Ha ősz világít gyümölcsszemű fákon
fényleveleken: egy kicsit karácsony,
kicsit hóra kacsintó tél elő
a hegyek kékjén átnéző idő,

s így is írnám egy könnyűszárnyú versben,
hogy a Szépség gyúlt színeit jelentsem,
de, érzem én, mind e színekben rabság, -
észrevétlen felsíró volt-szabadság.

Ha nem restellném: könnyem is csorogna
a bűvös álmú földi csillagokra,
sárgán, pirosan szunnyadó csodákra -
egy teremtést színlelő pusztulásra.

Ha ősz világít - életünk világít,
s a szívünkön átvérzik az a másik
szív, élet, dal, mit űz önmaga léte:
örök pusztulás zászlós messzesége.

...mert minden ősz: gyümölcsszem bűve-bája,
a hullni kész levélhad indulása,
s a tavasz is, a nyár, a hit reménye,
a boldogság, ha lángszirmú a béke,

aranyló láz és lázarany valóság,
s ha gyertyát gyújt a fellobbanó jóság,
s a halál is ősz már, akár az élet,
ha elfelejtett téllé, semmivé lett.

Ó, minden ősz: a térdeplők imája,
jelen, jövő, az égbolt csillagárja,
amit korholunk és amit dicsérünk!
Tört pillanatban - örök őszben élünk.

A könny csorog felizzó gondolatra:
szépség, szabadság mind az ősznek foglya,
vélt értelemnek holnap kínhalála,
alatta máris égni kész a máglya,

s míg láng lobog halotthalvány kezekre,
új pusztulást hoz új, s új zászlós messze.
Hiába zokszó, s áhítat, mely ámít:
mindenütt ősz, s benne a tél világít.

A vers is ősz: e virágos varázslat
dalos tükre dússzirmú pusztulásnak,
piros pillanat virághangú éke,
mely télbe hull át, zászlós messzeségbe.

A vers is ősz, de a könnyes szemekben
e dal tükörben elmúlás, ha rebben,
mint angyalok nesztelen-selymes szárnya -
kinyílik képzelt istenek hazája.

(1990-es évek)

Illusztráció: Pixabay.