lassan felépített dolgok melyek újra állnak
Fájdalmak kiéhezve, gyenge pontra várnak

Addig amíg fájó szívedben, megtelepedett üresség lakozik
Lehet felejtesz de lelked attól fokozatosan haldoklik
Mert az ürességet csak mások tudják benned kitölteni
Mások,akik fájdalom fekete folyadékját tudják kiönteni

Egyedül nem mész semmire bárhogy is akarod minden hiába
Szükséged van társakra, ha egyedül indulsz mormolj imákat
Jár minden embernek a boldogság szükségünk van másra
Lehet megtörtél de folytatnod kell mert nem vagy a föld alá ásva