Tücsökhangok felzsongó szőnyegére
gurult a hold, s lassan hozott a csend
múltból jelent, nagy fák fekete lombján
át-áttűnődő csillag-végtelent.

A falu messze volt. Egy völgyi ablak
lámpás kékjéhez árnyak lengtek át,
s az árnyakból hirtelen szárnyak lettek.
Felszállt és elszállt végtelen világ.

S mint egykor gyermek, féltem e világtól,
titkaitól , melyek új titkokat
szülnek vajúdón, s mindezt oly hiába:
az ős-titok titokként ottmarad.

A falu messze volt. A völgyi ablak
álomszeméből múltba bújt a fény,
ahogy kihuny - ha tagadjuk is - minden:
élet, szeretet, gyűlölet, remény,

hamis jövő, a jókedvű tükörben
tavasz-kacsintás, s látszat-csókú nyár,
s a továbbhulló csillag-végtelenbe,
ha áthulltál, nincs, aki visszavár.

Nem vár a völgy sem, s nem várnak a csúcsok.
A Semmi vár, s dacos, őstitkú ég
nagy hullásában minden egybeolvad:
csillag, varázslat, titok, messzeség.

Tücsökhangok elzsongó szőnyegéről
gurult a hold, s ahogy gurult tovább,
riadt szívemen olykor átfutottak
nagy, bús, fekete erdőszéli fák,

s kezem a Semmi fogta: furcsa ének,
daltalan dal, fel-felnéző halott,
amelynek arcán égi, s földi titkú
ős-Nincsen fájó könnycseppje ragyog.

(2016)

Illusztráció: Pixabay.