Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Egerészölyv2
Alkotások száma: 1
Regisztrált: 2012-01-08
Belépett: 2012-02-16
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (1)
Feltöltve: 2012-01-08 07:04:47
Megtekintve: 2131
Hazajöttem
Mikor beléptél a bárba, fogalmad sem volt róla, hogy észrevett. Csak a következő pillanatban érezted tekintetét a hátadon, de már tudtad, hogy tökéletesen az ujjad köré csavartad. Még nem is tettél semmit, csak lehúztad a pultnál a Jägert a vöröshajú barátnőddel. Vehemens koccintás volt, ahogy szingli lányok koccintanak egy bárban, mikor a lányok együtt mennek bulizni - pasizni ma nem ér - de a poharak koccanásában már csörren a kacérság, öntudatlanul észrevételre kínáljátok tagadhatatlanul érdekes és értékes Önmagatokat. Tudod, hogy nyertél, hiszen jó néhány másodperce érzed azt a már-már tolakodó tekintetet a hátadon. Még a hajadnak szól. Tudod jól. Még a hajadnak. Vagy az arcodnak, fülbevalód rezgésének, hajtincsed kanyarulatának, ránctalan nyakadnak, a gombok lassú, domború tipegésének melleden.

Ahogy az asztalotokhoz mentek, csak egy pillantást vetsz. Csak egy pillantást. Még kell egy igazi, egy végső meggyőződés. Egy pillanat és tudod. Tudod, hogy figyel. Ettől fogva minden pillanatban a tökéletes érdektelen nőt játszod, mert tudod, hogy figyel. Mikor azt hiszed nem lát, odapillantasz. Nevetsz rajta. Látod, hogy magas a homloka és társaságában teátrálisan magyaráz, közben élénken gesztikulál. Ó, és tudod, nagyon jól tudod, hogy ebben a pillanatban leszarja a társaságában ülő embereket, mert játszik, tökéletesre törekedve játszik, a látványodból teremtett gondolat Nőnek próbálja eljátszani a tökéletes férfit. Itt-ott téved, tudod jól, mégis nevetsz, mégis imponál, koktél mögé bújva figyeled hogy hoz magának még egy Cuba Libre-t, aztán még egyet és még egyet. Kissé gyáva, ez bánt téged, mégis megörülsz, mikor táncolni hív. Néha esetlen kissé, de örülsz, hogy vezet, hogy próbálja eljátszani a táncost. Hogy ő a férfi. Persze egy szám közepén kért fel, utána lassú jön. Egy pillanatra megriadtok a lassú hallatán, de örömmel mondasz igent, mikor megkérdezi: Táncolunk még egyet? Aztán sűrűn lövellsz bocsánatot kérő tekinteteket vöröshajú barátnőd felé, hogy már másfél órája beszélgetsz vele, lerázol egy két éve ostromló varangyos udvarlót, kinek volt pofája odaülni ? miért nem kergette el, ha akar valamit - aztán még kétszer fél óra és szabadkozva elköszönsz, mennetek kell. A végén elkéri a számod, - tudod, hogy marad, iszik még egy két italt és lányok is maradnak, de nem félsz, mert tudod: már nyertél, hát megnyugszol - két nap múlva sms-ben boldogan ígéred meg a következő találkozást, amit tizenöt éve randinak hívtak, de ma csak találkozó mert a ma embere soha el nem ismeri, hogy érzelemtől vezérelve cselekszik, létezik. Nem gazdaságos...

A randin másik arcát látod. Színjózan, frissen borotvált, még jobb illatú, még zárkózottabb, imponálni akar - megfelelni annak az általa vélt férfiképnek, ami szerinte szerinted a Férfias - megy is neki, hiszen te is zárkózottabb és színjózan vagy. imponálni akarsz - ,megfelelni a szerinted szerinte nőies Nő képének. Minden jó, de semmi sem olyan tökéletes, mint múltkor a bárban, mégis égeti arcod, pedig csak puszit kaptál tőle, mikor az utolsó buszra szálltál hazamenés közben. Szüleid háza felé tanakodtál magadban, egyszerre tiltakozott és ujjongott szíved, táncoltál a villanyoszlopokba karolva aztán lopva körülnéztél, ki látta. Ki látná a faluban tizenegy után hét perccel! Egyszerre voltál aggódó és felhőtlenül boldog. Visszautasító és fülig szerelmes.

Aztán huszonegy hónap múlva Törökországban megijedtél. Tán a negyedik napja volt az egy hetes nyaralásnak. Valami eltört benned. Megszűnt valami dobogó, pedig nem szűnt meg. Lehalkítottad. Pedig eleinte élvezted az öt csillagos szállodát. Még sosem voltál ilyenben, Ő is csak egyszer, mesélte neked, doktorandusz korában jutott el ide. Ebbe az országba, ebbe a szállodába. Azóta álmodott arról, hogy néhány fülledt éjszakára, s éppannyi bohém napra megoszthatja akkori élményét egy nővel, egy igazi nővel, akit őrülten szeret. Láttad, hogy boldog, négy napig martad szenvedéllyel a hátát, miközben az összetolt ágyakon szeretkeztetek a tengersuhogást hallgatva. Abban a szobában, azon az ágyon ahol egyszer már aludt, aludt egyedül, de neked akarta adni a levegő sós illatát, a pálmalevelek ívét, a mediterrán hevességet, a tenger csobogását. Négy napig élveztél mindent, a tengeri herkentyűket az éttermekben, a fűszeres dönert, a selyemsál cirógatását a bazárban, a fintort raki ivás után, az Efez sör fanyarságát, Efezus, Pergamon pogány leheletét, a hajózást a tengeren.

A negyedik éjszaka ültél vele szeretkezés után az erkélyen, szivarkát szívtatok, s a piacon vásárolt sajtok mellé egy üveg Villányi cuveé-t bontott. Otthonról ? az imádott magyar földről titokban magával hozottat - drágát, bolondítón ínyre tapadót, melynek tarkó alatti bizsergése táncolni majd szeretkezni hív. Aztán ahogy kiélt vággyal, pőrén feküdtél, ügyetlenül töltött „ ivott pár pohárral” bal melleden végiggurult egy csepp Villány véréből, mély, barna tekintetét szemedbe fúrta, lecsókolta bort, - talán szerelmet is csókolt le onnan, libabőrödző, heves szerelmet forró csókkal - aztán halkat reccsent a rattanfotel ahogy beléült, fejét hanyatt vágta a támlán, mélyen letüdőzte a szivarkát, hosszan kifújta a füstöt és azt mondta:
- Ezt sokszor akarom érezni veled, az Őrségben, a házunkban is. Csodás lugast építek oda Kedves, ugyanígy fekszünk majd a holdfényben meztelenül, saját sajtunkat esszük, szivarka füstjét fújjuk egy pohár delejes borral kezünkben, akkor is ha ráncos lesz a nyakad, s homlokomra barázdákat von a teremtő ekéje.

És ahogy ezt mondta, megijedtél. Eszedbe jutott, mibe került, hogy itt lehessetek. Bár Ausztriában dolgozott, egy évet halasztott az otthoni álmain. Egy évet spórolt, hogy itt lehess vele, hogy meg tudja mutatni, mi ragadta meg itt annyira két évvel ezelőtt. Egy évet halaszott a többi álmon, hiszen megvolt már a telke az Őrségben, nagy telek, gazdálkodásra alkalmas, a ház tervei, engedélyei készen, építeni mégsem kezdett idén mert el akart hozni ide. S most itt vagy és megijedtél, hogy sok év múlva ugyanazt teszed, mint ma este. Sajtok íze fut versenyt a nemes boréval ínyeden, szivarkafüstjét pöfékeled a holdfényben, pucéran hevertek, ráncos nyakkal, homlokkal. Hát ennyi az örökké? És ahogy ezt mondta, gondolkodni kezdtél és megijedtél.
A maradék három napban elutasítottad. Udvarias lett a nevetésed és elutasító az öled. Csak bámulni tudtad értetlen, szomorkás mégis rád mosolygó arcát a holdfényben. Az a sziluett beléd ivódott. Aztán két viharos, egymás bántásával töltött hónap után kimondódott: Menj. Elengedlek.

Tudtad: egy darabig inni fog, hogy utána tízszeres erővel dolgozik majd, hogy felépíthesse az álmát. A nőkre nem gondoltál. Nem akartál. Ahogy rá sem akartál gondolni, míg mások öleltek. Mégis ha bántva érezted magad, felderengett. Az arca. Az arca egy kicsit. Azt még kibírtad volna. De a karja derengett fel. Az érzés, mikor körülölelt. Az szép emlék volt. Melengető. Fájt. Hessegetted. Néha feleslegesnek éreztél mindent. A nagy kocsit, a karnagy férjet, a jól menő művész-karriert. Hessegetted. Szinte észre sem vetted, de udvarias lett a nevetésed és elutasító az öled...

A válásod után hét hónappal egy barátnőkkel átmulatott éjszakán sokáig hánytál és úgy érezted meghalsz, dögöljön hát veled a világ. Zuhany után még mindig forgott a szoba, hát kerestél valamit a neten. Hirtelen fontos lett a postafiókod. Hogy az e-mailt elküldted, arra már nem is emlékeztél. A válaszon lepődtél meg, négy nap múlva. És hétvégén eleget tettél a levélben foglaltakat. ?Ha akarsz, péntek délután Rád érek. Tán szereted még villányit. Bár már nem dohányzom, hozhatsz szivarkát. Dolog mindig akad, de Neked őszintén írom: jöhetsz!?

Korábban érkeztél. Nem baj, sétálok - gondoltad, észre sem véve, hogy már a kertkaput nyitod. Hosszú telek volt, mikor a ház mögött megláttad a lugast, titkon elmosolyodtál. Átvágtál a gyümölcsfák közt, már érezted a frissen kaszált fű illatát. Tudtad, hogy ott találod. Nyár volt, még nem indult álmodni a nap, de a levegő már más volt, hűsült kissé a fülledtsége, megkönnyebbült döngicsélés hallatszott a körtefa alól. Onnan már puha, frissen kaszált fűre léptél. A domb tetején volt. Belefeledkeztél a mozdulatába. Nem láttál még férfit kaszálni. Dereka egyszerre volt erős és ruganyos, de te azt, csak azt a puszta, megállíthatatlan lassú erőt érezted, mellyel az a hajlíthatatlan, erős, mégis táncba ringó, még mindig legényes test kaszával kezében éppen életté gyurmázta a legelőt, a munkát, a „dolgot”.

Tudod, miből van a sajt? - kérdezte egyszer.- Aggódásból, verejtékből, gondosságból, odaadásból, hálából, szeretetből, imádságból. Minden évben aggódsz a jó időért, napsütésért, esőért, szélét, hogy mindez a kellő időben s mértékben jöjjön, verejtékezel munka közben, gondját viseled búzának, ekének, fűnek, a kasza élének, jószágnak, embernek, hálás vagy fejés közben a tehenednek, mely szeretteidnek majd’ nap, mint nap tejed ad és imádkozol, hogy életedben mindig egyszerre légy képes aggódni, izzadni, gondoskodni, hálát és magad adni, mindezt szeretetből téve. Hosszan hallgatott a kérdés után, úgy mondta ezt, talán meg is mosolyogtad, mert akkor még túl mélyen voltál benned, hogy igazat adj neki.

Meglepetés akartál lenni , hiszen ezért jöttél korábban, de ahogy kiléptél a körtefa alól már tökéletesen tudtad, hogy észrevett. Most nincs tekintete a hátadon, teljes lényével arra figyel, amit csinál, mégis észrevett, mert ezen a földön, ami az övé már azt is észrevette, ha fűszál rezdült az elrugaszkodó szöcskeláb után. Mert övé volt már ez a föld, jelenjévé vált a múltban álmodott jövő , s mikor a rend végén megállt, már tudtad, hogy nem kellene fennie a kaszát, már nem is érdekli az éle, hogy neked csinálja, imponálni akar, és ahogy az elsőt lépted felé a körtefa alól, tudtad, lábad már úgy lép a puha főre, hogy a tiéd, tiéd itt minden. Tiéd a ház, a lugas, a gyümölcsös, a kasza éle, az erős és ruganyos derék, tiéd a férfi, mert ő így akarja, mert mindezt konok férfierővel már régen is neked akarta adni, s most hogy felé léptél nem is a lábad nyújtottad, hanem a kezed egy rég megtagadott ígéret felé. Ígéret felé, mely kezdettől fogva nyitott tenyérként nyúlt feléd, de nem markolt mikor menni akartál, mely utánad nem bírt őszintén más nőt simogatni, mely mikor elengedett eltörte a saját szívét; mely alig várja, hogy most ölelőn megnyugodhasson lapockádon.

Az arca most konok, sértődött magabiztosságot sugároz, a szép magas, teremtő erejű homlok alól győztes hadvezér tekint rád. Mintha az akarata győzött volna. Ez még nem Ő. Mintha azért történt volna minden így, mert ő így akarta. Szépséges és utálatos férfigőg. Mely megremegett, ahogy megint szemébe néztél. Mely leomlott, mikor újra megölelt.
Mikor fedetlen melledre húztad a pokrócot azt sem tudtad hol vagy. Öntudatlan volt minden mozdulatod. Csak azt érezted, ahogy egyedül maradtál a ház mögötti lugasban, szégyenlős lettél a holdfény előtt. Te akartál egyedül maradni. Ezért is kérted, hozzon egy palack villányit. Vöröset. Cuveét. Villányi vért.

Három órán keresztül vallottátok az életet egymásnak, aztán azon kaptad magad, hogy fejted le róla az átizzadt vászoninget. Rád akkor már a hold szőtt ruhát fényből. Most megszagolod az inget. Beleivódott a munka, tett illata van. Férfi! - dereng libabőrödön. Hirtelen határtalan nyugalom tölt el, tudod, hogy fél perc, és meghallod meztelen lábának hangtalan, mégis érzékelhető, erőteljes lépteit. Jobb tenyered lefelé kúszik, majd megnyugszik jóval a köldököd alatt. Felnézel a lugas levelei közt csavargó holdra, érzed, hogy lüktet a tested. Lüktet benned a rosé, savasan friss, könnyed mégis szégyenlősen bordós fricskája szalad benned, lüktet a szíved, lüktet a lábad, lüktet a csípőd, lüktet az öled, lüktet, de más, delejes erővel lüktet bőröd a jobb tenyered alatt, mely a köldöködhöz képest másfél tenyérnyivel üzen neked. Lüktet minden, bizsereg minden, pulzál minden a lugasban, csak bal tenyered vágyik nyugalomra, keresni kezd, helyét leli nyakadon a vena jugularis felett. Ott van nyugalom. Bár tested minden porcikájában lüktet még a férfi, bal tenyered alatt a mélyen szaladó vénában már felkacag a gyermek ígérete, mely pusztán tudatodnak ígéret, valódnak már bizonyosság.

Nem hallod, ahogy megáll melletted. Tudod. Poharat nyújt neked ? ma még szabad, gondolod ? beleereszkedik a melletted ácsorgó hintaszékbe. Meg sem reccsen. Elmosolyodsz. Ő csinálta. Nem recseg. Tökéletes. Kissé felülsz, kortyolsz a borból. Jobb kezedben pohár, most balod csúszik hangtalanul köldököd alá. Csak a pokróc dudorodik. ?Jázmin? mosolyodsz el. Ránézel. Tudod, hogy látta. Tudod, hogy érti. Érzi. Szemedbe néz. Megijedsz. Kortyolsz a borból. Négyéves villányi delej. Ahogy sóhajtasz, érzed, hogy a levegővel együtt tüdődbe áramlik, majd alászáll a gyomrodba, felkapja az utolsó kimondatlant és a sóhajtás végén szemed szemében:

- Ne haragudj rám!

Ő a holdra néz, kortyol, hosszan rágja a bort, lassan nyeli. Állkapcsán kissé megfeszülnek az izmok, majd, jobbja lassan de határozottan köldököd alatt nyugvó balodhoz simul. Szeme a szemedben.

- Hazajöttél.

Leteszi a poharat, nézi arcod, ahogy alszol. Fázol. Bebábozódsz a pokrócba, szemed kinyitod, iszol egy kortyot. Egy csepp elszalad, megállapodik kulcscsontjaid között. Ujjaid maguktól indulnak letörölni, s míg odaérnek, néhány sekély ráncot találnak nyakadon. Meglepődve nyílnak ki szemeid, de nyakad helyett a balodon alvó férfira tévednek. Magas homlokán táncol a holdfény, meg-megbotlik egy-egy barázdában.
- Barázda?! Dehogy! - gondolod. Út az! Gyere Jázmin! Holdvilágos utad van. - hunyod le szemed. S ahogy a pilláid összezáródnak tudatod mélyét már eltölti egy teljes, boldog gondolat:
Nincs álom vagy valóság. Mától Mind-Egy. Hazajöttem.

- VÉGE -
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!