Fényt visz a víz,
fényt küld az ég,
tűnt nyár közel,
tél messze még.

Száll, s ottmarad
a sárga nád.
Aranycsepp fut
árnyékon át.

Talán e part
az életem:
nem indultam,
nem érkezem,

ottmaradtam
hol két világ, -
kékcsendű fű,
és int a nád,

hol út, ha volt,
el is veszett,
s nem hagyott csak
könnycseppeket.

Nyugtalan nád.
A fű nyugodt.
Árnyékon át
arany ragyog.

Idő-arany.
Szépség-arany,
boldogságban
boldogtalan.

Két szárnytükör
a vízre száll,
s búra kigyúlt
színt rászitál:

- Nincs indulás,
nincs érkezés,
de leng varázs,
égtől mesés.

Könnycseppnyi pont.
Könnycseppnyi tó.
Felhőfoszlány,
oly altató!

Aludni jó.
Álmodni nem,
ha benne ott
reménytelen,

s hiába szó,
hiába dal,
könnyben kigyúlt
tűnő arany,

míg szívhez ér
kékcsendű fű,
s bonyolultból
sír egyszerű:

vágy, induló,
vágy, érkező,
szépség, benne
egy várt idő,

s a nagy tavon,
s piciny tavon
lét illan el
hallgatagon.

(2014)

Illusztráció: Pixabay.