Rét-idő volt. Lent szöcske, sáska ugrált.
Fent Hófehérke fénylett, hallgatott.
Virág napernyők ringó ligetének
katángsor küldött kék pillanatot.

A fecskék ívén ezüst pontok gyúltak,
felszikráztak. Mint hullt múlt és jelen!
Minden jelen múltból és önmagából,
s tűzzé lehet nagy varázsszőnyegen.

A rét időben égő múlt feléledt:
ott sompolyogtak rókaistenek,
somolyogtak, s tudtam mitől kövérek, -
látszatokkal a rét elégedett.

A rétet igen, - őket nem szerettem,
s nem leszek már, ha felkel az a nap,
s találkozik a hajnallal az alkony,
s kiáltanak elhallgatott szavak.

Madár felsírt, hangja tükörre cseppent:
piros vér, piros hang elhallgatott.
A Szépség meg nem értett költemény még, -
tudta egy élőnél élőbb halott.

Arany fűszál mind feketére váltott,
s árny játszott felszínt hold-hüllőszemen,
de fent csillagos Szépség volt, s egy Csillag
eltűnődött velem, életemen.

(2017)

Illusztráció: Pixabay.