Feltöltve: 2020-02-16 14:06:21
Megtekintve: 1409
Legény, bunkóval
Bahugya Márton nem volt óriás, de majdnem, olyan nagytermetű.
Sok lánynak tetszett ez, talán még az ősemberek korából maradt meg, hogy az a legény a talpán, aki nagy bunkóval veri fejbe vetélytársait. Persze, nem minden lány ízlése egyforma, van, aki a saját termetéhez illő méretű legényt kedveli jobban. Leánya válogatja. Olyan is van, persze, aki kedvelését váltogatja.
Erős is volt ez a Márton, csudamód. A tanító úr is kedvelte, mert még azután is felvágta neki a télire való tüzelőt a legény, miután kijárta az iskolát. Adott is neki egy képeskönyvet érte, ami nagyon megtetszett Mártonnak. Ebben szerepelt egy királylány, egy sárkány, egy király, meg egy legény nagy bunkóval, aki úgy fejbe verte a királylányt elrabló sárkányt, hogy az elalélt. Ezt követően a király, miután leányának megtetszett a legény is, meg a nagy bunkó is, nem ellenezte a legény és a királykisasszony házasságát.
Babugya Márton levonta a következtetést: legény és bunkó összetartozik.
Vasbunkót szeretett volna, olyat, amilyent a könyvben látott, de a falubeli kovács vonakodott ilyet készíteni. Utóbbi okból nagy fabunkóval járkált ez a Márton. Ha nincs ló, szamár is jó, ha nincs vasbunkó, hát meg kell elégedni a fából levő jókorával. Okos gondolkodás.
Mártonnak a nagytermetű, csinosan kerek, tenyeres-talpas leányok tetszettek. Ilyenből volt elég a faluban, Kaszakőfenegetőn, de Márton ezeknél még tenyeresebb-talpasabb leányokat kívánt magának. Néha egy jól megtermett parasztlegény is ilyen válogatós!
A bunkó tekintélyt adott Mártonnak. Ő maga sem gondolta volna azonban, hogy tekintélye mily nagyot fog még nőni, tovább!
A gróf leánya, Bababalatinszky Amália virágot szedett a réten. Pontosabban: úgy szedett, hogy Ferenccel, az inassal szedetett. Ám azért ez közös tevékenység volt, mert az inas azt a virágot szakította le, amire a leány rámutatott.
Ebbe az idillbe miként került a falu bikája? Nos, Amália blúza nem volt vörös, hanem igen szép piros selyemblúz volt, csipkés gallérral, de a bika a pirosat is vörösnek nézte. Némi joggal, mert a piros a vörös szín rokona, de nem annyi joggal, hogy ezért a leány felé úgy induljon el: abból egy kétszarvú, tragédiás találkozás is kinézhessen.
Ferenc, az inas, lovagiasan viselkedett, csak nem eléggé, mert igyekezett távolabbról oktatni ki a bikát, és tanácsolni neki a rétről való letérést. Hát vannak ennél sokkal kevésbé lovagias emberek is, és a bikára nem hatott az inas feddő szava és tanácsa: „El innen, te bárgyú barom, - hess, kuss, messze fuss!”.
Ha a bika nem futott el, így a virágot szedőknek kellett. Okos enged, bika szenved, - vagy nem így van a közmondás?
Az inas egyrészt gyorsabban tudott futni, mint a leány, másrészt a grófkisasszonyon hosszú szoknya volt, ráadásul megbotlott, elesett. A bika, ha megdühödik, rögtön megbízhatatlan állat lesz, még az sem biztos, hogy szarvaival különbséget tesz egy grófkisasszony, meg egy egyszerű parasztlány között.
Az erdőszélnél azonban feltűnt Bahugya Márton, a nagy bunkóval. Az, amit ő kiáltott a bikának, sokkal póriasabb volt, mint Ferenc, az inas feddő szava, és erőteljesebb hangú. A bika elkezdett tűnődni: megér-e annyit neki a piros blúzba való szarvmártogatás, hogy kitegye magát Márton bunkója bunkós viselkedésének, amit már hetekkel ezelőtt is megtapasztalt?
Úgy döntött: nem éri meg. Van másutt is piros ruha, meg vörös is. Kicsit később döntött így, mint kellett volna, és Márton bunkója úgy fejbe verte, hogy attól a bika elalélt, de, szerencsére, nem pusztult el, mert egyébként értékes tenyészállat volt.
A grófkisasszony megköszönte a segítséget. Márton félt, hogy a gróf most majd felajánlja neki, mint szabadítónak, leánya kezét, mint a király tette a képeskönyvben a sárkányt legyőző személynél. Ehhez nem volt kedve, mert a grófkisasszony egyáltalán nem volt tenyeres-talpas, de még testidomai sem a Márton által kedvelt méretűek.
Ám Mártonnak szerencsés napja volt. A gróf elbeszélgetett vele, és miután kiderült a legény ízlése és kedvelése a tenyeres-talpas leányok iránt, finoman elmosolyodott, és a legény kérését teljesítette: nézzen csak körül a világban, keresse meg a neki való tenyeres-talpas leányt! Ha megtalálja, akkor ő ad nekik a faluban, Kaszakőfenegetőn, egy parasztházat. A világban Márton, grófi engedéllyel, sárkányt is agyonüthet, vagy, ha a sárkány felrepül, le is lőheti. Erre a célra csináltatott a falusi kováccsal egy nagy vasbunkót, valamint vásárolt a legénynek elefántlövő puskát, száz tölténnyel (sárkánylövő puskát nem lehetett kapni), továbbá adott az útra egy remek lovat, pénzt, tele tarisznyát, meg még, ráadásul, jókívánságokat is.
Ilyen emberséges grófok is voltak a régi világban, csak nem kell mindjárt azt képzelni egy fehér hollóról, hogy minden társa hófehér, mert az túlzás, még akkor is, ha egész birkanyájak ezt bégetik, és ezzel önmagukat égetik!
Hát most nem írom ide Bahugya Márton összes kalandját, mert ez nem regény, hanem ott folytatom, ahol egy kópé törpe, Nyifinyafkáló Kelemen, el akarta lopni Márton vasbunkóját. Azt hitte: Márton alszik. Ezt jól hitte, de azt is hitte: Márton nem fog felébredni. Ezt rosszul hitte. Igaz, először csak félig ébredt fel, de félálomban is úgy megfogta Nyifinyafkáló Kelemen nagy fülét, hogy az, fülfogásból, nagy fogás volt!
Nem használt itt se nyifi, se nyafi, Márton a megfogott fület nem engedte el. Nem jó az égszakadás, földindulás, - de a fülszakadás sem!
Megijedt Nyifinyafkáló Kelemen, akinek mások által adott tréfás másik neve Elemelem Kelemen volt. Azt mondta Mártonnak:
- Ha méltóságos Fülfogó Uram elengedi a fülem, akkor én olyat mondok, hogy mindkét füle kétfelé áll!
Én tudom a világon egyedül, hogy hol van a Rémek Erdeje. Ott sok ijesztő dolog van, és védekezésül akartam kölcsönvenni az úr vasbunkóját, de belátom: hiba volt, hiszen még megemelni is alig tudtam, nem hogy elemelni. A Rémek Erdejében sok az ijesztő gazfickó, - de hát hol nincsen? Ám van ott egy, az úrhoz illő, nagydarab leány, aki mindig ad nekem valami szájba tehetőt a Rém Jó Konyhán, ahhoz meg én szerzek magamnak zsebre tehetőt is, mert az én zsebeimet úgy imádják még a tárgyak is! Az a nagydarab leány tündérien süt-főz… A mamája már foglalt, mert az feleség… Meg nem is annyira jóságos…
Egyezséget ajánlok: az úr elengedi a fülem, én átadok az úrnak egy térképet, amin a Rémek Erdejéhez vezető út megtekinthető, és mindketten jól járunk, mint Bicegő Barnabás, aki halat is fogott, rákot is, és őt se fogták meg!
Márton, kezében Nyifinyafkáló Kelemen fülével, leült és gondolkodott. Sokáig gondolkodott, mert nem jó idő előtt fület leszakítani. Azt gondolta: ez a kópé törpe azért nem látszik olyan becsületesnek, mint az a sárkányt legyőző, királylányt kiszabadító parasztvitéz, a Tanító Úr által neki ajándékozott képeskönyvben…
Végül azt mondta:
- A térképet add ide, amíg nem adod ide, addig fogom a füled. Utána már nem fogom a füled, de beleteszlek a Digidugi zsákomba. Ám látod ezt a vasbunkót? Ha kibújsz, akkor ez a vasbunkó megdorgál… Ha túl sokat mocorogsz a zsákban, a vasbunkó is morcos lesz! A füled meg, ha morcos is lesz, porctalan is lesz! Nem szép a nagyon lekonyuló, tehetetlen fül…
Megértette a dolgot Nyifinyafkáló Kelemen. Hat hegyen átmentek, három hegyen átbújtak a barlangrendszeren keresztül, és már ott is voltak utána a Rémek Erdejében!
Éppen egy kis előadásra érkeztek? Fák nyögtek, mint az emberek, emberek nyögtek, mint ahogyan a fák csak nagy viharban, valahol a Halál hörgött, mint aki hörghurutban szenved, baglyok szenvedtek ki nagy uhuzással, sikolyok, - és tizenkét megvadult ember üldözött egy megrémültet. Lepedős kísértetek is kísérték a hangokat, de nem tündéri hárfán, hanem valamiféle titkos fájfán. Volt ott fájtánc is, nem írom le most, hogy az milyen, vegyenek deresre húzást érdemlő nem olvasó olvasóim egy igazat író történelemkönyvet!
A tizenkét ember mellén halálfej volt, koponya, holdszínűen csont fehér, de ruhájuk fekete volt, mint a sötét éjszaka. Ilyen halálegyenruhában voltak! Az üldözött ember viszont nem egyenruhában volt, csak ingben, gatyában, mint akit éppen az ágyából ugrasztottak ki. Sem az ing, sem a gatya nem volt vörös, még piros sem, sőt, még halvány rózsaszín sem, nem is értette Márton: akkor miért fut tizenkettő egy után, ha a tizenkettőből egynek sincs szarva, tehát egyik sem bika? Meg bikavadító szín sincsen sehol…
Mérges lett Bahugya Márton, mert nem szerette az érthetetlen dolgokat, nem fogta még fel, hogy főleg ilyenekből áll a világ! Fogta magát, és rákiáltott a legelöl futó üldözőre:
- Állj! Magyarázat! Ki a bika, miért nincs szarva, hol a vörös vagy a piros, mi ez a bundátlan, bunkót kívánó rendezetlenség?!
A halálfejes, fekete ruhás nem hallgatott rá, de társai sem. Márton erre vasbunkójával nagyot húzott az ember fejére. Utána csodálkozott, mert az ember még mindig nem akart összerogyni. No, erre ráhúzott még kettőt, és megint különös dolog történt. A halálfejes, fekete ruhás ember nem rogyott össze, viszont vigyázz állásba állt, és harsány hangon mondta:
- Vezérezredes Úrnak alázatosan jelentem: ezt a futó embert üldözzük, mert fut!
Ezt a magyarázatot Márton teljesen méltányosnak tartotta, de már látta: itt ő lett a főnök, hát nem adhatta alább. Ráordított a tizenkét emberre:
- Sorakozz! Pihenj! Feküdj! Aki akar, alhat is!
Hát azok egyből szót fogadtak.
Az üldözött, akinél még a gatyamadzag is elszakadt, ezért két kézzel fogta valamivel hátul megtelt alsóneműjét, odament Mártonhoz, és, miután kilihegte magát, azt mondta:
- Köszönöm! Ön megmentette az életemet! Mindenttudó Sokkerekesen Keréktelen Karakán vagyok, én teremtettem ezeket a csodalényeket, akik most a földön színlelik az alvást…
Mártonnak rémlett valami a falubeli plébános egyik prédikációjából, ezért megkérdezte:
- Talán Ön a Teremtő? Vagy Ön egy Király, akinek nagydarab leánya van, és az a Rém Jó Konyhán főzögető-sütögető tündér?
Mindenttudó Sokkerekesen Keréktelen Karakán nagyon megsértődött ezekre a lealázó címekre, mint Teremtő, meg Király, de, tekintettel arra, hogy Márton megmentette az életét, ezt nem mutatta ki teljesen:
- Még hogy én király?! Sokkal több vagyok: a Világ Legnagyobb Tudósa a Halálra Ijesztés és Idő Előtti Elpatkoltatás területén! Valóban van egy feleségem, hát azt nem adom semmi pénzért, - minek is nekem pénz, azt bármikor dögivel szerezhetek bármelyik nagyhatalomtól, vagy ellenlábasától, esetleg mindkettőtől! Engem már tetőtől talpig titkosítottak!
Ám, ha a leányomra, Mindenttudó Sokkerekesen Keréktelen Csinoscsöcsinkére gondol, mivel megmentette az életemet, hát, ha Ön ilyen nagy életmentő, megmenthet tőle is… Mindig akadékoskodik ez a leányom… Nem egy rémerdei honleányálom! Azt állítja, hogy az én teremtményeim embertelenségekre is képesek… Tudósfeleségem pedig, már akkor, amikor leányunk még a bölcsőben feküdt, elmagyarázta neki: az emberek azért emberek, hogy időnként embertelenek legyenek… A leány most tizennyolc éves, de még mindig kételkedik ebben az alapigazságban, amit semmiféle háború sem rengethet meg, viszont mindegyik mennyiféleképpen igazol!
Hát hogy milyen furcsa a világ! Még a Rémek Erdejében is akadt egy lény, aki gyűlölte az embertelenséget! Talán az a pap, akit halálra kínoztak, mondott neki, két üvöltése között, olyan ostobaságokat, hogy az embertelenség ellen egyetlen igazi fegyver van, és ez a Szeretet…
Magam sem hittem volna, hogy a Rémek Erdejében is lehet olyan örömteljes befejezés, mint ami bekövetkezett.
Bahugya Márton szíve, amikor meglátta a hatalmasan tenyeres-talpas szépséget, vagyis Mindenttudó Sokkerekesen Keréktelen Csinoscsöcsinkét, rögtön tudta: erre a leányra vágyott! Még aznap a leány is megtudta: ő is erre a legényre, Mártonra vágyott. A Rémek Erdejében volt a titkosított esküvő, titkosított lakodalom, titkosított nászéjszaka, amit, már Rémek Erdején kívüli, titkosított nászútkövetett.
A nászéjszaka előtt Márton nagyon emberséges cselekedetet hajtott végre, mert, a Dugidugi zsákkal együtt, nagylelkűen, úgy kivágta az ablakon a zsákját, Nyifinyafkáló Kelemennel együtt, mint a huszonegyet. Legyen boldog ő is! Igaz, a zsákot elfelejtette kinyitni…
Később ki futott utánuk?
Inkább jogosabb a kérdés így: - Kik?
Nyifinyafkáló Kelemen, és vele, kéz a kézben, egy csinos törpelány. Szintén nagy fülű! Már akkor a törpelány, leánynevén Tiprótini Liliomocska, nem is volt leány, hanem, asszonynéven, Nyifinyafkáló Kelemenné.
A törpe fiatalasszony boldogan mesélte:
- Az erdei rémek Kelement kikötötték egy fához. Azt mondta a vezetőjük, hogy majd később halálra ijesztik. Elmentek, azzal, hogy majd visszajönnek.
Hát, ha visszajöttek is, Kelement nem találhatták. Mi tudtuk, hogy mit kell tennünk. Megtaláltuk a Digidugi zsákot. Amit tudtunk elemeltünk, a zsákot eldugtuk. A fele annak, amit eldugtunk, a tiétek! A fél világot nem lehet azon megvenni, de a negyedét biztosan. Alapítsunk közösen egy falut, neve, mondjuk, legyen Nyifinyafkálótenyerestalpasfalva. Hol legyen? A világ végén! Amikor itt lesz a világ vége, nekünk nem kell elutaznunk sehová, hiszen otthon vagyunk!
Ez tetszett a többieknek is. Bahugya Mártonné, leánynevén Mindenttudó Sokkerekesen Keréktelen Csinoscsöcsinke nevetett, és hozzátette:
- A férjem, Márton, pedig majd fogja a vasbunkóját, rávág egyet-kettőt a világvégére, és már annak is vége lesz, minden megy tovább, mint a karikacsapás!
Persze, - ezt már én teszem hozzá, - nem minden csapás karikacsapás, ami megy tovább, mert sokféle csapás van, de azért egy bizonyos: az a sokféle bunkó valamiben egy.
Miben is?
(2020)
Az illusztráció DORA WIESZT munkája.
Sok lánynak tetszett ez, talán még az ősemberek korából maradt meg, hogy az a legény a talpán, aki nagy bunkóval veri fejbe vetélytársait. Persze, nem minden lány ízlése egyforma, van, aki a saját termetéhez illő méretű legényt kedveli jobban. Leánya válogatja. Olyan is van, persze, aki kedvelését váltogatja.
Erős is volt ez a Márton, csudamód. A tanító úr is kedvelte, mert még azután is felvágta neki a télire való tüzelőt a legény, miután kijárta az iskolát. Adott is neki egy képeskönyvet érte, ami nagyon megtetszett Mártonnak. Ebben szerepelt egy királylány, egy sárkány, egy király, meg egy legény nagy bunkóval, aki úgy fejbe verte a királylányt elrabló sárkányt, hogy az elalélt. Ezt követően a király, miután leányának megtetszett a legény is, meg a nagy bunkó is, nem ellenezte a legény és a királykisasszony házasságát.
Babugya Márton levonta a következtetést: legény és bunkó összetartozik.
Vasbunkót szeretett volna, olyat, amilyent a könyvben látott, de a falubeli kovács vonakodott ilyet készíteni. Utóbbi okból nagy fabunkóval járkált ez a Márton. Ha nincs ló, szamár is jó, ha nincs vasbunkó, hát meg kell elégedni a fából levő jókorával. Okos gondolkodás.
Mártonnak a nagytermetű, csinosan kerek, tenyeres-talpas leányok tetszettek. Ilyenből volt elég a faluban, Kaszakőfenegetőn, de Márton ezeknél még tenyeresebb-talpasabb leányokat kívánt magának. Néha egy jól megtermett parasztlegény is ilyen válogatós!
A bunkó tekintélyt adott Mártonnak. Ő maga sem gondolta volna azonban, hogy tekintélye mily nagyot fog még nőni, tovább!
A gróf leánya, Bababalatinszky Amália virágot szedett a réten. Pontosabban: úgy szedett, hogy Ferenccel, az inassal szedetett. Ám azért ez közös tevékenység volt, mert az inas azt a virágot szakította le, amire a leány rámutatott.
Ebbe az idillbe miként került a falu bikája? Nos, Amália blúza nem volt vörös, hanem igen szép piros selyemblúz volt, csipkés gallérral, de a bika a pirosat is vörösnek nézte. Némi joggal, mert a piros a vörös szín rokona, de nem annyi joggal, hogy ezért a leány felé úgy induljon el: abból egy kétszarvú, tragédiás találkozás is kinézhessen.
Ferenc, az inas, lovagiasan viselkedett, csak nem eléggé, mert igyekezett távolabbról oktatni ki a bikát, és tanácsolni neki a rétről való letérést. Hát vannak ennél sokkal kevésbé lovagias emberek is, és a bikára nem hatott az inas feddő szava és tanácsa: „El innen, te bárgyú barom, - hess, kuss, messze fuss!”.
Ha a bika nem futott el, így a virágot szedőknek kellett. Okos enged, bika szenved, - vagy nem így van a közmondás?
Az inas egyrészt gyorsabban tudott futni, mint a leány, másrészt a grófkisasszonyon hosszú szoknya volt, ráadásul megbotlott, elesett. A bika, ha megdühödik, rögtön megbízhatatlan állat lesz, még az sem biztos, hogy szarvaival különbséget tesz egy grófkisasszony, meg egy egyszerű parasztlány között.
Az erdőszélnél azonban feltűnt Bahugya Márton, a nagy bunkóval. Az, amit ő kiáltott a bikának, sokkal póriasabb volt, mint Ferenc, az inas feddő szava, és erőteljesebb hangú. A bika elkezdett tűnődni: megér-e annyit neki a piros blúzba való szarvmártogatás, hogy kitegye magát Márton bunkója bunkós viselkedésének, amit már hetekkel ezelőtt is megtapasztalt?
Úgy döntött: nem éri meg. Van másutt is piros ruha, meg vörös is. Kicsit később döntött így, mint kellett volna, és Márton bunkója úgy fejbe verte, hogy attól a bika elalélt, de, szerencsére, nem pusztult el, mert egyébként értékes tenyészállat volt.
A grófkisasszony megköszönte a segítséget. Márton félt, hogy a gróf most majd felajánlja neki, mint szabadítónak, leánya kezét, mint a király tette a képeskönyvben a sárkányt legyőző személynél. Ehhez nem volt kedve, mert a grófkisasszony egyáltalán nem volt tenyeres-talpas, de még testidomai sem a Márton által kedvelt méretűek.
Ám Mártonnak szerencsés napja volt. A gróf elbeszélgetett vele, és miután kiderült a legény ízlése és kedvelése a tenyeres-talpas leányok iránt, finoman elmosolyodott, és a legény kérését teljesítette: nézzen csak körül a világban, keresse meg a neki való tenyeres-talpas leányt! Ha megtalálja, akkor ő ad nekik a faluban, Kaszakőfenegetőn, egy parasztházat. A világban Márton, grófi engedéllyel, sárkányt is agyonüthet, vagy, ha a sárkány felrepül, le is lőheti. Erre a célra csináltatott a falusi kováccsal egy nagy vasbunkót, valamint vásárolt a legénynek elefántlövő puskát, száz tölténnyel (sárkánylövő puskát nem lehetett kapni), továbbá adott az útra egy remek lovat, pénzt, tele tarisznyát, meg még, ráadásul, jókívánságokat is.
Ilyen emberséges grófok is voltak a régi világban, csak nem kell mindjárt azt képzelni egy fehér hollóról, hogy minden társa hófehér, mert az túlzás, még akkor is, ha egész birkanyájak ezt bégetik, és ezzel önmagukat égetik!
Hát most nem írom ide Bahugya Márton összes kalandját, mert ez nem regény, hanem ott folytatom, ahol egy kópé törpe, Nyifinyafkáló Kelemen, el akarta lopni Márton vasbunkóját. Azt hitte: Márton alszik. Ezt jól hitte, de azt is hitte: Márton nem fog felébredni. Ezt rosszul hitte. Igaz, először csak félig ébredt fel, de félálomban is úgy megfogta Nyifinyafkáló Kelemen nagy fülét, hogy az, fülfogásból, nagy fogás volt!
Nem használt itt se nyifi, se nyafi, Márton a megfogott fület nem engedte el. Nem jó az égszakadás, földindulás, - de a fülszakadás sem!
Megijedt Nyifinyafkáló Kelemen, akinek mások által adott tréfás másik neve Elemelem Kelemen volt. Azt mondta Mártonnak:
- Ha méltóságos Fülfogó Uram elengedi a fülem, akkor én olyat mondok, hogy mindkét füle kétfelé áll!
Én tudom a világon egyedül, hogy hol van a Rémek Erdeje. Ott sok ijesztő dolog van, és védekezésül akartam kölcsönvenni az úr vasbunkóját, de belátom: hiba volt, hiszen még megemelni is alig tudtam, nem hogy elemelni. A Rémek Erdejében sok az ijesztő gazfickó, - de hát hol nincsen? Ám van ott egy, az úrhoz illő, nagydarab leány, aki mindig ad nekem valami szájba tehetőt a Rém Jó Konyhán, ahhoz meg én szerzek magamnak zsebre tehetőt is, mert az én zsebeimet úgy imádják még a tárgyak is! Az a nagydarab leány tündérien süt-főz… A mamája már foglalt, mert az feleség… Meg nem is annyira jóságos…
Egyezséget ajánlok: az úr elengedi a fülem, én átadok az úrnak egy térképet, amin a Rémek Erdejéhez vezető út megtekinthető, és mindketten jól járunk, mint Bicegő Barnabás, aki halat is fogott, rákot is, és őt se fogták meg!
Márton, kezében Nyifinyafkáló Kelemen fülével, leült és gondolkodott. Sokáig gondolkodott, mert nem jó idő előtt fület leszakítani. Azt gondolta: ez a kópé törpe azért nem látszik olyan becsületesnek, mint az a sárkányt legyőző, királylányt kiszabadító parasztvitéz, a Tanító Úr által neki ajándékozott képeskönyvben…
Végül azt mondta:
- A térképet add ide, amíg nem adod ide, addig fogom a füled. Utána már nem fogom a füled, de beleteszlek a Digidugi zsákomba. Ám látod ezt a vasbunkót? Ha kibújsz, akkor ez a vasbunkó megdorgál… Ha túl sokat mocorogsz a zsákban, a vasbunkó is morcos lesz! A füled meg, ha morcos is lesz, porctalan is lesz! Nem szép a nagyon lekonyuló, tehetetlen fül…
Megértette a dolgot Nyifinyafkáló Kelemen. Hat hegyen átmentek, három hegyen átbújtak a barlangrendszeren keresztül, és már ott is voltak utána a Rémek Erdejében!
Éppen egy kis előadásra érkeztek? Fák nyögtek, mint az emberek, emberek nyögtek, mint ahogyan a fák csak nagy viharban, valahol a Halál hörgött, mint aki hörghurutban szenved, baglyok szenvedtek ki nagy uhuzással, sikolyok, - és tizenkét megvadult ember üldözött egy megrémültet. Lepedős kísértetek is kísérték a hangokat, de nem tündéri hárfán, hanem valamiféle titkos fájfán. Volt ott fájtánc is, nem írom le most, hogy az milyen, vegyenek deresre húzást érdemlő nem olvasó olvasóim egy igazat író történelemkönyvet!
A tizenkét ember mellén halálfej volt, koponya, holdszínűen csont fehér, de ruhájuk fekete volt, mint a sötét éjszaka. Ilyen halálegyenruhában voltak! Az üldözött ember viszont nem egyenruhában volt, csak ingben, gatyában, mint akit éppen az ágyából ugrasztottak ki. Sem az ing, sem a gatya nem volt vörös, még piros sem, sőt, még halvány rózsaszín sem, nem is értette Márton: akkor miért fut tizenkettő egy után, ha a tizenkettőből egynek sincs szarva, tehát egyik sem bika? Meg bikavadító szín sincsen sehol…
Mérges lett Bahugya Márton, mert nem szerette az érthetetlen dolgokat, nem fogta még fel, hogy főleg ilyenekből áll a világ! Fogta magát, és rákiáltott a legelöl futó üldözőre:
- Állj! Magyarázat! Ki a bika, miért nincs szarva, hol a vörös vagy a piros, mi ez a bundátlan, bunkót kívánó rendezetlenség?!
A halálfejes, fekete ruhás nem hallgatott rá, de társai sem. Márton erre vasbunkójával nagyot húzott az ember fejére. Utána csodálkozott, mert az ember még mindig nem akart összerogyni. No, erre ráhúzott még kettőt, és megint különös dolog történt. A halálfejes, fekete ruhás ember nem rogyott össze, viszont vigyázz állásba állt, és harsány hangon mondta:
- Vezérezredes Úrnak alázatosan jelentem: ezt a futó embert üldözzük, mert fut!
Ezt a magyarázatot Márton teljesen méltányosnak tartotta, de már látta: itt ő lett a főnök, hát nem adhatta alább. Ráordított a tizenkét emberre:
- Sorakozz! Pihenj! Feküdj! Aki akar, alhat is!
Hát azok egyből szót fogadtak.
Az üldözött, akinél még a gatyamadzag is elszakadt, ezért két kézzel fogta valamivel hátul megtelt alsóneműjét, odament Mártonhoz, és, miután kilihegte magát, azt mondta:
- Köszönöm! Ön megmentette az életemet! Mindenttudó Sokkerekesen Keréktelen Karakán vagyok, én teremtettem ezeket a csodalényeket, akik most a földön színlelik az alvást…
Mártonnak rémlett valami a falubeli plébános egyik prédikációjából, ezért megkérdezte:
- Talán Ön a Teremtő? Vagy Ön egy Király, akinek nagydarab leánya van, és az a Rém Jó Konyhán főzögető-sütögető tündér?
Mindenttudó Sokkerekesen Keréktelen Karakán nagyon megsértődött ezekre a lealázó címekre, mint Teremtő, meg Király, de, tekintettel arra, hogy Márton megmentette az életét, ezt nem mutatta ki teljesen:
- Még hogy én király?! Sokkal több vagyok: a Világ Legnagyobb Tudósa a Halálra Ijesztés és Idő Előtti Elpatkoltatás területén! Valóban van egy feleségem, hát azt nem adom semmi pénzért, - minek is nekem pénz, azt bármikor dögivel szerezhetek bármelyik nagyhatalomtól, vagy ellenlábasától, esetleg mindkettőtől! Engem már tetőtől talpig titkosítottak!
Ám, ha a leányomra, Mindenttudó Sokkerekesen Keréktelen Csinoscsöcsinkére gondol, mivel megmentette az életemet, hát, ha Ön ilyen nagy életmentő, megmenthet tőle is… Mindig akadékoskodik ez a leányom… Nem egy rémerdei honleányálom! Azt állítja, hogy az én teremtményeim embertelenségekre is képesek… Tudósfeleségem pedig, már akkor, amikor leányunk még a bölcsőben feküdt, elmagyarázta neki: az emberek azért emberek, hogy időnként embertelenek legyenek… A leány most tizennyolc éves, de még mindig kételkedik ebben az alapigazságban, amit semmiféle háború sem rengethet meg, viszont mindegyik mennyiféleképpen igazol!
Hát hogy milyen furcsa a világ! Még a Rémek Erdejében is akadt egy lény, aki gyűlölte az embertelenséget! Talán az a pap, akit halálra kínoztak, mondott neki, két üvöltése között, olyan ostobaságokat, hogy az embertelenség ellen egyetlen igazi fegyver van, és ez a Szeretet…
Magam sem hittem volna, hogy a Rémek Erdejében is lehet olyan örömteljes befejezés, mint ami bekövetkezett.
Bahugya Márton szíve, amikor meglátta a hatalmasan tenyeres-talpas szépséget, vagyis Mindenttudó Sokkerekesen Keréktelen Csinoscsöcsinkét, rögtön tudta: erre a leányra vágyott! Még aznap a leány is megtudta: ő is erre a legényre, Mártonra vágyott. A Rémek Erdejében volt a titkosított esküvő, titkosított lakodalom, titkosított nászéjszaka, amit, már Rémek Erdején kívüli, titkosított nászútkövetett.
A nászéjszaka előtt Márton nagyon emberséges cselekedetet hajtott végre, mert, a Dugidugi zsákkal együtt, nagylelkűen, úgy kivágta az ablakon a zsákját, Nyifinyafkáló Kelemennel együtt, mint a huszonegyet. Legyen boldog ő is! Igaz, a zsákot elfelejtette kinyitni…
Később ki futott utánuk?
Inkább jogosabb a kérdés így: - Kik?
Nyifinyafkáló Kelemen, és vele, kéz a kézben, egy csinos törpelány. Szintén nagy fülű! Már akkor a törpelány, leánynevén Tiprótini Liliomocska, nem is volt leány, hanem, asszonynéven, Nyifinyafkáló Kelemenné.
A törpe fiatalasszony boldogan mesélte:
- Az erdei rémek Kelement kikötötték egy fához. Azt mondta a vezetőjük, hogy majd később halálra ijesztik. Elmentek, azzal, hogy majd visszajönnek.
Hát, ha visszajöttek is, Kelement nem találhatták. Mi tudtuk, hogy mit kell tennünk. Megtaláltuk a Digidugi zsákot. Amit tudtunk elemeltünk, a zsákot eldugtuk. A fele annak, amit eldugtunk, a tiétek! A fél világot nem lehet azon megvenni, de a negyedét biztosan. Alapítsunk közösen egy falut, neve, mondjuk, legyen Nyifinyafkálótenyerestalpasfalva. Hol legyen? A világ végén! Amikor itt lesz a világ vége, nekünk nem kell elutaznunk sehová, hiszen otthon vagyunk!
Ez tetszett a többieknek is. Bahugya Mártonné, leánynevén Mindenttudó Sokkerekesen Keréktelen Csinoscsöcsinke nevetett, és hozzátette:
- A férjem, Márton, pedig majd fogja a vasbunkóját, rávág egyet-kettőt a világvégére, és már annak is vége lesz, minden megy tovább, mint a karikacsapás!
Persze, - ezt már én teszem hozzá, - nem minden csapás karikacsapás, ami megy tovább, mert sokféle csapás van, de azért egy bizonyos: az a sokféle bunkó valamiben egy.
Miben is?
(2020)
Az illusztráció DORA WIESZT munkája.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!