Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1971
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2021-03-13
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (203)
-Egyéb prózai alkotások (580)
-Mese (283)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (33)
-Versek (864)
-Társalgó (5)
Feltöltve: 2020-03-31 18:23:40
Megtekintve: 1365
Barambulás barangolások
Barambulás Gáspár tanító volt Patkóspince faluban, ahol egy borospince falán szerencsepatkó volt látható.

Ennek a pincének köszönhette a nevét a falu, mert, valamikor, réges-régen, a falu bírója úgy beivott a jó borból, hogy még négykézláb sem tudott volna hazavánszorogni. Eldőlt a pince földjén, mint a zsák. Ámbátor nem tudom, hogy minden zsák olyan dőlős-e, mint ahogy a szólás mondja, - ha nagyon tele van, akkor valószínűleg megáll a saját fenekén.

Különben, ha a bíró nem lett volna olyan részeg, a sors akkor is megsegítette volna, mivel legutolsó ivótársa azt hitte: a bíró már elment, hiszen hiába kiáltotta be a pince félhomályába: - Van itt még valaki?. Miután a bent levő bíró már dadogni sem tudott, így választ nem kapott, a távozó lelakatolta a pincét az erős lakattal.

Ez volt a szerencséje, a többieknek pedig balszerencséje, hogy nem voltak ennyire részegek, és hazamentek, mert megérkezett egy vad horda, és az egész falut felégette, kirabolta. Az embereket elhurcolta.

A bírót így megsegítette a sors, mert sors így segít néha.

Ám hagyjuk most a falu nevét, meg a szőlő levét.

A faluban az odaköltözött új tanító rögtön nagyon népszerű lett.

Nem csoda, mert a számtan, szakszerűbb nevén matematika, addig a legtöbb nebuló által utált tantárgy volt. Ez a helyzet Barambulás Gáspárral megváltozott. Ő írta ugyanis, amikor még a városban lakott, a Nevető matematika, meg a Szívhez gördülő geometria című könyveket, és a tananyagot úgy fűszerezte mindenféle viccekkel, tréfával, hogy több falusi ember, az osztályteremből kihallatszó röhögés ingerére, az iskola ablakai alatt is szerzett számbeli ismereteket.

Sőt, volt, aki, olyan ismereteket, amelyeket iskolaévei alatt nem értett meg, most egyből igen. Nem mindegy, hogy egy egyenletben x van ismeretlenként, vagy Furcsa Marcsa javasasszony ismert ismeretlenként, aki, mint közismert…

Mit keresett egy ilyen nagy számtudós Patkóspincén, amelyik ugyan számbelileg egyre növekedett, de azért még messze volt attól, hogy a város nevet kiérdemelje?

Nem mit, hanem kit!

Csupros Éva miatt jött ide. Csinos kis bankbetéttel és szerelmes szívvel. Úgy gondolta: udvarol ennek a világszép tanítónőnek, akibe beleszeretett, a tanítónő viszonozza ezt a szerelmet, összeházasodnak, és ketten együtt Patkóspince lakosságát legalább még két további fővel gyarapítják.

Így gondolta Barambulás Gáspár, és a tanítónő szívélyesen fogadta, kollegiális szeretettel, de más az a kollegiális szeretet, amelyből a várható szerelem is kinéz.

Nos, Csupros Éva tanítónő szeméből kollegiális magatartás kinézett, a tudós tanító iránti tisztelet is, - de csókos szerelem nem.

- Ennyire szemérmes ez az Éva? – tűnődött Gáspár, ez a tudós tanító, akinek még a tanfelügyelő is előre köszönt, és Gáspár Bátyámnak szólította.

Elszontyolodott Barambulás Gáspár, aki, észre sem vette, hogy Patkóspincén hány olyan leány sétál ugrásra készen, aki kész volna egyből Barambulás Gáspárné lenni!

Utóbbiak között volt egy olyan gyönyörű leány is, aki néhány paraszthajszállal Csupros Évánál is szebb volt.

Ez a leány a bíró lánya volt, Szerencsepatkós Klára, aki úgy vélte: szép dolog, ha valaki tanítónő, diplomával, de minek egy diplomás tanítónak, a diplomája mellé, még egy tanítónő is? Két dudás nehezen fér meg egy csárdában, még ha a két dudás nem is gondol erre eleinte. Ő viszont szívesen lenne Barambulás Gáspárnál tanítvány, élethossziglan. Mi az, hogy szívesen! Teljes szívvel!

Szerencsepatkós Klára gondolt egyet, karon fogta barátnőjét, Kiskutas Saroltát, vagyis Sárit, és azt mondta titokban, vagyis hát inkább fél titokban, mert Julcsa néni, a szakácsnő, hallgatódzott, ha félt is a rajtakapáson:
- Idefigyelj, Sárika! Megtennél nekem egy nagy szívességet? Ha igen, nem bánod meg, mert örökre neked adom azt a régi porcelán cukros szelencét, amit, illő kölcsönkérés után, kétszer is elfelejtettél volna visszaadni, ha nem vagyok olyan éber még álmomban is!

Te még iskolába jársz, utolsóelőtti osztály, de azért jelentkezhetsz Barambulás Gáspár kis csapatába, és mehetsz a többiekkel a természetbe. Ha már úgyis ott vagy, Gáspár természetét is tanulmányozhatod. Hírszerzőm lehetsz! Merre járnak, mit csinálnak, milyen ember az a Gáspár, milyen sütemények a kedvencei, meg ilyen apróságok… Egy olyan cukros szelencéért, amire a városi régiségkereskedő is azt mondta, de még le is térdelt, úgy könyörgött…

Kiskutas Sári tudta, hogy mennyit ér az a porcelán régiség, de jobban akart járni, mint egyszerűen csak jól.

Azt mondta:
- Szívesen leszek a hírszerződ, és az, amit ajánlasz, valóban többet ér két lyukas fillérnél, elismerem, de a természetben nem csak szívekre mosolygó virágok vannak, hanem utálatosan az ember lábára is felszaladgáló hangyák, meg csípő szúnyogok, sőt, még olyan rondán harmonikázó hernyók is, amelyeknek megszámolni is nehéz a lábait, oly sok van azokból! Ezeket utálom, de, ha velük megyek, a barangolókkal, akkor kicsit színészkednem is kell, pedig nem is szoktam olyasmit csinálni minden nap, legfeljebb hetente hatszor-hétszer…

Ám leszek a hírszerződ, de te meg intézd el, a cukros szelencén túlmenően, hogy az öcséd, Szerencsepatkós Pista, jobb szemmel nézzen rám mindkét szemével, mert, neked elárulom, kinéztem magamnak a tarsolyomba, mint jövendő férjemet. Ha megy a dolog, akkor úgy is lehetünk barátnők, hogy egyúttal rokonok is! No és te nem félsz attól, hogy Csupros Évában is megváltozhat az érzés, megtelik a csupor szerelemmel, és akkor te csupron kívül maradsz?

- Attól nem! – válaszolta Klára. Csupros Éva, ezt már kinyomoztam, Patakos Károlyba szerelmes, az erdészbe! Az nem fél se hangyáktól, se szúnyogoktól, se hernyóktól, ha Károlyról van szó! No és, szerencsére, Évához Károly sem kőszívű, mert… Hát majd elejtek az öcsém előtt rólad néhány dicsérő szót…

- Ó, nehogy! – kiáltott fel Sári. Én jobban ismerem a fiúkat, ha a nővérük dicsér egy lányt, az éppen az ellenkező hatású. Tudom, hiszen nekem is van öcsém… Inkább olyanokat mondj neki, hogy én milyen érdekesen szeszélyes leány vagyok, vadóc kisasszony, és ne vegyen részt a Barambulás barangolásokon, mert én is ott vagyok! Megtiltod neki! Veszélyes egy leány vagyok! Egy kis boszorkány. Persze, te tudod, hogy nem vagyok az, de az öcséd csak gondolja úgy, az is már félig legénysorban van, addig kell elkapni a legénygatyáját, amíg rajta van!

Hát a diákok körében a Barambulás barangolások, hétvégeken, nagy sikert arattak. Itt is voltak tantárgyak, de még milyen érdekesek! Barambula tanító úr indulásnál ellenőrizte a hátizsákok tartalmát: benne van-e minden szükséges?

Az övét meg egy három tanulóból álló bizottság ellenőrizte. Ezt követően a tanító úr kiosztotta a nagyítókat. Nagyító nélkül nem célszerű erdőt-mezőt járni, mert jöhet olyan törpe legény vagy törpe leány, akit nagyító nélkül észre sem lehet venni. Más picurka lények is nagyító alá kívánkozhatnak..

Persze, olykor a tanító úrnak ilyen kirándulások előtt határozott nemet kellett mondania. Még Doktor Donkira, a cicára is, bár a neme kétségtelen volt: kandúr. No és a légpisztolyra is, mert nem légből kapott dolog, hogy megsérülhet egy madárka a céltáblát el nem találó ólomgolyócskától is.

Szépek voltak a tájak. Időnként előkerültek a lepke-, bogár-, gomba-, és növényhatározók. Udvarias kioktatásban részesültek azok az erdőn-mezőn lakók, akik nem mutatkoztak be egyből, maguktól!

Fahidas János, ez a különc diák, úgy látszik, kicsit irigy lett Petőfi dicsőségére, pedig hát mi irigyelni való van azon a nyomorúságos költősorson? Igaz, szép dolog a hazáért elesni, és utána már a költőt az a gondolat sem bántja, hogy esetleg ágyban, párnák közt kell meghalnia…

Ez a János még verset is írt „barangolásos számtanórára”:

Volt egyszer egy nagyon különc, kutyafülű egyenlet.
Ismeretlent szerzett, lopott, kettőt is, nem csak egyet!
Csacsi Jancsi két megoldást, hej, de nagyon keresett, -
s végül mégis csak úgy állt ott, mint szamáron a hegy,
vagyis hát, más mondókával, miként szamár a hegyen!
Én a számtant, Barambulást, most már nagyon szeretem!
Nem úgy nézek aránypárra, mint vigyorgó fakutya!
Add a kezed, légy a párom, te csodaszép Julika!

János mindjárt meg is fogta Julika kezét, tréfásan. Julika irul-pirult, de azért nem húzta ki a kezét Jancsiéból, benne maradt. Így kezdődött, tréfával, de azért nem tettek rossz fát a tűzre, és később, igaz, jóval később, házasság lett belőle.

A Barambulás barangolások tervezett útjai miként jutottak el a bíró házába, ott is éppen a bíró leánya, Szerencsepatkós Klára szépséges fülecskéihez?

Hát ez maradjon titok, – de hogy maradhat, ha az előbb már kikottyantottam?
Akkor, amikor Klára hírszerzőjéről tettem említést…

Ott állt ez az ártatlan, gyönyörű, kedves leány, és nagyon nézett egy imádkozó sáskát. Lehet, hogy az imádkozó sáska nem Barambulás Gáspár és gyermekcsapata megjelenéséért imádkozott, - de ők jelentek meg.

No és micsoda véletlen! Szerencsepatkós Klára gyönyörű ruhában volt, oldalán nagyon nagy hímzett tarisznya díszelgett, és a tarisznya telis-tele volt finomabbnál finomabb süteményekkel. Közöttük a Tanító Úr kedvenceivel is!

A süteményeket a gyerekek nem kapkodták illetlenül szét, hanem illedelmesen, gyorsan megették.

Barambulás Gáspár tanító úr szívében pedig megmozdult valami, és azt mondta:
- Ilyen mesebeli telt tarisznyával egy ilyen gyönyörű tündért máskor is szívesen látnánk!

Fiúk, lányok ennek egyaránt tapsoltak!

- Hát, ha máskor is látni szeretnétek ezt a tündért, akkor én máskor is megpróbálom idevarázsolni! – ígérte a tanító. Klárikának pedig úgy csókolt kezet, hogy az nem csak a gyönyörű leánykéznek szólt, hanem a leány szívének is!

Két hét múlva Klára azt mondta Sárikának:
- Úgy néz ki, hogy az a cukros szelence már elindult feléd!

Sárika nagyot sóhajtott, bánatosan:
- Az én ügyem az öcséddel a szakadék szélére került!

Klára meglepetten nézett rá, mert öccse otthoni viselkedése után egészen mást sejtett.

Ám Sárika elnevette magát:
- Már úgy értem, hogy a kismedvési szakadék szélén csókolództunk, és az öcséd olyan féltőn ölelt át, hogy az magért beszélt! Egy évet még én is növök, ő is, és utána valószínűleg nem csak, mint a barátnőmet ölellek át!

- Az én ügyem is jól halad Gáspárral! – tudósította hírszerzőjét Klára. Igaz, Éva tanítónő, de én nagyon megelégszem azzal, ha Gáspár engem tanít, feleségeként, otthon. Ma is átadott nekem egy szerelmes levelet, búcsúzáskor. Még el sem olvastam.

Felbontotta a levelet, és nagyot ugrott örömben:
- Megkérte a kezemet!

- No és odaadod neki?! – kérdezte Sárika mosolygósan, miközben átölelte barátnőjét.

(2020)

Az illusztráció DORA WIESZT munkája.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!