Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1971
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2021-03-13
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (203)
-Egyéb prózai alkotások (580)
-Mese (283)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (33)
-Versek (864)
-Társalgó (5)
Feltöltve: 2019-11-09 08:23:44
Megtekintve: 1391
A mesebeli fűzfa el nem árulható titka
Hát annak a falunak igen furcsa neve volt: Fenetudjaholvan. Ám csúfolni nem merték a szomszéd falvakban, mert igen szép leányok voltak ott, meg nagyon erős legények. Előbbiek a legényszívekre tudnak hatni, utóbbiak, ha muszáj, a legénykobakokra.

A bíró a kocsma előtt beszélgetett a legényekkel. Ott volt Bugyuta János is, a legerősebb legény, aki olyan erős volt, mint egy bika. Igaz, a múltkor, amikor két bikára jött rá egyszerre a bolondóra… Az ilyesmi ritkaság, de előfordul…

Azt mondta ez a János:
- Bíró Uram, szíves engedelmével, én kivágnám azt a csonka, vénséges vén fűzfát, amelyet évekkel ezelőtt villám sújtott, nincs már koronája, alig él… Ott van pont a falu felé vezető úton, csúfítja a tájat…

A bíró, Zsebelő Márton, elmosolyodott:
- Dicsérem a szépérzéked, János fiam, méltó az menyasszonyodhoz, a csinosan Bögyös Mariskához, de nem egyezhetem bele. Több okból sem. Az egyik, hogy az idelátogató idegeneknek az a szerencsétlenül járt vén fa útjelző. Mutatja a falunkba vezető utat. Ám ez csak a kisebbik ok, mert van nagyobb is! Azt a fát lerajzolta egy Dora nevű művészhölgy, aki nagyon ért ilyesmihez, az én szürke macskám is úgy lemásolta elevenből a papírra, hogy mindjárt elkezdett nyávogni, mondtam is: - Azt a kutyafáját! Hát ez a hölgy azt is mondta: úgy néz ki ez a vén fűzfa, mintha mondani akarna valamit! Lelke van annak, még ha fából is…

Ám ez még mindig nem az adu, János fiam! Az a Bozótossy Károly azt mondta nekem: - Ha kimerjük vágatni azt a fát, akkor ő is mer valamit: nem enged a rétjén legeltetni, kaszáltatni a falubelieknek. Hát az volna ám a nagy baj, nagy kár, amit még más is követhet…

No, ezekre az okos szavakra még Bugyuta János észkerekei is gyorsan elkezdtek visszafelé forogni! Ha azt a gyönyörű sebesült fűzfát valaki akár csak egy bicskával is megsérteni merné, hát ő azt egyből…!

Ki volt ez a Bozótossy Károly?

Kedves, szerény ember. Igaz, a tanító szerint Károly öregapja valamikor gróf volt egy ideig, de azt már Károly nagyapja is megbánta… Meg lehet, hogy nem is volt gróf, csak ráfogták… Hanem ennek a Károlynak volt egy kis vagyonkája, nem sok, csak egy domb, nagy jóakarattal, meg némi hízelgéssel hegynek is volt nevezhető, a domb tetején egy ötszobás kunyhócska, ami még több jóakarattal és hízelgéssel kastélynak is volt nevezhető, meg a domb alján egy kis tavacskája, ami nagynak még a legnagyobb jóakarat mellett sem volt nevezhető, csak kicsinek, viszont volt egy rétje is, amely igen terjedelmes volt, és kicsinek csak sok rosszakarat mellett lett volna nevezhető, de hát néha ennyi is akad – rosszakaratból.

Bozótossy Károlynak egyébként tisztességes mestersége is volt, olyan, amit az emberek nem tisztelnek, csak ezt nem merik mondogatni, mert minden mese nélkül is elvihet valakit az ördög, akár fekete meseautón is: meseíró. Károly meséin is csak akkor röhögött a falu népe, amikor a tanító felolvasta a kocsmában, és csak olyankor olvasta fel, ha Károly nem volt jelen, tehát a szerző háta mögött. Ám nem volt jelen ilyenkor soha, mert nem is járt kocsmába.

A mesékből a falu népe tudott egyet és mást Károlyról, sőt, azt hitte: mindent tud.

Nem tudott mindent, - a mindent tudás egyébként veszélyes is, máskor meg csak kellemetlen, de utóbbi sem jó.

A fő titok, amit Bozótossy Károly meseíróként sem árult el senkinek: tudta, hogy a vén, beteg fűzfában laknak, azt is, hogy kik laknak. Még ennél többet is tudott róluk, mert a fűzfalakás lakói Károlynál is annyira otthon érezték magukat, hogy az talán nem is volt illendő. Gyakran megkínálták magukat Károly reggelijéből, ebédjéből, vacsorájából, kölcsönvettek, kérés nélkül, használati tárgyaiból, lovagolni próbáltak Károly Karmula nevű macskáján (nem minden próba szerencse!), kis szekérbe befogták Károly tyúkjait, amelyeknek nem ez lett volna a feladatuk, hanem csak a kapirgálás és a tojások tojása…

Kik voltak ezek a Károly vendégszeretetét ily módon kitágítók?

Egy olyan pici törpepár, hogy, ha egy arasszal kisebbek lettek volna, akkor manóknak is elmehettek volna: Óriás Ferkó, és felesége, Óriás Ferkóné, leánynevén Picike Panna.

Ferkó óriás volt?

Csínytevésben talán igen, de termetre nem nagyobb, mint három egymásra állított vásári bugylibicska. Felesége egy fél bugylibicskával kisebb csak, így, termetre, illett a férjéhez. Csínytevésben? Még férjét is túlszárnyalta, szárnyak nélkül is!

No és Bozótossy Károly mindezt elnézte?

Igen, elnézte, és nevetett rajtuk, vagy mosolygott, és bármit tettek is, rögtön megbocsájtotta, és a bájos kis törpék akár a kisujjuk köré csavarhatták, és ezt a törpék jól tudták, és nem csak éltek ezzel, de gyakran visszaéltek.

Utóbbi engedékenysége miatt Károly kétes értékű dicséreteket kapott a háza táján élő állatoktól.

A szajkó azonban tapintatosan csak „bolondos mesélőnek” nevezte, azt viszont az egész erdőnek kifecsegte, de még a szomszédos falvaknak is, a bagoly csak éjszakánként lehuhogott (de arra Károly fel sem ébredt): - UHU, BUHU, BENT AZ ÚR DE BUGYU!” (ki tudja, hogy mit akart ezzel mondani?), a varjú pedig így feddte meg Károlyt: „Kárra sem néző akár, kárt felhalmoz kárra már! Kármese! Kármese! Kár a vége, s eleje!”. A vörösbegy jóindulatú madárka volt, de a törpék csintalankodására ő is a fejét csóválta: „Vörös begyem óva int: szigorítsál egy picinyt! Olykor pattan törpecsíny, s ha engedsz, itt van, megint!

A törpepár hol lakott?

Hát abban a félig élő, félig már alig élő fűzfában! A fűzfában volt egy bejárat, kanyargó folyosó, ebédlő, hálószoba, gyerekszoba, egy kinézegető szoba, három kukucskálóval, egyikkel a tölgyerdőre, másikkal a hegynek kinevezett dombocskára, harmadikkal a tavacskára lehetett észrevétlenül kinézegetni. Volt még a fűzfabeli lakásban egy éléskamra, meg három vészkijárat, mert biztos az, ami biztos!

Meg kell adni: a törpék szorgalmasak voltak. Szorgalmasan ettek, különösen, ha Károlynál voltak vendégségben, szorgalmasan aludtak, még a semmittevést is szorgalmasan csinálták olykor, de a gyűjtögetést is erdőn-mezőn: gyűjtöttek gombákat, gyümölcsöket, bogyókat, gyógyfüveket, és néha még olyasmire is rátaláltak, amire álmukban sem gondoltak volna! Egyszer találtak egy arany zsebórát az erdőben, ezt Károly beletetette az újságba, mint becsületes megtaláló (a törpék találták, de ő ezt nem árulta el!), ám a becsületes elvesztő nem jelentkezett érte, viszont minden elrendeződött, mert az arany zsebbórát egy jóindulatú tolvaj ellopta, hogy ne okozzon gondot a szerkesztőségnek, ahol naponta jelentkezett egy-két állítólagos elvesztő, akiről kiderült: nem becsületes, vagy becsületesen nem ezt az aranyórát vesztette el.

Most azonban, azon a hétköznapinak látszó vasárnapon, a törpék, szerencsére, nem gondot okozó aranyórát találtak az erdőben, hanem egy igen szép leányt.

Az igen szép leány írt valamit. A törpék leskelődtek: mit ír ez a szép leány ilyen gyönyörű gyöngybetűkkel?

Elolvasták az írás címét: AZ ÉN MANÓIM.

Nyerítés hallatszott. Nem a leány nyerített, hanem a lova. Ám a két törpét, amíg a nyerítésre füleltek, fülön fogta a szép leány, és erősen fogta.

- Kik vagytok? – szólt rájuk szigorúan.

Panninak mentőötlete támadt:
- A te manóid! Hiszen rólunk írtál! Eddig törpék voltunk, Bozótossy Károly törpéi, de most már, ha elengeded a fülünket, a te manóid leszünk!

- Bozótossy Károly? – csillant fel a leány mindkét szeme. Kiderült, hogy ismeri Károlyt, mint meseírót, és ő is meseíró, a neve Boldog Éva. Beszélgettek erről a Károlyról. Nagyon kedvére volt ez a leánynak!

Azt mondta a leánynak Panni:
- Van egy ötletem! Nekem már van férjem, neked még nincsen. Sőt, nem csak férjem van, hanem útban van egy gyerekünk is, már tegnap mondani akartam Ferkónak, hogy jön egy baba, és azzal majd ő is babázhat, ha lebabáztam…

Itt Ferkó nagyon megörült, részben mert az gondolta, hogy a babával csak játszani kell, és nem tudta: a baba is eljátszhat a szülőkkel, például hajnalban ébresztőórát is utánozhat.

Panni folytatta:
- A dolog egyszerű. Idecsaljuk Bozótossy Károlyt. Most jut eszembe, neved nélkül, de már említett téged, mint világszép meseíró kisasszonyt. Azt is mondta: ilyen meseíró kisasszony mellett szívesen volna segéd libapásztor! Akár libák nélkül is…

Ha megtetszik neked, akkor beleszerethetsz. Ha ő is beléd, akkor megkéri a kezed. Te odaadod, ő elvesz feleségül. Így mi egyszerre lehetünk az ő törpéi, meg egyúttal a te manóid!

A leánynak tetszett ez a kis furfangos móka. A manóvá lett törpék odacsalták Károlyt a leányhoz. Nem volt nehéz dolguk, Károly mindjárt lóra ugrott, a manóvá lett törpék meg ugyanarra a lóra, Károly mögé.

Tekintettel arra, hogy Károly és Éva már ismerte egymást, még bemutatkozásra sem volt szükség. Egy tucat látogatás Éva rózsakertes mesebeli váracskájába, meg Károly dombtetőre épült alig kastélyocskájába, és máris oly közel került a lakodalom, hogy már előbb is ott volt Éva Károly karjaiban. Utána meg ott volt a lakodalom is. Mindenki jóllakott, de a legtöbb előrelátó még tartalékolt is magának arra az esetre, ha esetleg szűkösebb napok jönnek.

A lakodalom után Évának és Károlynak is született kisbabája, aki a Bömbölke nevet kapta, pedig nem is bömbölt, hanem eljátszogatott a megszületett kicsi Pannival, aki hozott neki mindenfélét: hétpettyes katicabogarat, hat lábon sétáló hangyát, csiklandozásra alkalmas fűszálat, de még egy kis gyíkocskát is beengedett Bömbölke ruhájába felül, és együtt nézték: hol jön ki a kis fürgeség alul?

Utóbbin mindkét gyerek nevetett, és amikor szüleik ezt látták, azt gondolták: jobb ez, mintha sírnának!

A történetet Károly és Éva megírták, és eljött a művésznő is, aki csodálatosan tudott rajzolni, és mindkét meseíróról gondolt valamit, de azt nem mondta ki, mert egy művésznek sem kell mindent kimondania. Kimondás helyett készített egy képet a két családról, ami egy mesebeli képkiállításon mesebeli díjat nyert, sőt, a faluban most, a macska után, a bíró kutyáját is megörökítette.

A kutya ugyan egy kicsit izgága volt, és nem akart modellt ülni vagy állni, de amikor a bíró felesége mócsingos hússal etette, akkor mégis belenyugodott, hogy a művészet olykor, bármit is ugat a nagyvilág, áldozatokat is követel.

Hát hogy a bíró milyen büszke volt arra a képre! Látni kellett volna a képét!

(2019)

Az illusztráció DORA WIESZT munkája.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!